Népiség és szocializmus

A magyar líra Csokonai óta tartó összefüggésrendszerét a társadalmi és nemzeti elkötelezettség nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szelleme teremtette meg; a belső kohéziót a művekből sugárzó emberi magatartás tartotta fönn harmadfélszáz éven. A József Attila-i vízválasztó után e magatartásnak két sarkpontja volt: népiség és szocializmus.

Népiség és népiesség már régóta nem jelentett azonos fogalomkört. A népiesség a stílus kategóriái közé tartozott, a népköltészetből merítő vagy az azt utánzó {41.} műköltészetet jelölte, a népiség viszont a költészet és a valóság összefüggéseire utalt. A lírai versben mindig inkarnálódik egy személyiség, a vers "én"-je, akár közvetlenül, az alanyi költészet módján jelenik meg, akár tárgyak mögé rejtezik. Ez a versbeli személyiség sem életrajzilag, sem pszichikailag nem mindig és nem is szükségszerűen azonosítható a verset író költővel, de a vers minden fontos esztétikai és eszmei jellemvonása az "ő" jelleméből és magatartásából következik.

A költői népiség e versbeli személyiség azonosulását jelenti a dolgozó osztályok életmódjával, létformájával, s éber készenlétét az ügyükért való harcra. Király István Ady-monográfiájában (1970) részletesen tárgyalta a lírai népiség eszmei és esztétikai ismérveit. Fejtegetéséből e fogalom nyitottságát kell hangsúlyozni, hogy az 1945–1948 közötti magyar költészet centrifugális erejét lemérhessük. A népiség az "egy embertől" a közösség felé halad, széles ívpályán, a nemzethez és az emberiséghez tart. Magába foglalja az osztályöntudatot, de nem zárkózik be, hanem a történelem és az egyetemes humanizmus arányaiban gondolkodik. A népiség e nyitottságát, az osztályszemlélet humanista tartalmát a szocializmus társadalmi perspektívája biztosítja. Ennek iránytűje nélkül a 20. századi népiség tévutakra juthat, önmaga ellen is fordulhat, amint azt Erdélyi József és Sinka István egy-egy pályaszakasza tanúsította.

A népiség Illyés Gyula stílusnépiesség nélküli költészetében testesült meg legtisztábban az 1945–1948 közötti periódusban. A szürrealista iskola, s később a Nyugat szellemiségének hatására asszimilálta költészetében a modern líra minden olyan törekvését, mely a magyar haladás számára hasznosnak látszott. Illyés nem volt szocialista költő abban az értelemben, ahogy József Attila, hogy a munkásság osztályálláspontja és a történelmi materializmus szemszögéből vizsgálta volna korát és világát. De a szocializmus távlata ott munkált kimondatlanul is gondolatrendszerében, amikor egy független, szabad, demokratikus Magyarország megvalósulásáért szót emelt. A szocializmus volt számára a megvalósítható társadalom, a jövőbeli kívánatos állapot, ha önállóan fejlődik ki, a magyar dolgozó osztályok munkája nyomán.

A népiség és a szocializmus hangja kiemelkedő szakaszhoz érkezett el a korszak lírájában, s növekvő táborok gyűltek eszméi és feladatai köré. Kezdtek egybehangolódni a háború alatt megindult, de akkor még egymástól is elszigetelten működő csoportok.

A Népszava köréből és a "munkásírók" csoportjából, valamint a csoport folyóiratainak (1945: Augusztus, Szeptember, Október, November; 1946: Külváros) gárdájából jött Bakó József, Benjámin László, Földeák János, Keszthelyi Zoltán, Kis Ferenc, Lukács Imre, Szüdi György, Tamási Lajos, Vaád Ferenc, Vészi Endre. A munkásmozgalommal hosszabb-rövidebb ideig együttműködő költők közé tartozott Várnai Zseni, Pákozdy Ferenc, Hollós Korvin Lajos, Csuka Zoltán, Mária Béla, Várkonyi Nagy Béla, Vasvári István.

Az emigrációból tért haza a kommunista Balázs Béla, Gábor Andor, Lányi Sarolta, Madarász Emil, Gereblyés László. A korszak szocialista költészetébe tartozik Nádass József lírája is.

{42.} A szocialista eszmékhez közeledett a Nyugat első nemzedékéből Gellért Oszkár, a másodikból Fodor József, a harmadikból Devecseri Gábor, Jankovich Ferenc, Képes Géza, Zelk Zoltán. Mátyás Ferenc a mezítlábasok énekeit, a falusi és városi proletárok élményvilágát hozta magával, s a szocialista líra egyik előmunkása lett Kónya Lajos. És jelentkeztek a fiatalok a Valóság, Emberség, Újhold, Válasz, Diárium stb. hasábjain. Felnőtt egy fiatal kommunista költőgárda: Aczél Tamás, Kuczka Péter, Tóth Gyula és mások, s a szocializmus eszméinek hatása döntő volt az új népi nemzedékre, Juhász Ferenc, Nagy László évjáratára is.

Szocialista elkötelezettségük még korántsem igazodott egységes rendbe, mint 1948 után megritkult soraik, s költészettanuk is a szabadon megnyílt alkotói lehetőségeket élvezte. Pedig néha már mutatkoztak a türelmetlenség jelei a költők és a kritikusok részéről egyaránt, s a hadrendek gyors igazgatása nem tett jót a költői szellemnek. A neofita ihlet megszülte az első sematikus verseket, s a szocialista jelszavak a népiség megélése nélkül újságpapír ízű költészetet teremtettek. De ekkor még ritkán és a korszakra egyáltalán nem jellemző módon.

Jellemző az őszinte fütöttség volt. A "munkásírók" és a Népszava csoportjából Benjámin László, Kis Ferenc és Vészi Endre írta a legmaradandóbb költészetet; Benjámin máris az egész korszakra jellemző, meghatározó érvénnyel. A történelem fordulóját hittel köszöntötte, de a maguk pályáját emelő túlbuzgók serénykedése aggodalmat ébresztett benne. Köteteiben – Betűöntők diadala (1946) és A teremtés után (1948) – az erkölcsi ítélőerő gyülekezéséről adott számot, és tiszta emberségének mély forrását tárta föl érett, kimunkált költői nyelven, magas művészi színvonalon. Gyakran bizonytalanság és gyámoltalanság kerítette hatalmába, a közösség nélkül semminek érezte magát, a megélt népiségből fakadó közösségvágy nyilatkozott meg e belső válságokban. Ekkori verseiben oly gyakran megszólaló személyiségválsága, szerepválsága abból adódott, hogy úgy érezte, nem tud eléggé azonosulni a közösséggel. Az önmegvalósulást – a modern líra e szüntelen visszatérő gondját – nem a kiemelkedésben látta teljesülni, hanem ellenkezőleg, a néppel és a tömeggel való együtthaladásban, akárcsak József Attila. Mindig másutt jobb című prózaversében így fogalmazta ezt meg: "Csak egy nyelvet szeretnék én beszélni, de olyat, amit mindenki megért: a szabad emberi közösség nyelvét, mely az enyémnél vígabb s nehezebb, mely elveti magányos évek terhét, s törvény nélkül Törvényhez vezet. Én elvesztettem, hadd leljem meg ismét a tant, mely épít és átalakít, s lerázva a múltat, mint rossz rögeszmét, hadd jussak a szabad torkolatig, hogy ott, ahonnan immár messze hallik, mondhassam el hangos vagy szelíd hangon – ahogyan a témához illik – a közösség roppant közhelyeit."

A közösség ügyének őrszolgálata mint a személyiség önmegvalósításának legbensőbb érdeke, ez volt a kibontakozó szocialista költészet legkorszerűbb gondolata, mert benne kimondatlanul is megfogalmazódott a szocializmus "nagy kalandjának" legnagyobb ígérete: az egyéniség és a közösség újra összekapcsolása, az elidegenedés megszüntetése egy cselekvő, szabad, demokratikus országban.