A kiküzdött egyensúly

1949-től, a folyóiratok megszűnése és megszüntetése miatt ismét fórum nélkül maradt, versei nem jelenhettek meg. Rendszeresen és nagy intenzitással fordított ugyan, de egyre többször érezte fölöslegesnek, öregnek és betegnek magát. Egyéb kellemetlenségei is akadtak: ez év karácsonya előtt ki akarták telepíteni házából, majd egyre komolyabb betegségek köszöntöttek rá. Magányosnak, kivetettnek érezte magát. Hogy tettvágyát valamivel kielégítse, még azt is megtette, hogy alkalmi s baráti szívességül kárpitos munkát vállalt, "...manapság rengeteg tennivaló akad az embernek – írta 1950. december 25-én –, ha nincs igazi tennivalója a saját szakmájában." "Trógerkedett", kis kocsival fuvarozta haza a szenet, Mikesnének segített könyveit eladni, karácsonyi koszorút font, s némi szkepszissel jegyezte föl, hogy nem is csodálja, ha nem jelenhetnek meg saját versei, hiszen aligha tud egyebet írni, "mint individualista munkát". Az 1951-ben keltezett A huszonhatodik évet még barátai is alig ismerték: nem terjesztette s nem is olvasta fel őket felesége iránt érzett tapintattól vezérelve. 1953-ban mégis új versciklus terve sejlett föl képzeletében, ennek egyes darabjait gyorsírással fel is jegyezte (első változatukat Szavakkal nő a gyász címen adta ki Kabdebó Lóránt 1975-ben, majd a nyilvánvalóan hevenyészett, fogalmazvány jellegű sorokat Szilágyi Péterrel javítva 1976-ban az Új Írásban jelentette meg "Szabó Lőrinc kiadatlan versei" címmel, s e javított változatot közölte Domokos Mátyás is az Összes versekben).

Közérzetének bizonyos fokú módosulásáról, magányának oldódásáról már az 1953-ban írt Januáréji olvadás árulkodott, melyben a verszáró tavaszi látomást alighanem allegorikusan is értelmezhetjük, mint a költő újat szomjazó várakozásának kifejeződését. Az irodalmi élet lassú és bizonytalan demokratizálódását akkor tapasztalja, amikor mint műfordító komoly szerephez juthat a Majakovszkij-{192.} évforduló megünneplésében (1954-ben Majakovszkij-fordításaiért részesítették József Attila-díjban). Felgyűlő reménységéről, hogy talán újra jelentkezhet saját verseivel, az a tény is árulkodik, hogy 1953-ban és 1954-ben jó néhány új költeményt írt, köztük felszabadultabb, tisztultabb életérzésről árulkodó gyerekverseket is. Az 1953-ban keltezett Májusi orgonaszagban pedig megzendül az a "zengő, emberi, édes" ének is, mely utolsó nagy verseinek lesz a vezérszólama. Ez a vers – írja Béládi Miklós – "a zavartalan harmónia lírai megvalósulása. Azáltal indít meg, hogy öröm gyúl ki benne s a múlt és jelen szép álomban, az emlékező káprázatban egyesül. Az élet teljesebb átélésére biztat: a költő nem kifosztottnak, hanem gazdagnak érzi magát, annyi elzárkózás és elátkozottság után." A "mindenség örömének" felszabadult érzése hatotta át a Ficseri-füsti című verset is, s még inkább A forzícia énekét, melyben újra megcsodálhatjuk képalkotásának az egyedi jelenségből a végtelenbe tágító, váratlan asszociációkat keltő, távoli jelenségeket is könnyedén egybekapcsoló leleményét. A vers ezúttal is egy pontos, lokalizálható közléssel indul ("Sziromrügye kénsárga csőrét – naponta tolta mind előrébb, – kérge alól repesve tolta – ki! ki! – a forzícia bokra:"), s ebből a helyzetből tágítja mondanivalóját, előbb még mindig a természeti jelenségek körében mozogva, majd egy hirtelen fordulattal – mely logikailag ott készülődött már a változatos, tobzódó színhatású képekben – az emberi érzéskörbe kapcsolódva, ezeknek a lassan kitisztuló éveknek várakozását, reménykedését, erkölcsi tartalmait idézve:

...... utcahosszat

visszakapta látó szemét

a gyászos tél után a nép ...

Ezzel a sokatmondó és sokat sejtető verssel tért vissza Szabó Lőrinc 1954-ben az irodalmi életbe. A forzícia énekét 1954-ben közölte a Művelt Nép, majd júniusi számában egyszerre öt versét jelentette meg a Csillag, s ezzel hivatalosan is az irodalom tagja lett. Joggal írhatta 1954 júniusában: "A Válasz megszűnése óta, itt-ott öt esztendeje semmim se jelent meg jelentősebb helyen, s most persze kellő feltűnést keltett, és kaptam rájuk néhány megrendítően jóleső levelet." 1954 végén már mint a Csillag munkatársa szerepel "fogadott szülővárosában", Balassagyarmaton irodalmi műsorban. Válogatott költeményeinek megjelentetését azonban ekkor még csak "ígéri a fáma", de "elsüllyeszti a süppedék". A politikai élet újabb változása nem kedvez Szabó Lőrincnek, s hangulatát is elkomorítja. Kedvetlenségét fokozza Vereség után című, a balsikerű berni világbajnoki labdarúgó döntő hatására írt verse körüli hercehurca. A költemény különböző javítási és "finomítási" kísérletei után sem jelenhetett meg, s ez annyira kedvét szegte, hogy meg is feledkezett róla, Képes Géza közölte a költő halála után, 1964-ben.

Igazi, szinte gyermekes örömét leli a lemezhallgatásban. Fordításainak honoráriumából lemezjátszót vásárolt, s amint nem is egy leveléből értesülhetünk róla, óriási izgalommal várta azt a Wagner-lemezt, melyet Londonból küldtek címére.

{193.} 1955 legeleje kórházban találta, a kórisme: angina pectoris. Ez évben egyetlen új verset írt, műfordítói és pénzkereső munkája szinte teljesen lekötötte. Annál felhőtlenebb boldogsággal vehette kézbe a következő évben a válogatott verseit tartalmazó kiadványt, melynek borítóját Bernáth Aurél, kedves barátja készítette, bevezető tanulmányát pedig Illyés Gyula írta, újra a magyar irodalom folytonosságába állítva a költőt, kijelölve abban helyét: "... aki rááldozza azt a két hetet, amely Szabó Lőrinc teljes munkásságának – valamennyi versén kívül fordításainak s tanulmányainak – megismeréséhez szükséges, az felmerülve ebből a még föltérképezetlen világból, ezt mondja: Hogy első-e, nem tudom. De hogy versenytársait félkézen meg lehet számolni, az bizonyos."

1956 elején ismét több verset írt. A huszonhatodik év mutatóba közölt szonettjeinek sikere, s a küszöbön álló kötet adták a külső lökést, de nem kevésbé fontos lehetett a költőnek az a belső indítéka sem, hogy betegségektől, kínoktól szabdalva összefoglalja az életről kialakított gondolatait. Van ezek között a versek között játékos, alkalmi rögtönzés, van, amikor egy játszi ötletét kerekíti verssé (Mínusz 20 Pálforduláskor), máskor testi és lelki állapotának összefoglalására tesz kísérletet (Két pokol), így összegezve test és lélek kibékíthetetlen ellentétének sejtelmét:

Forgok, sírok, dőlök, omlok.

De szívemet, ezt a poklot,

semmi tél nem oltja ki.

(Két pokol)

Ennek a szinte váratlanul fellobbanó alkotói periódusnak legnagyobb verse, ekkori, reménykedő és várakozó életszemléletének összefoglalása a Mozart hallgatása közben. Ne feledjük: 1956 februárjában keletkezett a vers, változásokat sejtető politikai környezetben, amikor betegségéből lábadozva a költő is joggal remélhette, hogy az enyhülés egyben az ő elismerését is jelenti majd. Nem véletlenül helyezte e művét a maga összeállította kötet záródarabjául, ezzel is az összefoglalás és az újrakezdés igényét hangsúlyozva, ugyanúgy, mint Kosztolányi a Szeptemberi áhítatban. Hogy a reménykedés és várakozás tartalmát a maga teljességében megérthessük, bele kell helyezkednünk a verset nyitó – rendszerint a latin nyelvkönyvek bevezetéseiben szereplő – életigazság ("Non numeros horas, nisi serenas" – "Csak a derű óráit számolom") teljes mondandójába. Ez a felirat a költemény bizonysága szerint egy napórán olvasható, s a napóra valóban csak a "derűs", a napfényes órákat számlálja, hiszen egyébként hasznavehetetlen. Ugyanez az életigazság érvényes a költőre is, aki szomorú rezignációval mondhatja el magáról: "az árny mindig súlyosabb / maradt a fénynél...", s hogy "A felhők fölött / kellett volna elfogni az örök / tündöklést!" Ebben lehet példaképe és mintája a mozarti zene.

Hogy a Mozart hallgatása közben elsősorban gondolati vers, már formaválasztása is jelzi: Szabó Lőrinc hajlékonyan, a rá jellemző szabadsággal alkalmazza benne {194.} azt a kötetlen magyar jambust, mely Nemes Nagy Ágnes szerint a modern magyar líra természetes anyanyelve. A sorok ötüteműek, csupán a két záró verssor hosszabb egy-egy fél lábbal, mintha a költő kellő teret akarna adni a végső gondolat minél szélesebb hömpölygésű megfogalmazásának. Többnyire párrímes asszonáncokkal él, s ezek a rá oly jellemző átkötésekkel az élő beszéd természetes lejtéséhez közelítik a verset. Az ihleti menetet egyfajta kettősség jellemzi: egyrészt a Mozart-zene kiváltotta érzelmi impulzusok képekben jelentkező megfogalmazása, másrészt a napóra feliratának életigazsága. Már a bevezetés nyugtalan, szenvedélyes, hullámzó leírása erre vonatkoztat, s ebből fejlik ki az a kulcsfontosságú önjellemzés, melyben összefoglalja életvitelét: "Dac és sugallat bennem is akadt ..."

A fénynél "mindig súlyosabb árny" világából átmenet nélkül vált át az emlékezés "örök tündöklésébe". Vadul áradó képekben idézi föl az "édes könnyelműség" pillanatait. Kosztolányihoz hasonlóan a tökéletesen átélhető lét élményét ő is az eltűnt gyermekségbe vetíti vissza. A kisfiú a szemlélődés folyamatában eggyé lesz a száguldó szitakötőpárral: eltűnik a "kint" és "bent" határvonala. A szaggatott, töredezett felkiáltó félmondatok mámorosan száguldanak a vers első tetőpontjáig: "csak az örök ég – örök hajósa lenni" kiált föl a költő szinte eufóriássá fokozott lelkiállapotban.

Idáig a képek szabálytalan logikája szabályozta a versépítés menetét, mint "karmestert a pálca". Innentől (Óh, igen ...) az öregség és betegség hidegét szembesíti a képzelet napsütésével. Most tudatosodik benne a felszabadító zene jelenléte. A zene az érzékelés intenzív teljességét adja, midőn a tudat kontrolljának kikapcsolása révén nem iktatódik közvetítő a tárgy és az érzékelő közé. Ahogy a Tücsökzene 294. darabjában (Zene) írta mintegy zenefilozófiájának összefoglalásául:

be jó, így, szünve s mégis nőve, csak

sejteni az imbolygó tudatot,

s megsemmisülni: Minden Én Vagyok!

A költő most találja meg a szemlélődésben feloldott szubjektum, a "megszűnt én" gyermekkori tökéletességét.

A vers befejezésében kétszer megismétli a versindító jelmondatot, hangsúlyozva, hogy elfogadja és életprogramjául vállalja: "csak derűs órát veszek tudomásul", hiszen ahol nincs fény, ott nincs érzékelés és nem létezhet érzékelő sem. Ezzel a szemléletmóddal a rosszat is jóvá változtathatja s kiküzdheti a maga számára a "végtelen öröm és végtelen kín" goethei egységét, a klasszikus harmóniát. Mozartban megtalálta azt a példát, aki hozzá hasonló hőst teremtett Don Juan személyében, aki "maga a diadalmas életkedv, amelyre nem vet árnyékot az önreflexió ... az utolsó pillanatig, amíg a halál az élet kelyhét ki nem üti kezéből, nem bán meg semmit, nem von vissza semmit" (Hevesy Sándor). Ez a megtalált, személyiségigazoló példa éppúgy ott rejlik Szabó Lőrinc utolsó versében, mint a szenvedve kiküzdött harmónia diadalmas békessége.