A műfordító

Szabó Lőrinc a magyar műfordítás-történet egyik legkiemelkedőbb alakja. Míg tanítómesterei és barátai, a Nyugat nagy nemzedékének tagjai inkább kedvtelésből járták be a világirodalmat, s abban a sajátjukéival rokon hangokat kerestek, az ő számára a rendszeres fordítói munka nemcsak ismeretet és örömet jelentett, hanem kenyérkereseti forrást is, kivált azokban az években, amikor saját versesköteteivel nem jelentkezhetett.

{196.} Fordítói életműve mennyiségi vonatkozásban is páratlanul gazdag. Örök barátaink című fordításkötete, melynek bevezetésében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy összeállítása közben nem a rendszeresség igénye vezette, hanem magánya ellen keresett orvosságot, 1941-ben jelent meg először, s olyan sikert aratott, hogy a következő két esztendőben gyors egymásutánban két utánnyomása készült. (1948-ban jelent meg második kötete.) Ekkor azonban túl volt már az első, visszhangos műfordítói sikerein, A romlás virágainak Babitscsal és Tóth Árpáddal együtt készített fordításain, Villon Nagy testamentumán (1940) a Turóczi-Trostler Józseffel együtt készített Goethe-Antológián (1932), s gyors egymásutánban, a harmincas évek végén lefordította Shakespeare három darabját is (Athéni Timon, 1936, 19482 Ahogy tetszik, 1938; Macbeth, 1939), 1949-ben, részben a Tücsökzene tapasztalatain edzve, részben épp saját ciklusának ihletőjéről vallva adta ki Shakespeare Szonettjeinek kötetét, majd 1950-ben megjelentek Válogatott műfordításai. Ennek bevezetésében írja a következő, önvallomás értékű szavakat: "Irodalmi munkásságomnak állandó és lényeges alkatrésze volt a műfordítás: az örömön kívül tanítást és tanulást jelentett." A Tücsökzene egyes epizódjai is hiteles képét adják, milyen mohó szenvedéllyel, nem szűnő szellemi izgalommal fordított. Ahogy a húszas években Baudelaire-t és Verlaine-t, a harmincas esztendőkben Goethét fedezte föl a maga számára, ugyanolyan izgalommal ismerkedett a felszabadulás után egy számára új világgal: az orosz költészettel, ekkor születtek Puskin- és Tyutcsev-fordításai. 1958-ban, amikor az Örök barátaink legteljesebb gyűjteménye két kötetben megjelent, valóban impozáns fordítói pálya körvonalai sejlettek fel, s Kardos László joggal állapította meg, hogy nemcsak a tolmácsolások száma, hanem azok újító jellege is alapvetően fontos, hiszen a Nyugat nagy korszakának fordítói gyakorlatát végelemzésben Szabó Lőrinc újította meg, amikor elődeinél szigorúbb hűségre, az idegen vers érzelmi és értelmi átélésére egyszerre törekedett.

Mint minden igazán nagy műfordító, akkor alkotja ebben a műfajban igazi remekét, amikor alkatához közelítő költőre talál, vagy olyan versvilágra, mely az övével rokon. "Remekel Szabó Lőrinc mindenütt – írja Szabolcsi Miklós Szabó Lőrinc műfordításai című tanulmányában –, ahol a tárgyi világ – s mindenekelőtt az állat- és növényvilág – szókincsét, ahol színt, tájat, ritka tárgyakat és jelenségeket kell kifejezni. Ilyenkor a nyelvi ábrázolás leleménye és bősége tobzódik..." Részben az előző nemzedék műfordítói elveire való visszahatásként néhol talán nyersebb, darabosabb a kelleténél, de ezek alighanem a ritka kivételek. Sokkal jelentősebb, amit ő maga a fordított költőktől kapott – gondoljunk a Shakespeare-szonettek és A huszonhatodik év több tanulmányban felvetődő rokon vonásaira – s amit ezekkel a fordításokkal a magyar irodalomnak és olvasóknak – adott. "Ez a nagy, olthatatlan szorgalmú tanuló ... nagy és hivatásos tanító is volt – ahogy Rónay György jellemzi A műfordító Szabó Lőrincről írva –; egész műfordítói életműve tudatosan és szándékában pedagógiai, embernevelő, nemzetnevelő munka is."

{197.} Soha, egyetlen korban sem volt oly gazdag s szerteágazó a magyar műfordítók munkássága, mint a felszabadulást követően. Ezt a gazdagságot, sokoldalúságot részben éppen Szabó Lőrinc kivételes hatású példája sugallta. Az újabb nemzedékek tőle tanulhatták az eredeti szöveg minuciózus gondú tiszteletét, a folytonos igényességet, amellyel ő igyekezett megtalálni az eredetihez leginkább hűséges hangot és megoldást, s azt a nem lohadó érdeklődést, mely mindig új és új világirodalmi hódításokra ajzotta lázas képzeletét. S mindezeken túl, e tulajdonságait természetesen kiegészítve ő volt a műfordítás történetének egyik legműveltebb alakja is, aki azért is tudott ilyen kivételes magaslatokon fordítani, mert remekül ismerte a világirodalmat, s arra törekedett, hogy kialakítson és mércévé tegyen egy "helyesebb léptéket az időtlen szemléletre".