Költészet és avantgarde

A korszak költészete az avantgarde és neoavantgarde törekvések tekintetében a hagyomány és újítás összehangolására, szintézisére törekedett. Ezt bizonyította Kassák Lajos szerkesztői elve a Kortárs című folyóirat élén, de ezt tanúsította és ezt készítette elő már a harmincas évek óta versíró gyakorlata is.

Kassák, akinek neve összeforrt a magyar avantgarde történetével, nemcsak a Nyugat "forradalmánál" többre törekvő irodalom szervezője lett, hanem a folytatás és újat kezdés egybehangolásának sajátosan magyar líratörténeti vállalkozásából is kivette részét.

Pályakezdésének harsány hangon meghirdetett avantgardista exodusára ráillik, amit Béládi Miklós a magyar avantgarde mozgalmakról írt: "Azt tette láthatóvá és hajtotta túl sokszor a képtelenségig, ami a századforduló művészetében már készülődött." Kassák "visszatérése" azonban ugyancsak a magyar líra életvonalával egyező változás volt, egybevágott a kiegyenlítődés törekvésével, mely jellegzetesen meghatározta a magyar költészet természetét az 1930-as évektől. A Földem Virágommal kezdődő korszaka beletartozott a magyar líra akkor fő áramát jelentő modern klasszicizmusba, amit nemcsak, sőt nem is elsősorban a zárt, klasszikus formák újrafelfedezése jellemzett, hanem az avantgarde mozgalmak által megteremtett költői látásmód és a hagyományőrzés egybehangolása határozott meg.

A húszas években olykor kiélesedett hegemóniaharc után megindult a kiegyenlítődés alkotó kísérlete: a nemzeti hagyományok és az európai múlt, a Nyugat című folyóirat körében kimunkált költői eszközök és az avantgarde irányzatok lírájának együttes felhasználása. E kísérlet, mint József Attila példája tanúsítja, nem vezetett eklekticizmushoz, hanem a valósággal szembenéző költészet új, korszerű típusát alkotta meg.

A magyar költészetet nemcsak átszínezte, hanem mélyen átjárta, parancsolóan meghatározta a hagyomány és újítás alkotó kiegyenlítődése. A kortársak szemében {39.} ez gyakran úgy jelent meg, mintha vereséget szenvedett volna az avantgarde szelleme, Komlós Aladár 1931 -ben "a líra fordulóján állva" e vereség bizonyítékául könyvelte el, hogy "ma megint érezzük és egyenesen áhítjuk a rím, a ritmus s a belső formák szépségét", holott a klasszicizmushoz pártoló ízlés a modern költészetszemléletet lopta be a magyar lírába; amit látványos mozgalmak, hangos manifesztumok, zajos viták nem értek el, azt véghez vitte a nemzeti irodalom feladataihoz igazodó józan arányérzék. A költői nyelv, a mondatszerkesztés, a képalkotás, a motívumteremtés olyan méretű átalakulása ígérkezett ekkor, mint a Nyugat első nemzedékének fellépése idején, s a változás a korszerűség jegyében kezdődött el. A zárt formák és a jogaiba visszahelyezett kötött verselés segítségével azok az alapelvek jutottak érvényre, melyek kiharcolásáért az avantgarde mozgalmak is síkra szálltak; Kassák egy későbbi nyilatkozatának szavaival "a szerkezet szigorúsága, a színek elementaritása és a szavak egyértelműsége" lett a versalkotás eszménye.

Mivel a költői forma változásában nem lehet fellelni közvetlen világnézeti indítékot, általánosságban erről az átalakulásról sem mondható el több, mint hogy általa a magyar költészet a valóság kihívására válaszolt, s egy tragikusra forduló korszakban, mint Kassák megfogalmazta, "a zűrzavarral szemben a szintézist, az egyensúlyi állapotot akarta megteremteni". Tehát igaztalannak bizonyult a sokszor elhangzott vád, hogy a hagyományokkal kibékülő líra a modern klasszicizmus útján elmenekült a társadalmi valóságtól, és cselekvő elkötelezettség helyett a bukolikus idill szélcsendes tájain húzta meg magát, amikor tettre hívó szavára lett volna szükség. Rónay György meggyőzően állapította meg éppen Kassák korabeli verseit elemezve, hogy a "bukolika, a kozmikus világbirtoklás ... nem a társadalmi valóságtól elvonatkoztatva, hanem éppen az ellen terebélyesedett föl ... nem a kispolgári idill szűköcske reményét" ébresztgette, nem magánügy volt, "hanem személyes sorsban megélt és megharcolt közügy".

A kiegyenlítődés tehát nem a valóságra válaszoló költői magatartásmódok csendes nivellálásához vezetett, hanem a költői műforma és az alkotói ízlés területén érvényesülve mint ízléseszmény a teremtő képzeletet termékenyítette meg. Németh László 1931-ben így írt erről: "A klasszicizmus csak keret, a szellemi élet államformája, maga az állam még sokféle lehet. Rend, de tartalmát az szabja meg, hogy mit rendezett, színét, hogy milyen körülmények közt. Az a két tényező, mely a mi klasszicizmusunknak színt és tartalmat ad: az elődeink után maradt ízlés- és problémazavar s a mostoha kor, melyben írni és élni kényszerültünk."

E mások által is tapasztalt "ízlés- és problémazavar" azonban nem rendeződött el a harmincas években, az új klasszicizmushoz fűzött reményeket nem igazolta az évtized, sőt az irodalmi élet zavarai a mesterségesen felszított népi-urbánus ellenségeskedés következtében még fokozódtak is. A rendeződés legáthatóbb eredményét a költői formaízlés és stíluseszmény átváltozása hozta azáltal, amit a hagyományőrzés és a korszerűsödés, a folytatás és újítás alkotó kiegyenlítődésének nevezünk. Nem az avantgarde előtti ízlésállapot kelt életre ennek révén, hanem egy új költői érzékenység alakult ki: a fellépő újabb nemzedékek, mint Bori Imre írta, {40.} áttörték a Nyugat képviselte irodalmiság burkát, és mintegy a Nyugat csatornáin át szívták az izmusok nedveit. Többé már nem Kassák volt a korszerűsödés organizátora, és nem is volt már szükség avantgarde szervezkedések, körök és csoportok mozgalmi vitáira és manifesztumaira: a magyar líra rátalált hagyományait őrizve a megújulás útjára. A problémazavarok egyik csoportja tehát mégis oldódni látszott: világosabbá vált, hogy a Nyugat nem egy meghatározott stíluseszményt védelmez, hanem az írói elkötelezettség egyik módját képviseli, az "izmusok" helye pedig a költői stílustörténet kategóriái között van a magyar lírában.

A második világháború után úgy látszott, ismét megbillen az egyensúly, s a hagyomány és újítás szintézisét megbontva nálunk is tért hódítanak a világszerte másodvirágzásnak indult avantgarde mozgalmak: a neoavantgarde törekvések. A háború rémületétől megszabadult szellemi életben az idő lélektanilag is kedvezett a zabolátlan formakísérletezésnek: a hagyományt nyűgnek, a kötött formát katonás fegyelmező abroncsnak érezhette a szabadságot kóstolgató alkotó szellem Közép-Európában. A magyar művészet azonban ragaszkodott az egyszer már megteremtett egyensúlyhoz, s továbbra is saját modelljét követte. Még a Gegesi Kiss Pál, Pán Imre és Mezei Árpád vezetésével 1945-ben megalakult Európai Iskola is, mely a neoavantgarde körébe tartozó képzőművészeti törekvések gyűjtőhelye lett, "a hagyomány és forradalom, a múlt és jövő" egységét hirdette programjában. Hamvas Béla és Kemény Katalin pedig, amikor a Forradalom a művészetben (1947) című könyvükben az Iskola esztétikáját fogalmazták, ugyancsak kiemelték a hagyomány szerepét, és Ferenczy Károlytól eredeztetve rajzolták meg "a modern, sajátos, autochton magyar művészet" útját, az új európai irányzatok és a magyar művelődés nemzeti jellemvonásainak egybehangolását tűzve ki célul. Az Európai Iskola munkájába írók és költők is bekapcsolódtak, így Kassák Lajos, Füst Milán, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor, Mándy Stefánia vallomásai, művészeti írásai, esszéi jelentek meg az Iskola Index című sorozatában.

A költészetben még az Európai Iskolához hasonló alkotóműhely sem szerveződött a neoavantgarde stílustörekvések befogadására, ami azonban nem jelentette azt, hogy ezeknek az éveknek költői vállalkozásaiból hiányzott volna a tudatos stíluskísérletezés, s a költők lemondtak volna kifejezési eszközeik alkotó megújításáról.