| A Válasz mint ihlető | TARTALOM | A kiküzdött egyensúly |
A Tücsökzenében Szabó Lőrinc kipróbálhatta a ciklikus versforma teherbírását, hiszen a versfüzér voltaképp epikus teljességre törekszik. A következő nagyobb versciklusban, A huszonhatodik évben már magától értetődő természetességgel használ s alakít hasonló versformát, most azonban tudatosan mozaikszerűen építkezve benne, inkább az érzés, semmint az események köreit járva be általa. Az érzelemnek, a lélek belső világára való fokozott koncentrációnak magyarázatát részben a külső körülményekben is kereshetjük, hiszen a "lírai rekviem" anyagának túlnyomó része azokban az években született, amikor a költőnek reménye sem lehetett megjelentetésükre. Szabó Lőrinc szerint a ciklus "költeményei a gyászévben, tehát 1950 elejétől 1951 elejéig íródtak. Kevéssel korábbi keletű az Első Rész harmadik és negyedik darabja, míg a Harmadik Rész tizennégy szonettje 1951 és 1956 között született."
Az Első Rész négy szonettje mintha a Tücsökzene kiegészítéseként született volna. Az Ostrom után című ugyanazt az eseményt mondja el, melyet Illyés Gyula is megírt Szabó Lőrincről szóló kivételesen szép, emberi portréját ellentéteiben idéző Róla magáról című esszéjében. "Pesten még eldörrent egy-egy időzített bomba", de Szabó Lőrinc már felgyalogolt Pasarétről a Szemlőhegyre, s rávette Illyést, kísérje el {182.} A huszonhatodik év hősnőjéhez. "Olyan sürgős?" – kérdezte Illyés, s a szonettben így tér vissza ugyanez a kérdés: "Neki ő kell!' / gúnyolt barátom: 'Máris ő! A nő kell! / azt lesi, poklát felejtve, a tündért!'" Illyés Gyula idézi föl azt az őszt is, melynek során A huszonhatodik év legtöbb szonettje készült, "kitűnő alkotó lendületben, a szokásosnál "jobb formában"". Néha naponta két szonettet is megírt. "Rögtön le is gépelte, tintával is gondosan utánajavította, ahol a ritmus hosszú í-t vagy ű-t kívánt, s kikiáltott értem. Elolvasta még egyszer a verset, majd átnyújtotta a gyászos élmény (s megrázó olvasmány) hatására sírásra torzult arccal, de kezét dörzsölve az elégedettségtől, hogy egy hónap leforgása előtt ez már a harminckettedik! Tárggyá munkálta a kínt."
A huszonhatodik év K[orzáti] E[rzsébet] emlékére íródott, benne a kedves elveszítésének fájdalma a meghatározó, ahogy azonban ezt a veszteséget ábrázolja Szabó Lőrinc, az jellemző egész világszemléletére, hiszen a testi szerelem érzésköreit idéző szonettekben is a saját, egyedi kínját mondja el egyre feszítettebb fájdalommal, olykor szinte belelovalva magát a gyászba. A versfolyamot csak elkészülte után rendezte el, ám így is érződik az a törekvés, hogy ki akarta írni magából egyéni veszteségtudatát éppen úgy, mint azt a döbbenetet, melyet a halállal való találkozása jelentett. A ciklust elemző tanulmányok egy része nagy nyomatékkal hívja fel a figyelmet arra, hogy Szabó Lőrinc a Tücsökzene szemlélődő létállapotából itt az érzés és együttérzés magasabb fokáig jutott, mert a halál ténye és valósága nem engedte, hogy stilizálja vagy kendőzze legbensőbb gondolatait. A halálra is érvényes, amit Németh László mond Szabó Lőrinc életszemléletével kapcsolatosan: "Az élet igazi megfigyelése azért nehéz, mert ahhoz magunknak kell teljes szenvedéllyel részt vennünk benne, s vagy az odaadás s vele a tapasztalat lesz bágyadt, vagy a szemlélet összekuszált. Ő azonban fokról fokra ránevelte magát, hogy amibe érzékiség, majd a szellem igényei belevitték, azt mint valami maga által felidézett kísérletet figyelje is ... A tudás, megélés és tudósi ellenőrzés nála így fokról fokra szinte kísérteties egységbe került." (Németh László: Szabó Lőrinc.)
Tudás, megélés és tudósi ellenőrzés hármassága jellemzi A huszonhatodik év lírai rekviemjét is, s a három különféle érzéskör harmonikus egységét az sem kezdi ki, hogy hol az egyik, hol a másik erősebb, s olykor-olykor, amikor Szabó Lőrinc belefeledkezik a gyászba, vesztesége illusztrálásába, néhol túl is írt, kissé laza a ciklus.
"A huszonhatodik év műfaja szerint canzoniere – írja Rába György –, ahogy Petrarca óta az olyan daloskönyvet nevezik, mely a szerelmi érzés belső útját laza füzérszerűen összefüggő versekben beszéli el." Az igazi szerelemben persze két egyenrangú fél áll szemben egymással, a vágyakozás éppoly erős, mint az önmagunkat megosztani tudás, az adakozás gesztusa. Szabó Lőrinc – mint ezt az Első Résznek még a kedves tragikus halála előtti versei sejtetni engedik – ebben a kapcsolatban is kapni akart, az élet e legszebb érzését szinte a végsőkig kimerítve, túl a síron is megőrizve belőle a már testetlen, mégis minden ízében hiteles, való szerelmi érzést: "szeretnem kell gondolataimat, / minthogy belőle egyéb nem maradt" (95. Egyéb nem). Már az Első Rész egyik legjellemzőbb gondolata szerint {183.} "egyszerre két helyen / egymásba zárva tart a szerelem", s ez a felismerés szinte meghatározó eleme marad a ciklus egészének is: a költő, miközben leltárszerű alapossággal veszi számba a földi szerelem valós érzéseit és jellemzőit, az elhunytat is követni akarja, túl téren és időn, egy másik, megfoghatatlan és megérthetetlen világrendbe, melynek két kulcsfogalma a Mindenütt és Sehol. Ebben a kettős, szüntelen egymásba érő szférában játszódik A huszonhatodik év, hasonlóan a rekviem eredeti formájához, mely egyszerre idézi a félelmetes és kézzelfogható s az éterien tiszta, immár az égi eszmények fényében átértékelt halált.
A ciklussal foglalkozó nagyobb lélegzetű tanulmányok – elsősorban Baránszky Jób Lászlóé – részletesen elemzik összefüggéseit Szabó Lőrinc régebbi költeményeivel, ugyanakkor azonban kivétel nélkül rámutatnak arra is, hogy az élettel, a teljességért szüntelen harcát vívó költőnél itt bukkan föl teljes és kendőzetlen valóságában az elmúlás ténye. Most is érezhető figyelemmel hajol a természeti tárgyak fölé, de ezek most már nemcsak a vegetáció elképzelhetetlen és leírhatatlan gazdagságát sugallják számára, hanem az öregséget, az ember fájdalmas kicsiny voltának tudatát is:
| Az ősz legutolsó virágait |
| szedem. November siratja magát. |
| Sárban gázolok a dúlt réten át, |
| s mintegy válaszként bennem is esik. |
| S ez így lesz most már mindig, mindig így. |
| Most lettem öreg, céltalan a vágy: |
| Gördűlne elém az egész világ, |
| nem jutnék benne, csak a sírodig. |
| Apró csillagok, kék s arany szemek, |
| szerények, fakók, ismeretlenek |
| gyűlnek csokromba, szerényebbeket |
| már te se kívánhatnál. Gondolatban, |
| míg szedtem, te kisértél, szép halottam, |
| s most árván nézem őket: kinek adjam? |
| (75. November) |
"... bennem is fogy az élő jelen:" – írja az Omló szirtről című, 104. szonettben, melyben talán a legélesebben és a legvéglegesebben fejezi ki az ember kisszerűségét, parány voltát, s azt, hogy tér és idő hatalmas kiterjedésében maga az élet, egyik élőlény találkozása a másikkal csak a végtelen időfolyam parányi és soha meg nem ismételhető töredék részlete. A magyar irodalomnak ebben az "egyik leglégiesebb, leglebegőbb versé"-ben (Déry Tibor) egy pillanatra kitárul előtte a végtelen, befogadta s magába ölelte az elhunyt kedvest, s ebben a távlatosságban érti meg igazán, hogy "minden, ami volt, milyen / tökéletesen jelentéktelen".
Szabó Lőrinc költészetének mindvégig jellemzője volt a végletekben való gondolkodás képessége. A huszonhatodik évnek a Tücsökzenéhez hasonló aprólé-{184.}kossága, s az a több változatban is felszínre bukkanó felismerése, hogy az élet és maga a mi világunk is a mindenség hatalmas rendjében csak parányi pont, ugyancsak sokat elárul Szabó Lőrinc paradoxonokra mindig nyitott szemléletmódjáról. Voltaképp azt a felismerést fogalmazza meg újra és újra, hogy a világban, magában az életben sosem teremthetjük meg a vágyott szintézist, legfeljebb a gyönyör kurta perceit élhetjük át. S mert ez a valóság kézzel fogható ajándéka, A huszonhatodik év kivételes izzással jeleníti meg a testi szerelem érzéskörét, de ezt is szorongató ellentétével, az elmúlással együtt. Rendszerint két kibékíthetetlen tétel konklúziójáig jut egy szonetten belül is: szerelem és halál; a pillanat életes teljessége és az elmúlás végtelen kietlensége feszül egymásnak, amelyet a jelen immár csak fájó töredékeiben képes visszaidézni:
| Így beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó, |
| hogy gondolatban veled lehetek ... |
| Be felezném érted életemet, |
| ami még van, csak érezném a forró |
| gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló), |
| mit jelenléted adott: képzelet |
| fűtötte bár, én tőled és veled |
| kaptam, csak tőled! És most a koporsó |
| s a sír, a farkasréti ... De minek |
| folytassam, édes? Nincs tenélküled, |
| nincs valóság, s minden öröm beteg: |
| szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a |
| sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha, |
| az öncsalás, az élet maradéka. |
| (44. Maradék élet) |
Szabó Lőrincről sokszor elmondták különböző méltatásokban, hogy amorális költő volt. Az emberben kétségtelenül lehettek ilyen vonások, de költészetének, s benne elsősorban A huszonhatodik évnek épp az a felismerés kölcsönöz különös feszültséget és belső erőt, hogy e versek költője felismerte: az erkölcs, pontosabban, amit a köznapi ember erkölcsnek nevez, voltaképp feloldhatatlan kettősségekből tevődik össze. Ami jó az egyik embernek, lehet rossz a másiknak. A szonettek egymásutánjában kivételes nyíltsággal ábrázolja a maga boldogságát, s ugyanilyen őszintén vet számot azzal is, hogy ugyanez az átfűlt érzés lett e kapcsolat tragédiájának egyik oka is. Az erkölcsöt egyszerre ábrázolja akcidentális és szubsztanciális vonatkozásaiban: megmutatja, hogy más volt kettejük egymáshoz fűződő kapcsolatának erkölcse, és más, amit a világ a tiszta erkölcs fogalmán ért. Kettős természete van az emberi vágynak is: amikor sikerül elérnünk valamit, nem elégszünk meg vele, s amikor elveszítjük, hiányát fájlaljuk. Ezt a hiányt szólaltatja meg talán a legnagyobb erővel és legelhihetőbben A huszonhatodik év, felismerve a "semmi", a megsemmisülés iszonyatát:
| {185.} Több tilt ma, nem szó s törvény: semmi vagy, |
| s majdnem az én is! ... Óh, tavalyi Nap, |
| veled vacogok lent a föld alatt. |
| (45. Tavaly még) |
Bár A huszonhatodik év számtalan igen fontos erkölcsi és filozófiai kérdést vet föl, a szonettciklus írója mindvégig megőrzi hús-vér emberségét; sosem elvonatkoztat, hanem mindig a tényszerű, a fogható világ realitásából igyekszik a tapinthatatlanra és foghatatlanra következtetni, abban a tudatban, hogy minden ezzel kapcsolatos emberi feltételezés csak merő fikció, hiszen a léten túli létből – ha van ilyen – még sosem kaptunk felfogható és értelmezhető jeleket. Ahogy Illyés Gyula írja: "... az ésszel föl nem foghatót akarja ábrázolni az ész eszközeivel." Szabó Lőrinc valóban "a földről ostromolja a léten túlit". S annál heroikusabb e már-már Don Quijote-i küzdelem, mert első pillanatától tudja, hogy vállalkozása reménytelen, csak az "itteni" világ fogalmaival és meggyőződéseivel élhet, miközben az "ottanit" akarja megragadni és ábrázolni. S minél mohóbb szenvedéllyel és kielégítetlenebb izgalommal akarja szóra bírni a távolt és a messzeséget, annál emberibbek és hitelesebbek a mozdulatai és a jajszavai:
| Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, |
| nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, |
| mindig mutat valahol a világ, |
| s mindig elkap, bár kereső szememnek |
| tévedései is hozzád vezetnek, |
| úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák |
| villantják hangod, a szemed, a szád, |
| csöndes játékait a képzeletnek: |
| látlak s nem látlak, drága nevedet |
| csengi csendülő szivembe szived, |
| de percenkint ujra elvesztelek: |
| csillagokig nyílok szét s hallgatózom, |
| üldöződ, én, mégis, mint akit ólom |
| húz le, sírodba, magamba csukódom. |
| (10. Mert sehol se vagy) |
Az élet értékeit csak érzelmeink útján ismerhetjük meg, s amint azok elmerülnek a semmiben, csak a szó által hívhatjuk újra életre őket. Ez a gondolat mindvégig áthatja A huszonhatodik év szonettfüzérét, s e felismerés azért oly fájdalmas és keserű, mert Szabó Lőrinc pontosan tudja, hogy a megismerés és az azonosulás ilyen útja véges. Törekvése tehát eleve kudarcra van ítélve, de épp azért érezzük benne az emberi felelősség lebírhatatlan gesztusát, mert újra meg újra nekirugaszkodik, s végül sikerül megteremtenie a valóságos helyett egy virtuális világot, {186.} melyet szavak boltozatából épít, s a leírás érzékletességével, pontosságával és hűségével tesz hitelessé. Itt nyilatkozik meg az a már-már tudósi figyelem, melyet Németh László Szabó Lőrinc költészete egyik legfontosabb és legjellemzőbb elemének nevezett. Bár A huszonhatodik év a halálról szól, benne az élet elkötelezett híve szólal meg, aki az elmúlást is tapinthatóvá, az emlékeket is kézzel foghatóvá varázsolja.
Rilke fejti ki egy helyen, hogy ha meghal, akit szerettünk, az övében a saját halálunkat is átéljük. Az igazi halálban – írja – az ember voltaképpen önmagát valósítja meg (Die Aufzeichnungen des Malte Laurids Brigge. 1931). Ez a gondolat több változatban is megtermékenyítette a modern filozófiai szemléletmódot. A huszonhatodik év szonettjeiben is mindvégig jelen van a személyes halálélmény, a kedvest elveszítve Szabó Lőrinc átéli s teljes mélységében meg is jeleníti az elmúlást, s ugyanakkor mintha föl is készülne rá: olyan túlvilágot jelenítve meg, mely csak az élők képzeletében létezik, s addig él, míg azok:
| Egy túlvilág mégis van, a tied: |
| szerény túlvilág! Együtt hal velem; |
| de más ábrándnak is reménytelen ... |
| (118. Szerény túlvilág) |
Heidegger egyik legkedvesebb gondolata szerint az emberi lét a halállal szemben valósul meg; életünk kiegészítője az elmúlás, mely akkor kezdődik, amikor megszületünk. Szabó Lőrinc a költészet eszközeivel jut ugyanerre a belátásra, A huszonhatodik évben mindvégig olyan létformát ábrázol, melynek szerves kiegészítője a halál, s hiába tiltakozik a vég ellen az életre koncentrált emberi tudat, nem szabadulhat szorongásos állapotától, legfeljebb ideig-óráig feledkezhetik bele a világ gazdag tartalmaiba. De mert ezeket éppoly elmélyülten, éppoly tökéletes hűséggel jeleníti meg, mint a halál realitását, A huszonhatodik év az életnek, a túlélés esélyeinek éppoly elkötelezett megszólaltatása, mint az egyszerinek, a befejezettnek. Ezért érezhetjük pályája összegzésének, olyan műalkotásnak, melyben a költő kilépve az egyedi szférából, általános emberi érzések és élettartalmak kifejezője lett.
A huszonhatodik év, mely a halálról szól, az élet felől szemléli és szemlélteti a véget. A mű meghatározó konfliktusa a szeretet és elmúlás kettősségét jeleníti meg. Szabó Lőrinc, kinek majdnem egész költészete a lírai énre orientált, itt nagyszerűen és mélyen átérezve jeleníti meg azt a tragikus érzést, melyet nem az egyénnek a haláltól való félelme kelt benne, hanem az a tudat, hogy akit igazán szeretett, az lépett ki az életből végérvényesen:
Pascal írja Gondolataiban, hogy az ember a természet leggyengébb, legesendőbb egyede, "egyetlen csepp víz elég, hogy megölje". De még halálában is igazabb és nemesebb, mint gyilkosa, a mindenség, "mert ő tudja, hogy meghal, a mindenség azonban nem is sejti, mennyivel erősebb nála". Ezt az erőt, ezt a tisztult életérzést is szokatlan erővel és megélt hitellel szólaltatja meg Szabó Lőrinc. A huszonhatodik évben, hasonlóan Kosztolányi utolsó nagy verseihez, nemcsak az elmúlástól való rettenet nyer kifejezést, hanem az ember egyediségének, utánozhatatlan voltának öntudata is. Ebből a nézőpontból tekintve a halál, az emberi élet vége összefogja és magába foglalja az emberi lét egészét. A huszonhatodik év múltszemléletének egyik legfontosabb összetevője, hogy annak minden szépségét, emberi tartalmait épp a halál fénytörésében mutatja teljesnek és hitelesnek.
A szonettekben sokszor megfogalmazódik az a felismerés, hogy az idő különböző koordinátái egymásba érnek, jelen, múlt és jövő egybeolvad. A modern líra egyik legjellemzőbb törekvése, hogy megragadja, vagy legalábbis leírni próbálja az időt mint az élet tényezőjét, azt az időt, mely az új felismerések, felfedezések és hipotézisek nyomán oly cseppfolyós és bizonytalan lett. "Egy nap? Ezer év?" – teszi föl a kérdést A huszonhatodik év, s ezzel a fájdalmas megjegyzéssel egészíti ki e gondolatot: "Ami közbejött, / áttörhetetlen" (5. Ami közbejött). S megfogalmazza azt a gondolatot is, hogy amit elmulasztott az ember, amit a költő és kedvese nem tettek meg, immár helyrehozhatatlan. Ugyanezt a fájdalmas igazságot fejezi ki T. S. Eliot is Burnt Norton című versében:
| Jelen idő és múlt idő, |
| A jövő időben talán jelen van, |
| S a jövő idő ott a múlt időben. |
| Ha minden idő örökké jelen, |
| Úgy minden idő helyrehozhatatlan. |
| (Vas István fordítása) |
A huszonhatodik év a jelen elveszítéséről is szól (7. Bolond tükör), de a jelen itt inkább állapotot jelent, az újra átélhető valóságot. A múlt valóságát azonban újra {188.} meg újra reprodukálja a kötet, néhol félelmes átéléssel; Szabó Lőrinc megjelenítő ereje, nem hűlő szenvedélye kivételes erejű sorokban, képekben nyilatkozik meg, jóllehet a ciklus egyik-másik helyén érezni egyfajta erőtlenséget, mely nyilván az érzelmek variálásából adódik, s abból, hogy 120 – nagyjából hasonló érzéskört végigjáró – szonettet a legnagyobbak sem tudnak azonos izzásban tartani. A huszonhatodik év a megosztott érzelem ábrázolásában, tehát érzelmi síkon kétségtelenül legjelentősebb emberi hitvallása, költőileg azonban a Te meg a világ, talán még a Tücsökzene is egységesebb.
Az érzelmi vonatkozások kulminációs pontja természetesen ezúttal is maga a költő. Szabó Lőrinc nem azt ábrázolja a legnagyobb átéléssel, mit adtak ketten egymásnak, hogyan teljesítette ki a szerelemben egyikőjük a másik személyiségét, hanem azt, mit kapott e viszonyban ő, mit veszített, s miben reménykedhetik még. "Alkatrészemként s nem saját magadban, / külön, nekem vagy óriás halottam, / Sors, te, Egyszeri s Visszahozhatatlan" – írja az 59. szonett zárlatában (Alkatrészemként). Ebben az egyetlen versben is nyomon követhetjük a ciklus ihleti menetét, azt a struktúrát, amely majdnem mindegyik versben kiteljesedik. A legtöbb vers reflexív megállapítással kezdődik, egy-egy tényt burjánoztat tovább a költő képekkel, színekkel és illatokkal dúsítva, s a leírás gyönyörűségébe is belefeledkezve, de saját fájdalmát újra meg újra hangsúlyozva ér a tetőpontra, ahol már oly erősek érzelmei, hogy a túlzásoktól sem riad vissza, s mint minden igazán nagy költő, épp ezekben alkotja a legnagyobbakat s legmaradandóbbat. Az azonosulni tudó, de a saját személyiségét és érzésvilágát egy pillanatra föl nem adó ember gesztusa ismétlődik A huszonhatodik év verseiben. Az "egyedi példány" fájdalmas öntudatával figyeli és rögzíti a világ és a lét tényeit, s amikor ezeket általánosító szándékkal összefoglalja, akkor is érezni az "egyetlenegy" legszemélyesebb érzésvilágának jelenlétét. A ciklus végelemzésben örök érzelmi közhelyek ismétlődésére épül, benne a szerelem és a halál a két központi érzéskör, melyekkel oly sok változatban szembesült a gondolkodás és a költészet hosszú története során. Szabó Lőrincnek azonban van ereje arra, hogy ezt a két érzést új értelemmel telítse, s olyan jellegzetességeit mutassa fel, amelyeket a logikus gondolkodás vagy a szemérmesebb ihlet aligha mert volna vállalni. Hiszen bármily egységes, bármily tudatosan megszerkesztett is a ciklus egésze, mindvégig pontosan érzékelhetjük benne az emlékezés természetes szabálytalanságát is, azt a "pulzáló" (Rába György kifejezése) múltidézést, mely a Tücsökzenének is fontos jellemzője. Az emlékezés különböző és nem mindig logikusan egymásba kapcsolódó köreit végigjárva jut el végül annak felismeréséhez, hogy kettejük kapcsolatából, s saját érzésvilágából is, hiányoztak a "köznapok", a megállapodott, higgadt érzések. Szabó Lőrinc lírájára általában is jellemző a folytonos felsőfokúság, az érzelmek túlcsigázása. Az elmúlás fényében látja be végérvényesen, hogy nem a "kaland", hanem a "rend" és a "biztonság" lehettek volna azok az emberi tartalmak, melyek a kedvest is megőrizhették, s őt magát is megajándékozhatták volna a még tisztultabb, harmonikus életszemlélet védettségével:
A ciklus egyik nagy emberi felismerése, hogy az individualizmus, az önösség zsákutcába vezethet, s ami a Tücsökzenében még teljesen az énre orientálódik, az itt mintha oldódnék azáltal, hogy a költő befogta szemhatárába, vagy legalábbis be akarta fogni – a másik embert is. Épp e kései felismerés a magyarázata, hogy Szabó Lőrinc tragikusan éli át a teljes szabadság hiányát kettejük kapcsolatában. Látszólag pedig mennyire szabadok voltak a "kaland" bűvöletében és bizonytalanságában! Ám az élet véges volta rádöbbentette arra, hogy mindez csak látszat volt, a létnek kiegészítője s egyben értelmétől való megfosztása az egyedi ember halála. A huszonhatodik év talányos sorai jelzik ezt a felismerést:
| Hogy nincs Isten, veled is az a baj; |
| mint mindennel! Ha volna, egy kicsit |
| tán csak használna az ész vagy a szív, |
| a becsület, a munka vagy a jaj; |
– így kezdi a 107. szonettet (A baj), hogy aztán kimondja a maga exponálta kérdésre a választ is:
| De hát nincs (csak még nem mindenki tudja): |
| s nincs más, kihez fordulni: újra s újra |
| kétségbeejt minden cél örök útja. |
| Mint veréb csőre a rémült magot, |
| forgatnak szájukban a gyors napok ... |
| Csoda, ha már tőled is borzadok? |
Voltaképp tehát Szabó Lőrinc is azt a felismerést foglalja versbe, ami a huszadik század irodalmának egyik mozgató rugója: a halált, a szétbomlást és a romlást. De míg a legtöbb műalkotásban ezekkel együtt megjelenik a szeretet túlfokozott {190.} ellenpontjaként a gyűlölet és a meg nem értés (gondoljunk csak Beckett világára), addig Szabó Lőrinc makacsul ragaszkodik az egyik legnagyobb emberi érzéshez, a szeretethez, s képes azt ciklusában újrateremtve ábrázolni, s ha időlegesen is, de visszapereli a haláltól az egyszer már elveszített kedvest. Szabó Lőrinc ugyanis A huszonhatodik évet egyértelműen azzal a gondolattal zárja le, hogy bármily gonosz is az élet, bármily csüggesztő is az elmúlás, a vers, a műalkotás mégis maradandó. A 120. versben – mely Ferenczy Béni Korzáti Erzsébetet ábrázoló plakettjének inspirációjára íródott – előforduló, tudatosan beillesztett Horatius-idézetet (aere perennius = ércnél maradandóbb) kiegészíthetjük annak előzményével is (exegi monumentum = bevégeztem emlékművemet), mert a két költőt ugyanaz az öntudat, a költői szónak s magának a költészetnek ugyanaz az elkötelezett, büszke védelme fűzi egybe:
| Itt a bronz, a profil ... Ki létrehívta, |
| nem látta élve: mesteri kezét |
| szivem keze vezette s régi kép. – |
| Igen, itt a mű, a kései, itt a |
| még ifjú arc, éremmé alakítva; |
| s néha elnézem: "Ilyen volt?" S: "Be szép!" |
| Majd: "Így élnek a százados mesék, |
| ha szív őket s ily tudás hozza vissza!" |
| Itt az érc; s te aere perennius, |
| versem, aki csillagfénykoszorús |
| gyászodban már-már mosolyogni tudsz, |
| túléled őt! s joggal túl te, plakett: |
| szebb, mint ő volt, s több a ti létetek! |
| ... Neki azonban ... minden ... egyremegy. |
| (120. "Ércnél maradandóbb") |
A Tücsökzene 158. versében (Fényszárnyú szó) Szabó Lőrinc kendőzetlen őszinteséggel megfogalmazta életelvét, költészetének fő mozgatóját, a versben, a leírt szó igazságtartalmában való szinte végletes hitét:
A huszonhatodik év végső kicsengése erre a gondolatra rímel. A halállal itt is a művet állítja szembe mint a tökéletesség és a maradandó jelképét. De ez a tanulság mégis gazdagabb amazénál, mert benne ott vibrál az az emberi mosoly is, melyet korábban csak a pillanatban tudott megtalálni és ábrázolni. Itt az emberit bele tudja állítani a múló időbe. A halállal és az elmúlással az élőlény nem tud megvívni. Ám, ha a művészet átlényegíti, mégis élő marad, mégis magában hordja azt a szépséget, igazságot és fölemelő erőt, mellyel a művészet ajándékozza meg mint léte természetes kiegészítésével és többletével. Itt jut el "intim napló"-ja (Nagy Péter) a férfi és nő, élet és halál ellentmondásosságának ábrázolásán túl a megbékélésig, a kiküzdött, megszenvedett harmóniáig.
| A Válasz mint ihlető | TARTALOM | A kiküzdött egyensúly |