A Válasz mint ihlető

"... vagyok talán valaki én is" – ezeket a jogos öntudatot árasztó szavakat olvassuk Szabó Lőrinc egyik 1948-ban kelt levelében. A Tücsökzene pillanatok alatt elfogyott, s bár kritikusai szívesen vették volna, ha benne mélyebben s önkritikusabban nézett volna szembe hajdani és mai önmagával, a teljesítményértékét szinte senki sem vitatta. A költő nyugtalan, vívódó lelkiállapotának kiegyensúlyozásához nemcsak kötetének kedvező visszhangja járult hozzá, hanem az 1948-ban megjelent, Sőtér István szerkesztette antológia, a Négy nemzedék is, amely tizenöt versét közölte. "Ez a könyv foglalkozik negyedfél év óta úgy vélem – írta már idézett levelében –, ahogy az mindig természetes lett volna."

Látszólag olyan volt hát helyzete, hogy adva voltak a nyugodt és harmonikus alkotás feltételei. Rendszeresen kért tőle verseket Illyés Gyula a Válasz számára, de saját műveinek írására mégis kevés alkalma maradt, hiszen fordított s családja ügyeit intézte. 1948 októberében, Kodolányi Jánosnak írt levelében olvassuk az alábbi árulkodó sorokat: "De hát hogy az istenben írhassak, mikor nap nap után, folyton csak cselekedni kell, megoldani a megoldhatatlant, szerezni és intézni, és soha egy percig egyedül nem lenni magammal a sok strapa és gond és nyomorult betegeskedés miatt?! A gordiusi csomót bogozom négy éve, tíz éve. A torkomon van. A nagy metszés volna esedékes, hisz minden türelmem elfogy. A nagy {180.} torokmetszés." Mindig is jellemző volt rá az a fajta szélsőségesség, melyekről e levelében vall, s az sem újdonság, hogy anyagi nehézségekkel küzdött, ekkortájt – mint erről Kabdebó Lóránt tudósít – egy orvosi könyv stilizálását is elvállalta, hogy pénzhez juthasson. Míg a korábbi időszakban a Tücsökzene elkészült darabjaiból küldött a Válasznak, most, a kötet megjelenése után, új verseket kellett írnia, olyanokat, melyek vitathatatlanná teszik költői rangját, s mind művészi, mind "erkölcsi" vonatkozásban bizonyítják, hogy a korábban ellene indított támadások alaptalanok voltak. 1948–1949-ben, miközben nyugtalanul cikázva igyekezett meglelni azokat a nyugalmas helyeket és állapotokat, melyek hiányát oly fájdalmasan panaszolta Kodolányinak, termékeny versírói időszak köszöntött rá, mely élményeket és tapasztalatokat is adott számára, hiszen mint a Vers, versek helyettben írta, sokat sejtetve ihletének természetéről, "a megélt költemény a legszebb ...". Ebben "a Válasz szerkesztőjéhez" írt verses "levél"-ben önnön költői természetéről és ekkori alkotásmódjáról is sokat elárul. "Emlékei fölé" hajlik – ez a gesztus jellemezte már a Tücsökzenét is –, "tágítja a rostokat", mígnem

...... a hályogos tudat

képsorrá nyílik, oly igazivá,

amilyen nemrég a valódi volt:

"... csak kedv kell s idő" – írja ugyanitt a harmonikus alkotás feltételeiről, s ezek a hetek, hónapok mintha mindkettővel megajándékozták volna: a két év verstermése igen gazdag, tematikailag is szerteágazó, s Rába György okkal feltételezi, hogy több kompozíciós terv körvonalai is felsejlettek bennük.

Az egyik verstípust (A budai Várban) a történetiség igénye jellemzi: az új világban tájékozódó ember tettvágyát és a rombolás látványán érzett fájdalmát foglalja egybe. A másik magával az alkotással foglalkozik, a költészet mindent lebíró hatalmával. S végül ekkor születnek azok a versei is (A földvári mólón, Kisörsi nádas), amelyekben a végső szintézis igénye munkál.

A földvári mólón a "rostok tágításá"-nak képsoraival indul, a "nagyítóüveg-húsa alatt" ingó termésköveket, éleiket, alakváltozataikat jeleníti meg a fényképész alaposságával és pontosságával. Már az indító sor találóan megválasztott állítmánya ("Partra döng a tó") érzékelteti a látvány monumentalitását, az egyediségből az általános felé mutató adottságát, a természet változataiban rejlő állandóságot és változatosságot. A képek ismétlődése is e nyugtalan vibrálás érzését emeli ki, melyet sajátosan ellenpontoz a "nyugodt ritmus" konok jelenléte. Jól érezni, hogy a nyugtalan, vívódó, bizonytalan ember itt, e látvány harmonikus egységében találja meg lelke nyugalmát, a szemlélődés, a jelenségek ismétlődésének pontos (másodpercre pontos!) regisztrálása adja számára azt a gondolati kiindulást, melynek során az előbb említett "hályogos tudat" ráismer olyan tanításokra és törvényszerűségekre, melyeket csak a természet mozgalmas állandóságából olvashatunk ki, s amelyek a költő képzeletében végül "képsorrá nyílnak", melynek végpontjában a "rettentő Végtelen" titokzatos képe sejlik föl:

{181.} s mindez folyton így ismétli magát,

így, e játék, az örökléten át,

így, e léhaság, s túlél minket is,

és túléli ellenségünket is,

túl, ez a semmi, ez a tünde kép,

túl a királyok, hősök és a nép

minden jövőjét: jelentéktelen,

mégis másod, rettentő Végtelen!

S ugyanígy tágítja az önmaga pozícióját is meghatározó képsort a pontos környezetrajzból megintcsak a végtelenbe a Kisörsi nádas befejezésében:

Te is ilyen vagy, Költő: csupa lenge

idegszál leskel folyton és beszél

haza benned, és néz a végtelenbe.

Ahhoz, hogy képzeletünk horgonyát e képzeletbeli, de átélhető és kifejezhető végtelenbe akasszuk, szembe kell néznünk a halállal is. Ezt a szembesülést végzi el A huszonhatodik év, melynek kiváltója a költő számára fájdalmas és önvizsgálatra késztető esemény volt, témája azonban logikusan következett az összegzés igényével írott versekből.