A Nyugat öröksége

Líraesztétikai értelemben a Nyugat nemzedékei hozták a felszabadulás utáni magyar költészetbe a leggazdagabb örökséget, a legtöbb fajta alkotómódszert, a legszínesebb, legváltozatosabb formakultúrát. Stílustörekvéseik színképtartománya az impresszionizmustól a szürrealizmusig terjedt, verselésmódjuk a laza, jambikus versbeszédtől a zárt klasszikus formákig felölelte a magyar nyelv csaknem minden ritmuslehetőségét. A Nyugat örökségének nevezhető hagyománykincs mégsem elsősorban hangzást, formát, stílust jelképezett, hanem költői látásmódot, szemléletben gyökerező rokonságot képviselt.

E rokonság – a felszabadulást megelőző szakaszban, a két háború között és a második világháború alatt – egy humanista kultúridealizmusra épült. Akik a Nyugat költőinek vallották magukat, hittek abban, hogy ha az egyetemes humanizmus eszméi és erkölcsi parancsai testet öltenek a művészetben, akkor társadalmi előfeltételek nélkül, vagy akár azok ellenére is ébren maradnak, ha kell: korokon át az emberek lelkében. A Nyugat költői a teremtő gondolat, a kultúra értékeinek megőrzését és terjesztését tekintették hivatásuknak úgy, ahogy Babits {33.} Mihály az Ezüstkor című esszéjében megfogalmazta. Öntudattal vállalt "elefántcsonttornyuk" nem a dekadens szépségkultusznak adott otthont, nem is a valóságtól elforduló művészek gyülekezőhelyéül épült meg, hanem a magyar hagyomány és az európai szellem végvára volt, ahová behúzódhattak, hogy (Babits szavával) "megtartó harcba" kezdjenek a "romlás ellen". A kultúraépítés jelszavait hirdették, az emberi alkotószellem erejében bíztak: a művészetben inkarnálódó erkölcsi tisztaságot fölébe helyezték a szociális igazságnak, az előbbi érvényesülésétől várva az utóbbi megvalósulását.

A Nyugat költészete a szabad költői szellem megnyilatkozásaként jött létre, alaptörekvései közé tartozott az alkotói szabadság védelme és a művészet függetlenségének kinyilvánítása. Ezáltal potenciális, érzelmi szövetségese volt a társadalmi haladásnak, még ha e szövetség 1945-ig legtöbbször csak a távoli rokonszenv formájában fejeződött is ki. Hogy a potenciális érzelmi szövetségből cselekvő együttműködés fejlődik-e ki, hogy a Nyugat költőnemzedékei találnak-e alkatukra szabott feladatot a magyar valóság megváltozott viszonyai között: ez volt a nagy múltú hagyomány fennmaradásának legfontosabb kérdése a felszabadulás után. A Nyugat szelleme a fasizmus és a háború idején kiállta a humanizmus erkölcsi próbatételét, most a teremtés és építés szakaszában kellett megmutatnia az értékőrzés és kultúraféltés pozitív tulajdonságait.

Az első, az alapító nemzedékből már alig néhányan voltak életben, csak Füst Milán, Gellért Oszkár és Nagy Zoltán érte meg itthon 1945 tavaszát. Nagy Zoltán még azon a nyáron meghalt, s noha a Magyarokban Füst Milán méltatta költészetének értékét, az Újholdban pedig Rába György hívta fel rá a figyelmet, versvilágára hosszú időre feledés borult, s őt is, akárcsak Szép Ernőt, a hatvanas-hetvenes években kezdték költői jelentőségének megfelelően méltányolni. Az itt tárgyalt korszakban Álmomban zene (1947) címen jelentek meg hátrahagyott versei, melyekben a kegyetlen évek, a fasizmus és a háború embertelenségét írta le a posztimpresszionizmus érzékeny, kifinomult eszközeivel. Gellért Oszkár hosszú önkéntes hallgatás után 1945-ben komoly elhatározással a demokratikus átalakulás szolgálatába állította költői erőtartalékait. Lírája a forradalmak bukásakor félbemaradt pályaszakaszához látszott visszakanyarodni, verseit nyílt közéleti tartalom töltötte meg, de a közérthetőség címén gyakran nem a kifejezésforma, hanem a kifejezett gondolatok leegyszerűsítésére vállalkozott. Az itt tárgyalt időszakban két verseskönyve jelent meg (Égtájak között, 1946; Szövetség, 1948). E köteteiben is, hasonlóan korábbi lírájához, több volt a lehetőség, mint a megvalósulás. Gellért Oszkár az "érett Értelem" szavára hivatkozó költészetével az impresszionizmuson túlfejlődő modern intellektualizmus kezdeményezői közé tartozott, de a kezdeményező szándék ritkán valósult meg verseiben nagy pályatársaihoz mérhető esztétikai szinten.

Füst Milán nem mutatta fel költészetében az átalakulás látható jelét, nem tért látványosan új irányba, nem tartotta szükségesnek, hogy korábbi pályaívén módosítást hajtson végre, líratörténeti szempontból mégis az 1945–1948 közötti periódus egyik legélőbb, legelevenebb, folytatásra váró értéke volt. Kevés verset írt {34.} ezekben az években, s noha közöttük olyan fontos világnézeti hitvallás is született, mint A jelentés (1946), kortársi jelenlétét nem új termése, hanem egész költészetének fokozatosan növekvő hatása szabta meg. 1947 karácsonyán tette közzé válogatott verseit a Szellemek utcája című kötetben. Ebben az 1910-es évek óta vállalásra méltónak tartott költeményeit gyűjtötte egybe, s a kiadás sajtó alá rendezésekor egy részüket még egyszer átgyúrta, lecsiszolta, hogy költői eszményeit minél tökéletesebb formában képviseljék. Keszi Imre meggyőzően mutatta ki (Csillag 1948), hogy a látszólag mozdulatlan felszín alatt nem is elhanyagolható változás ment végbe, és hogy az átdolgozások az elvontság felé vezették tovább Füst Milán líráját. A "kozmikusságra" törekvő tartalom és az "objektivitás" igényéhez hajlított forma azonban már rosszalló bírálatot váltott ki a közvetlen társadalmi eszméket sürgető kritikusból, és hamar a pesszimizmus címkéje került e kétségekkel csakugyan birkózó, de mindig nagy távlatokra néző költészetre. Füst Milán sokáig társtalan költészete éppen a "kozmikusság" és az "objektivitás" révén mozdította elő a modern magyar líra kifejlődését. Hozzájárulása csak a legnagyobbakéhoz mérhető; olyan rejtett forrása volt a modern költői látásmódnak, mint Csontváry a festészetnek.

A modern költői objektivitás és a kozmikus távlatok kifejezési eszközei az ún. második és harmadik nemzedék kezén fejlődtek tovább. E két nemzedék költői alkották 1945–1948 között az új magyar líra legkarakterisztikusabb rétegét, a változás és folytatás, a megőrzés és újat kezdés kettős parancsa őket érintette legmélyebben. Költészettanuk azonban sok szempontból eltért egymástól: a második nemzedék tagjai hajlamosabbak voltak a szociális elkötelezettségre és a nyílt társadalmi szerepvállalásra, a harmadik nemzedék képviselői szorosabban őrizték a Nyugat humanista kultúridealizmusát. A nemzedékeken belül azonban még nagyobb világnézeti, esztétikai és stílusbeli eltérések mutatkoztak, úgy, hogy egységes nemzedéki szemléletről már nem beszélhetünk sem a második, sem a harmadik nemzedék esetében, sem a háború után kifejlődő irodalmi életben.

A második nemzedék már a megelőző évtizedben két táborra szakadt a mesterségesen felszított népi-urbánus viták következtében, s mindkét táboron belül erősen megindult a polarizáció. A viták és ellentétek centrifugális ereje a nyílt társadalmi elkötelezettség felé vezette a nemzedék tagjait, a Nyugat humanista kultúridealizmusának hatókörében alig néhányan maradtak. Illyés Gyula, aki 1937-től Babits szerkesztőtársa volt, valójában már a Nehéz föld óta nem ellenkező irányba vezető, de külön úton járt, amikor a plebejus demokratizmus célkitűzései szerint építette fel pályáját. Éppen világnézetileg, az irodalom és az élet viszonyát tekintve hatotta át műveit legkevésbé a Nyugat szelleme. Erdélyi József iskolateremtő új népiessége ugyancsak kezdettől eltért a Nyugat köreitől; sokan fokozatosan távolodtak el tőle. Volt, aki "jobb felé" kanyarodott el, mint a tehetségesen induló Marconnay Tibor, aki sokáig nem is szerepelhetett a felszabadulás utáni irodalmi életben. Többségüket azonban éppen a társadalmi igazságtalanság és a fasiszta erőszak ellen feltámadó egészséges erkölcsi ítélőerő emelte túl a Nyugat eszméin. Így Fodor Józsefet is, aki már a háború idején utat {35.} talált a kommunista mozgalomhoz, s egy harcos szellemű humanizmus képviselőjeként nem előzmények nélkül lett a felszabadulás utáni irodalom egyik legtevékenyebb munkása, hanem korábbi pályaszakaszaiban érlelődő költői magatartása érkezett el a kibontakozáshoz. Török Sophie legszebb verseskönyve a felszabadulás után (Sirató, 1948) jelent meg, Babits halálát és a magány képeit idézte meg benne fájdalomtól megnemesedett, letisztult lírával. Márai Sándor 1945-ben megjelent Verseskönyve csak prózai vallomásainak, naplójának mellékterméke volt, a költészet egyébként is pályájának időszakos, de irodalomtörténetileg nem érdektelen kitérőihez tartozott. Keresztury Dezső a pannon táj "sugalló betűjéből a történelem feljegyzéseire" is odafigyelt, versei mégis keveset árultak el abból, hogy írójuk a korszak politikai csatáinak egyik legtevékenyebb résztvevője. Költészetét nem állította a politika szolgálatába, inkább fordítva, politikusként próbálta megvalósítani a költészetből hozott humanista eszményeit. Számottevő átalakulás Berda József különös, egyéni hangú versvilágában következett be. A szakácstudomány dicséretét, jó ételek illatát, aromás borok ezernyi ízét, termetes asszonyságok bájait megéneklő gúnyos, huncut szabadversdalok költője a háború alatt vetette le a polgárpukkasztó ellensznobizmus pózát, és alakult át egy hajlíthatatlanul szilárd erkölcsi magatartás képviselőjévé. Kormos István hangján érződött ösztönzése.

A modern magyar líra külön fejezete Szabó Lőrinc. Élete és életműve tele volt paradoxonnal. Magányosan haladt pályáján, pedig nemzedékét próbálta maga köré szervezni; a népi írók körében otthonosabban érezte magát, mint a Nyugat táborában, költészetének természete – kiváltképp a Te meg a világ (1932) után – mégis közelebb állt a Nyugat szelleméhez; közelebb, de nem olyan közel, hogy annak humanizmusát nagy próbatételek idején töretlen hűséggel követni tudta volna.

Az 1945–1948 közötti időszak cselekvő résztvevői között Füst Milán, Kassák Lajos, Illyés Gyula és Weöres Sándor mellett Szabó Lőrinc volt a legnagyobb hatással a magyar líra alakváltozására. Megszabadította a modern magyar költői nyelvet a szimbolizmus és szecesszió felesleges díszeitől, s a vers ritmusát és szerkezetét a gondolat belső rendjéhez igazította. A zenének alárendelt szerepet tulajdonított a vers elemei között, gyakori enjambement-okkal figyelmeztetett az értelem felsőbbségére. Mégsem volt egyoldalúan intellektuális költő: fegyelmezett sorainak kemény abroncsa kitörni készülő indulatokat fogott le; tudatos fegyelme és lobbanékony alaptermészete különös feszültséggel töltötte meg verseit. Verseinek érzelmi tónusát és képalkotási módját tárgyiasság jellemzi: azt az objektív lírát fejlesztette tovább és fordította új irányba, melyet a romantika tárgyias formáival szakítva Babits kezdeményezett a modern magyar költészetben, s mely a század európai költészetének is egyik legjelentősebb és leggazdagabb kísérletező ágát alkotta. A korszak líratörténeti folyamatát vázolva sokszínű költészetének elsősorban erre a mozzanatára kell felfigyelnünk, mert az új magyar líra ezt hasznosította belőle legeredményesebben.

A harmadik nemzedék költői is a közösséget, az osztályokat és a nemzetet a személyiség szabadságvágyának szemszögéből ítélték meg. Ez a nemzedék kevésbé {36.} szóródott szét a megelőző évtizedben és a háború idején, mint a második, pedig soha nem élt bennük tudatosan az összetartozás szelleme, programadó organizátoruk sem volt. Néhányuk pályáján az 1945–1948 közötti időszak a költői gyarapodás, kiteljesedés szép periódusa lett, másoknál az átváltozás és új útkeresés korparancsa időleges válságot és megtorpanást is előidézett. Weöres Sándor öt, Devecseri Gábor és Zelk Zoltán négy, Hajnal Anna, Hajnal Gábor és Vas István két, Csorba Győző, Faludy György, Károly Amy, Takáts Gyula, Toldalagi Pál egy verseskönyvet jelentetett meg ebben a korszakban, s e felsorolás még kiegészítendő a nemzedék olyan jelentős, egyéni hangú költőivel, mint Jékely Zoltán, Kálnoky László, Képes Géza és Rónay György, akik csak folyóiratokban publikáltak ezekben az években.

Közös jellemvonásaikat a Nyugat hagyományainak sugárzása alakította ki, de a hagyománykincsben gyökerező hasonlóságon belül mindegyikük külön színt, külön stílust, külön költői égtájat képviselt, még költészettanuk is eltért egymástól. Hajnal Annának az érzéki valóság és a mítoszok görögösen fénylő világa volt igazi otthona, ha muzsikáló, szép nyelvezetű verseiben felidézte az ostrom heteit, az ágyúk is "lángzenét bőgtek" (Átkelés). Amit Radnóti Miklós írt róla 1938-ban, továbbra is érvényben maradt: "Ez a folyton kutató, figyelő és mindig szintézist teremtő költőiség minden pillanatában a mindenséggel közlekedik, érzékszervei ennek változásaira rezdülnek ..." De ha költői alkatával ellenkező feladatba kezdett, nem járt szerencsével: bármilyen őszinte meggyőződés vezette is a politikai líra területére, a nyílt közéletiséget nem sikerült önmagához méltó színvonalon költészetbe építenie. Kálnoky Lászlótól, Hajnal Annával ellentétben, éppen az érzékiség és a mítosz állt legtávolabb; az impressziók és a racionális elmélkedés nagy kultúrájú parnassien költőjének indult, és egyenesen haladt tovább a Szanatóriumi elégiában megkezdett úton. A Baka utcában című verse az antifasiszta humanizmus legtisztább költői megnyilatkozásai közé tartozott líránkban, a politikai költészet azonban nem vonzotta. Szerény, visszahúzódásra hajlamos alkatával úgy járt, mint Cordelia Lear király előtt: az ünnepi ékesszólás nem lévén kenyere, hangja nem hallatszott ki a szabadság üdvözlőinek karából, pedig a szabadság legbensőbb ügye volt őneki is. Kevés verset írt ezekben az években, de ezek között olyan fontos, éles szemmel megrajzolt korkép is található, mint a November.

Mítosz és meditáció, játék és klasszikus fegyelem, érzelem és irónia – ezek voltak a harmadik nemzedék kristályosodási pontjai már kezdettől, s ezek is maradtak az 1945–1948 közötti periódusban. Rokonlelkűségükön belül megnyilvánuló és már csaknem ellentétességig növekvő különbözőségük is e pontokon vált láthatóvá. Rónay György továbbra is a klasszikus zárt formák és a tiszta rímek költője maradt, de verseinek indulattartalma megváltozott, határozottabb lett; a neokatolicizmus etikáján nevelkedett erkölcsi felelősségvállalása tünékeny álmok helyett a kor valóságához vitte közel. "Laktam felhőkön én is és elég volt. / Hazád a föld: vállald te is otthonul" – írta az Újévre című versében. Csorba Győző viszont idegenkedett a hagyományosan zárt formaszerkesztéstől, verseit nyitottság és {37.} spontaneitásnak tetsző építkezés jellemezte. Tömör, erős fényű képei Füst Milán szituációversei és Weöres Sándor látomásai között alkottak átmenetet, az előbbin már túlhaladva, s az utóbbinak lényeges kérdésekben előfutáraként. Szabadulás (1947) című kötetével az addiginál még messzebb távolodott az érzékelhető, empirikusan felfogható látvány versbe vételétől, s arra vállalkozott, hogy a lélek belső tájait, elsősorban a magány állapotrajzát közölje. Jékely Zoltán úgy indult, mintha az élet és halál végső nagy kérdéseivel szembenéző Számadás Kosztolányijától vette volna át azon melegében a stafétabotot. Nemzedékéből csak Radnóti birkózott az övéhez hasonló költői színvonalon a halálra ítéltség bizonyosságával. 1946-ban települ át ismét Erdélyből Magyarországra, s mire talán megtalálhatta volna helyét az újraszerveződő irodalomban, már fogyni kezdett a levegő a "condition humain" olyan egyszerre szűken személyes és tágas általános költészete elől, mint az övé.

A harmadik nemzedék költői között Zelk Zoltán vállalta már ezekben az években legnyíltabban a cselekvő társadalmi elkötelezettség költői teendőit. Korábban is ő kötődött leglazábban a Nyugat ars poeticájához, őt érintette meg legerősebben a munkásmozgalom világnézetet és költészetet egyaránt formáló hatása, így az átváltozás bármilyen látható formában következett is be versvilágának irányzatosságában – a változás és folytatás paradoxonjaként –, várható és kikövetkeztethető volt korábbi pályaszakaszaiból. A Zuglói reggel és A pártos éneke című verseiben a jótékony és jó irányú társadalmi fordulatba vetett hitből merített erőt egy új politikus közéleti líra megteremtéséhez.

Változás vagy folytatás? Így hangzott a korszak legélőbb irodalmi vitájának, ideológiai és esztétikai eszmecseréjének alapkérdése. A folytatás mellett legerősebben Vas István érvelt, de miközben azt hangoztatta, hogy sem oka, sem kedve nincs másféle irodalmat művelni, mint amit a háború előtt elkezdett, költészete annyi új színnel gyarapodott, hogy vele kapcsolatban zavarba ejtő feladat lehetett a változás és folytatás meghatározása. Mert mit is folytatott változtatás nélkül? Alig többet annál a már korábban elhatározott szándékánál, hogy egyforma messze kerülje el mind a "kámeafestő" l'art pour l'art, mind az alkalmi programköltészet köreit. Mivel pályája a látványos és patetikus költői szerepekkel való leszámolás jegyében kezdődött el, sokan félreértették józanságra és mértékre törekvő szemléletét, és verseiben csak egy racionális, intellektuális lélek megnyilatkozásait vették észre. Vas István azonban már pályakezdésekor több volt ennél, 1945 után kibontakozó költészete pedig végképp bebizonyította, hogy színesebb és gazdagabb egyéniség, hogysem a gondolati lírába beskatulyázható lenne. Ő, aki az "Észhez" is ódát írt, az új magyar líra egyik legindulatosabb költője lett; érzelmi feszültségeit nem rendelte alá a hűvös intellektus uralmának, de mindig az értelem szenvedélyét kapcsolta be versei áramkörébe. A Kettős örvény (1947) és a Római pillanat (1948) költői kiteljesedését hozták el, s e magas színvonalú lírában nem szűkölködő időszak legszebb verseskönyvei közé tartoztak.

Weöres Sándor 1945–1948 között addigi legtermékenyebb költői periódusához érkezett el. A Medúza (1944) című verseskönyvével és A teljesség felé (1945) című {38.} prózaverskötetével új alkotói korszakba került. Ekkortól bontakozott ki "orpheuszi" költészete, mely a realitással nem a felületen, a szimbolizmus és impresszionizmus módján, hanem – ahogy ő nevezte – a "felső szférában", a "dolgok szubsztanciájába hatolva" akart találkozni. Lírájának filozofikus hajlama az Elysium (1946) és a Fogak tornáca (1947) című köteteiben mélyült el, ekkor vetette le végleg és végletes formában a látványfestő költészet kellékeit. Filozófiatörténetileg a középkori misztika és a keleti irracionalizmus hatott rá, de mivel a versbe vett filozófiát csak a versben betöltött és ott esetleg új értelmet nyert szerepe alapján, de mindenképpen a vers mint esztétikailag tételezett és önmagába zárt rendszer révén lehet megítélni, sok irodalmi-kritikai félreértéshez vezetett költészetének filozófiatörténeti megközelítése. Ami a filozófiatörténet felől kétségtelenül irracionalizmusnak minősült, az a költői gondolkodásmódban nem volt egyéb, mint a művészi megismerés határainak tágítása, ismeretlen szellemi tartományok felfedezése a líra számára.