A szellem politikája

Amikor átlépte az 1945-ös korfordulót, kétévtizedes írópálya műveinek birtokában, a korszak egyik legtekintélyesebb írójának számított. S egyúttal talányos, majdnem rejtélyes jelenségnek. Úgy látszott, személye és művei összebékíthetetlen ellentéteket kapcsolnak egybe, s emiatt gyakran lett értetlen kritikák célpontja. Már előbb, a népi oldalról némelykor felrótták neki nyugatosságát, Babits Mihállyal kötött barátságát, a polgári sajtó meg állítólagos nemzeti elfogultságát vetette szemére. A meg nem értés, melyet aztán az ideológiai fenntartások csak tovább mélyítettek, sokáig kísérte pályáját 1945 után is, holott ekkor már világosan kirajzolódtak egyre gazdagodó életművének eszmei irányai. 1945–1946-ban több méltatlan támadás érte, főként a Haladás írói körének részéről, de ebben a két esztendőben még a róla szóló cikkek szerzői – az Egy év (1945), Honfoglalók közt (1945), Hősökről beszélek (1945) megjelenése kapcsán meg az elfogult vádaskodásokkal vitázva – írói jelentőségét feltétel nélkül elismerték. Sokat nyomott a latban Lukács György tekintélyes szava, és általában a kommunista pártállású kritikusok megbecsülő véleménye. 1946 végén változott meg az irodalmi közhangulat körülötte – amint ezt Szabó B. István is megállapította A mérleg nyelve című tanulmányában –, amikor visszavonult a közszerepléstől és kiadta a Hunok Párizsbant, amely újfent megosztotta a kritikát és átcsoportosította a vélekedéseket. Korábbi méltatói élesen bírálták könyvének eszmei következtetéseit, akik meg előbb fanyalogtak versein, a regényt lelkesen üdvözölték. 1947-től megszaporodtak azok a cikkek, melyek egyértelmű politikai állásfoglalást követeltek tőle, költészete "perspektívátlanságát" rótták fel neki, s akadt, aki "fasizmust és demokráciát egyként" elviselő költőt látott benne. A kritika üdvözölte a Tizenkét nap Bulgáriában (1947) című verses útinaplóját, de Szembenézve (1947) című kötetét már csak a polgári lapok méltatták, s ezzel bevonult irodalmi életünkbe az "Illyés-probléma", újabb irodalmunk egyik korjellemző tünete, amelynek változásai mindenkor hűen tükrözték az irodalom, a kritika és a kulturális politika viszonyát. E "probléma" magva az volt, hogy rendszerint sokallották Illyés Gyula szellemi függetlenségét és kevesellték az aktuális politika javára adott írói szavazatait, s ilyenformán újra meg újra feszültség keletkezett az író műve és a kritikai befogadás között. A szembenállás majdnem mindig eszmei, ideológiai vonatkozásokban jelentkezett és elvétve érintett esztétikai szempontot, szembeötlően jelezve, hogy nem a szépíróval, hanem az író szemléletével, gondolatvilágával ütközött össze a kritika. Hosszú időn át a kritika azt kérte számon az írótól, hogy valljon színt, hagyjon fel az "ingadozással" és álljon nyíltan a nép ügyét szolgáló politika mellé. A helyzet paradoxonát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Illyés Gyula épp azt tette, amit követeltek tőle, vagyis a nép képviseletében, a néphez szólva dolgozott, csak azzal a lényegbevágó {203.} különbséggel, hogy nem azonosította a nép érdekeit feltétel nélkül a külső ideológiai kívánságokkal, s az irodalom feladatáról is másként vélekedett, mint nyershangú bírálóinak némelyike. A hatvanas évek közepétől számíthatóan változott meg a kritikai közhangulat körülötte, ettől kezdve fokozatosan múlt el a kritika tudathasadása, a művei kerültek mérlegre, s ha ellenvéleményt fejtettek ki egyik-másik alkotása kapcsán, nem a magatartását vették célba, hanem a szóban forgó tárgyat vetették elemzés alá.

Ám az is tény, hogy jóformán nyomban 1945 után elhalmozták kitüntető címekkel, a legnagyobb élő magyar írót, a nemzet költőjét, majd a költőfejedelmet tisztelték benne, s a széles közvélemény szemében is – Kodály Zoltán és Németh László társaságában – a nemzet példamutató tanárai sorába emelkedett. Tekintélye nőttön nőtt, az ötvenes évek elejétől színdarabjainak bemutatói – mint a Fáklyalángé és a Dózsáé – ünnepi eseményszámba mentek, megjelenő könyvei nagy visszhangot vertek. A művei iránt megnyilvánuló forró érdeklődést magyarázhatjuk azzal is, hogy a szolgálat és a magasrendű művészet egyesítésén fáradozott, abban a felfogásban, ahogyan azt fiatalon a Magyarok (1939) egyik naplójegyzetében, 1935-ben, papírra vetette: "A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik, melyeket az irodalom maga elé tűzött." A népiesség, írta ugyanott, "nekem a nép anyagi és szellemi helyzetével való foglalkozást jelenti" s ez a fajta népiesség nem új és nem régi, hanem állapot, ilyenformán szükségszerűen népies az, aki "jobbra tör". A népiesség annyi, mint magyarság: "Az a magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak voltak."

Illyés Gyula 1945 után is ezeknek a szellemi és erkölcsi elveknek a szellemében fogta fel irodalmi tennivalóit. Munkáját törés nélkül folytathatta, eszméiből semmit nem kellett megtagadnia; nemcsak fölkészült a változásra, hanem részt vett az előkészítésében is, bár a fordulat nem úgy köszöntött az országra, ahogy várta és remélte. A második világháború kitörése azonban csak annyiban módosította magatartását, hogy még nagyobb nyomatékkal hangsúlyozta: az írónak irodalmi eszközökkel kell hovatartozásáról színt vallania. "Politizálunk, sajnos, kell is politizálnunk: a legnehezebb, a legveszélyesebb módon: hibátlan művekkel" – írta 1939-ben Az író hűsége című cikkében. Ehhez tartotta magát szerkesztői, irodalomszervezői megbízatásaiban és írói munkáiban egyaránt. 1937-től Babits Mihály oldalán, Schöpflin Aladárral együtt a Nyugat egyik társszerkesztője volt, a főszerkesztő halála után, 1941-ben a Nyugat helyére lépő Magyar Csillag irányítói tiszte szállt rá. A folyóirat mindössze három évfolyamot ért meg, de e rövid idő alatt, a háborús cenzúra szigorú rendszabályaival dacolva, s a politikai támadásokkal mit sem törődve, sikerült a Nyugat legértékesebb hagyományait folytatnia, sőt az időszak követelményei szerint tovább is fejlesztenie. A lap hasábjait megnyitotta a legkülönfélébb irányzatok tagjai előtt, teret adott fontos eszmecseréknek és mindenkor ügyelt arra, hogy a közlemények komoly irodalmi színvonalat képviseljenek. Az irodalmi érték megbecsülése vezette akkor is, amidőn a Babits Emlékkönyv anyagát összeállította. Annak jegyében dolgozott, hogy "Minden jó {204.} irodalom összeesküvés a kor ellen" – amint 194l-es keltezésű naplójegyzetében írta.

Ugyanez évben ezt a címet adta egyik versének: Bátrabb igazságokért! A versben szavakba öntött magatartáshoz nemcsak a háború nehéz esztendeiben, a német megszállás utáni bujkálás hónapjaiban, hanem az 1945-öt követő években is tartotta magát:

Ezt mondhatom,

holt anya eleven fia,

ki egy igen-re mindig konokon

egy nem-et ütő szívemtől tudom

mi a

forradalom

és elhagyom, akit megnyugtatok,

és legigazabb épp abban vagyok,

mit e világ belőlem gyáván visszadob.

Szintén ebben az esztendőben, 1941-ben jelent meg Kora tavasz című regénye, az önéletrajz időrendjében a Puszták népe folytatása, tárgya szerint annak történeti és lélektani szempontú vizsgálata, hogyan zajlott le az 1918–19-es forradalom vidéken és az ifjú lelkekben, s miként viselkedett az ország egy része a történelminek nevezhető hónapokban. (Hogy a könyv miként csúszott át a cenzúra ellenőrzésén, arról Illés Endre számolt be Az indulat költője című esszéjében.) A forradalom eseményeinek felidézésével módfelett időszerű feladatot vállalt magára a legtisztább szellemi vonalon. Azokban az években a nép és a nemzet fogalmát a politika porondján működő erők oly mértékben eltorzították és kiforgatták jelentésükből, hogy az egyik legsürgősebb tennivaló nem lehetett más: vissza kellett állítani jogaiba azt az értelmezésüket, melyet legtisztább formában korábban is jórészt az irodalom fogalmazott meg Kölcseytől Adyig s a két háború közötti időben is. A Kora tavasz formaalakítása szerint Németh László Utolsó kísérletével párhuzamba állítható esszéregény, elbeszélői anyagát átszövi az egységessé rendeződő gondolatmenet, mely a Ki a magyar? (1939) című füzetének érvelésével csendült össze. Ki a magyar, mi a nép és a nemzet? – ezeket a kérdéseket széltében-hosszában vizsgálták azokban az években írók, közírók s az új tudományos diszciplína, a magyarságtudomány művelői, s legtöbben rendszerint azon igyekeztek, hogy feltárják a megkülönböztető etnikai sajátosság, a magyar lényeg jellemzőit, összetevőit. Illyés Gyulát kevésbé kötötte le e sajátosságok kutatása, sőt valójában meddőnek tartotta az efféle búvárlásokat. A megkülönböztető sajátos helyett az adottságokra irányította a figyelmet, mert abból indult ki, hogy a nép elsősorban társadalmi, szociális mivoltában határozható meg. Nép- és nemzetfogalma nem etnocentrikus tartalmú volt, bár nem hiányzott belőle az etnikai elem sem, emberközpontú szemléletre épült. Nem találni nyomát írásaiban a kiválasztottság tudatának, sem annak, hogy a magyart a különbbel kapcsolta össze. Az {205.} emberi jogokért szállt síkra, ám e jogok körébe természetesen besorolta a nemzetieket is.

Ezekben az években több kiáltványt, röpiratot, esszébe hajló novellát adott ki, melyekben a felvilágosító érvelés összekapcsolódott a helyes út keresésének szándékával. A Csizma az asztalon (1941), Mint a darvak (1942) és első színműve, A tű foka (1944) szerint egy időre a "népbe húzódás"-t látta és ajánlotta az egyetlen lehetséges megoldásnak. Ekkoriban – emlékezett később a Visszapillantás című, könyvelőszónak szánt írásában – "a hitleri uralmat sokkal tartósabbnak véltem, mint amilyennek bizonyult. Ez erősen befolyásolt, néha pesszimistává, néha meggondolatlanul harciassá tett." E háttér nélkül nemigen lenne érthető, hogy a racionalista Illyés Gyula hogyan adhatta fejét tolsztojánus eszmék hirdetésére. "A városellenesség azonban, amit Szekfű Gyula is vádként hangoztatott vele szemben, mégis félreértésből táplálkozott, mert a Csizma az asztalon szerzője nem a várost, hanem annak rossz kinövéseit támadta éles gúnnyal. A nép közötti elvegyülés romantikus gondolatát az erkölcsi választás hívta életre, hogy van helyzet, mikor az eszmék gyakorlati kipróbálásának és a személyes példaadásnak érkezett el az ideje. Németh László ekkor írta a Cseresnyés című színdarabját, amely szintén nép és értelmiség kívánatos találkozását vitte színpadra, még ha tragikus végkicsengéssel is.

A háborús események nem hagytak időt az utópia valósággal való szembesítésére. A költő – miként a korabeli magyar líra java része – a magyarság végromlását látta közeledni (Magyarok, 1944, Nyugat felé), s nem maradt másféle remény, csak az az egyetlenegy, hogy mindenek ellenére bizakodni kell a jövőben:

Szemközt az áradással

kelet felé,

gyerünk mi csak barátom,

a sors elé.

Ha hullám is, mi ott jön,

tán fölemel.

S ha elsöpör is, – szemközt

várta a mell!

(A sors elé)