A költőszerep átalakulása

Csengery Antal azt írta Arany Jánosról, hogy "Az nekünk ő, mint a németeknek Goethe", Cs. Szabó László hasonlót jegyzett meg Illyés Gyuláról, mondván: "Nagy esze, műveltsége és bölcsesség alá fojtott indulata megtehette volna magyar Goethének" (Egy nép s a költészete). Nem az életmű nagyságát vetették egybe az összehasonlítások, hanem a két író irodalomban elfoglalt szerepét próbálták megvilágítani a párhuzamba állítással. S ha arra gondolunk, hogy a nemzeti és az {206.} általános emberi összhangjának megteremtése volt Illyés Gyula egyik legfőbb célja is, hogy a hagyomány megbecsülését vezérelvéül hangoztatta, s továbbá, hogy amiként Arany János, ő is régebbi vagy épp a magyar irodalomból hiányzó műfajok életre keltésére törekedett – a hasonlatosságot egyáltalán nem tekinthetjük légből kapottnak. Amit Arany János a nemzeti hősköltemény megalkotásáért tett, azt több évtized múltán, nem kisebb arányokban és másféle tárgykörben, Illyés Gyula folytatta, lévén még az ő korában is fölöttébb időszerű, hogy a népet nemzetté kell emelni társadalmilag, de szellemi síkon is, elsősorban az irodalom eszközei segítségével. A harmincas évek elején született elbeszélő költeményei részint ironizálják az ünnepélyes hősköltemény formáját, de a tárgyat, melyet költői beszélyei ábrázolnak, a gúnynak még az árnyéka sem éri. Még szembeszökőbb a nemzeti irodalom ápolása terén végzett munkája, ha színműveire hivatkozunk: a történelmi dráma, a hazai jelleggel felruházott népi játék és komédia megalkotásával a magyar drámairodalom hiányait akarta pótolni. De ha múltbeli példákhoz fordulunk, első helyen mégis Petőfit kell említenünk, akinek nagysága előtt Illyés mindig feltétel nélkül meghódolt, s forradalmi indulataiban, nemzetet felrázó, tudatformáló írásaiban gyakran rá hivatkozott és emlékezett.

A hagyományhoz fordulása azonban csak egyik oldala művének; a másik, a hangsúlyosabbik, a korához fűződő eltéphetetlen szálakat fedi fel előttünk. Illyés Gyula életműve összenőtt korával, a történelmi változásokkal, s hiába szeretett volna "visszaszabadulni" a független, az irodalmi író szerepébe 1945 után, a rá váró tennivalók nem eresztették: vállalta a felszabadulás utáni évtizedekben is az írómindenes szerepkörét. A művészet korszerűségének eszméjét társadalmi és emberi feladatok ellátásával kötötte össze; meggyőződése volt, hogy az irodalomnak szolgálnia kell, legalábbis Kelet-Közép-Európa elmaradott fejlődésű nemzetei írójának, csak ennek révén lehet igazában modern is. Alkotásra biztató megrendelést korától és népének, nemzetének helyzetétől fogadott el. E feladatvállaló ars poetica mélyén erkölcsi indítékok rejlettek: Illyés Gyula nem tett különbséget emberi, társadalmi és nemzeti vonatkozású tennivalók között, műveit az idő és a hely kívánalmai szerint írta. Ezek az erkölcsi indítékok életművében a nemzeti sorsproblémák vizsgálatát eleve összekapcsolták az emberek, fajták, vallások testvériségének és egyenlőségének eszméjével, de a legtisztább művészi becsvággyal is. Így alakult ki mondanivalójának és poétikai elveinek nagyobb rendszere: a humanista elkötelezettségű európaiság. Magyarság és Európa, haza és nagyvilág egysége Illyés Gyula életművének egyik legértékesebb eszméje, legösztönzőbb gondolata. Óceánok című versében írta: "Szűk magyar voltomnak s hazámnak / s éveimnek gátja között / tőled vár, népek óceánja, / új utat e szív, s ha bejárta / új kikötőt." Magyarságnak és európaiságnak, az egyénnek, a társadalmi embernek és a nemzeti közösségnek ez az együttes kifejezése, a szolgálat és a művészi igényesség elválaszthatatlansága avatta Illyés Gyulát egy új Magyarország előkészítőjévé a két világháború közötti nehéz évtizedekben, s megszólaltatójává a szocializmus korszakában.

{207.} Az 1945-ös világváltás új távlatokat nyitott meg előtte is: a "bejelentett földosztással gyermekkori álmom lett valóság – írta a már idézett Visszapillantásban. – Föllibegtek a láthatáron a többi álmok is – bármily rettenetes volt a talaj, amelyen álltunk. A sokszor ledőlt Magyarország tán sose volt annyira romban, mint akkor... Eszem, mióta tudom, legalább ötször ment végbe köröttem s bennem az az istentelen recsegés, amit egy ország összedőlésének mondhatunk." Ha rövid időre is, többféle közszereplést vállalt ekkor: beválasztották a Nemzeti Parasztpárt vezetőségébe, országgyűlési képviselő lett, riportsorozatot írt a földosztásról, Németh László társaságában vidéki körútra indult, hogy a Népi Művelődési Intézet szervezését előmozdítsa. 1946-ban elindította a Választ, melyet 1949-es megszüntetéséig Sárközi Márta közreműködésével szerkesztett. Még utazásairól készült tudósításai is az otthoni kibontakozás érdekében vették számba a külhoni tapasztalatokat. A Válasz megszűnése után a közszerepléstől visszavonult, s volt néhány esztendő, amikor verset alig-alig hozott nyilvánosságra, aminek nemcsak abban leljük a magyarázatát, hogy az ötvenes évek első felében alkotóerői nagyobb részét színdarabok írására fordította. 1947-ig három új verseskötete (Egy év, 1945; Szembenézve, 1947; Tizenkét nap Bulgáriában, 1947) és összes versének gyűjteménye is megjelent, ezután viszont csak a Két kéz (1950) és A csodafurulyás juhász (1954) című verses meséi láttak napvilágot. A termés fölöttébb soványnak tetszik, kivált ahhoz képest, hogy már ekkor a "legnagyobb élő magyar költő" rangját adományozta neki a kulturális politika. Lehetetlen nem látni a visszavonulás jelét abban, hogy az egyre harsányabb és sematikusabb politikai költészet virágzása idején éppen az a költő nem hallatja szavát, aki 1945 után maga adott példát a közügyekkel foglalkozó költészet művelésére. Költői pályájából kimaradt a sematikus elvekhez igazított szocialista realista szakasz; az ötvenes évek elején a költő azzal beszélt, hogy hallgatott. S volt rá eset, hogy ha megszólalt, kellő humorról téve tanúságot, egyáltalán nem vicclapba szánt versét a Ludas Matyinak engedte át közlésre.

A negyvenes években a nemzeti aggodalmakat, a jövőtlenség borúlátását és a reményeket, a kinyíló távlatok fölött érzett örömet öntötte versbe. Ezeket az esztendőket, a negyvenes évek elejétől, előbb a nemzeti felelősség egyre komorabb és végletesebb hangjai szőtték át. A fegyelmezettségéről híres költő ezidőtt levetette magáról az ironikus józanság, a megfontolt tárgyilagosság fegyelmét és összegezésre, számadásra készülődött. Ez a magatartás szülte az Egy év és a Szembenézve tengelyében elhelyezkedő magyarság-verseket; az indító hangot a Nem volt elég című vers ütötte meg. A Nem volt elég a nemzeti bírálat és önbírálat költeménye, a "nem tettünk eleget" fájdalmas beismerése, átszőve a veszteségérzés és a csalódottság motívumaival. Az elégedetlen hazafi szólalt meg soraiban, Berzsenyi Dániel A magyarokhoz, Kölcsey Ferenc Zrínyi második éneke, Vörösmarty Mihály Országháza című költeményeire, Ady Endre "honhazaffyaskodók"-ról szóló verseire, cikkeire emlékeztető indulatokkal. A szenvedély mélységében Berzsenyi Dániel verse mellé állítható; a nemzeti önbírálat klasszikus remeke, melyben a gúny és a fájdalom vegyül össze. Bírálata a nemzeti "középosztálynak" szól, de sújtja {208.} azokat az irodalompártoló vagy épp irodalmat művelő értelmiségieket is, akik számára az volt a hazafiság, hogy szerették a magyar költészetet. Oly végletes indulatokat szólaltat meg, mint egyetlen másik költeménye sem, s az ellentétes, egymással feleselő motívumokat úgy forrasztja egységbe, hogy a vers kivételes erejű, nemzeti sorsot idéző számvetéssé sűrűsödik. Egy korszak számvetésévé: egy elmúlt időszak lezárásává és egy eljövendő nyitányává. A vers első változatának zárószakasza oly keserű, végleges leszámolást foglalt magába, amelyhez csak a Zrínyi második énekének kétségbeeséssel teli reménytelensége hasonlítható:

És ezután sem lesz elég.
Nincs hazád s amit fölrakatnál,
tetőled sem lesz jobb amannál,
szóródj világgá, söpredék.

Az 1952-ben megjelent Válogatott versei kiadásából ezt a szakaszt kihagyta, s azóta a Nem volt elég enélkül szerepel köteteiben.

A Nem volt elég soraiból egyértelműen kiviláglott, hogy az 1945-ös fordulattal beköszöntő új korszakban Illyés Gyula roppant nagy jelentőséget tulajdonított az eszmetisztázó irodalomnak, a fogalmak helyes értelmezésének, egyáltalán annak, hogy rend legyen a fejekben, mert ezáltal lehetett remélni, hogy az ország belső átalakulása majd a kívánt irányba halad. "A magyar nép ma iszonyú helyzetben van" – írta a Forradalmi magyarság című cikkében, 1945 nyarán, s mivel a korváltást nem forradalmi barikádharc idézte elő, meggyőződése szerint az igazi küzdelem csak ezután kezdődik. A cselekvést, a fizikai és szellemi újjáépítést tartotta legsürgetőbb feladatnak. Ehhez mindenekelőtt az kell, hogy a szellemi emberek és a politikusok józanul mérjék fel az ország felelősségét mindazért, ami a közelmúltban történt, de ne engedjék, hogy bénító erővel hasson rájuk a "bűnös magyarság" tudata, és ne okozzon cselekvésképtelenséget az a tény, hogy a nemzetnek a világ népei előtt, a békeszerződés alkalmával, a vesztes szerepében kell megjelennie. Másik fontos tennivaló a nemzeti és társadalmi kérdések viszonyának fogalmi rendezése. A nemzeti érzés világszerte válságba jutott – fejtegette fentebb idézett cikkében –, a megoldandó nemzeti és társadalmi kérdések összekeveredtek, épp ezért világos, tiszta beszédre van szükség. "Nem hisszük – írta –, hogy a társadalmi szabadságért folyó harc összeütközhetne a nemzeti szabadsággal", a társadalmi változásoknak együtt kell járnia a nemzet közösségi keretének megújításával.

Az író felelőssége és lelkiismerete kapott hangot nyomban a felszabadulás után közölt cikkeiben. Természetes, hogy politikai súlya és vonatkozása is volt mindannak, amit ekkor írt, hiszen a parasztpárt lapjában, a Szabad Szóban és a Válaszban jelentek meg írásai, sőt egyik helyen – ritka eset – meg is jegyezte, hogy "politikai polcról" szólva teszi megjegyzéseit. Joggal bízott abban, hogy az általa megemlített kérdések időszerűek, és választ kap rájuk a politikai döntésekből és a társadalmi változásokból. Mint a népi mozgalom eszmerendszere egyik megalapozójának, voltaképp egyszerűen folytatnia kellett gondolatai kifejtését, azok {209.} ugyanis az új helyzetben is érvényes felismeréseket tartalmaztak. Nem kellett eszméit felülvizsgálnia, a magyar sorskérdések megoldására vonatkozó javaslatai a korforduló ellenére sem vesztették el aktualitásukat. Illyés Gyula a demokráciáról folyó eszmecseréhez kapcsolódott írásaival, bár a tárgyat nem a politikai szakíró részletesen boncoló módszerével közelítette meg, hanem író módján, Ady Endre forradalmi magyarságeszméire hivatkozva, megnyilatkozásait éppoly fontosaknak kell tekintenünk, mint az ideológusok idevágó megjegyzéseit.

Illyés Gyula hangsúlyozta, kárt okoz az, aki egyoldalúan csak a társadalmi vagy csak a nemzeti oldalt emeli ki a tennivalók sorából, mert amellett, hogy gondolatilag hibásan dönt és letér az Ady Endre jelezte és a Márciusi Front programjában testet öltő forradalmiság útjáról, gyakorlatilag is helytelen lépések megtételére kényszerül. A legfőbb teendő az ország talpra állítása, hogy a készen kapott felszabadulást valódi felszabadulássá lehessen mélyíteni, ami csak a szociális és a nemzeti feladatteljesítés összefogása révén valósítható meg. Előbb a demokráciát kell valóságosan kiépíteni, vagyis olyan társadalmi berendezkedést kell teremteni, amelyben a nemzetből kitagadott néposztályok, a parasztság és a munkásság s a hozzájuk csatlakozó értelmiségek közreműködésével egyúttal egy új nemzeti keretet is létre lehet hozni. Illyés Gyula lényegesen kevesebb program- és eszmetisztázó cikket adott a Válaszba, mint a Magyar Csillagba, ám ritkább megszólalásaiból is képet alkothatunk demokrácia-fogalmáról, amelyet – mások hasonló gondolatvezetésű elméletével egyetemben – a kelet-közép-európai demokráciamodell egyik változatának tekinthetünk. 1945–1946-ban több helyütt – így például Bibó István, Kovács Imre cikkeiben – felbukkant a keleti vagy népi demokrácia fogalma, amelynek az volt a megkülönböztető sajátossága, hogy az állam, az ország vezetésében sem a konzervatív antifasizmus, sem a feudális, nagypolgári, sem az úri restaurációs rétegek nem vesznek részt, helyüket az értelmiségi, proletár, kisember rétegekből származó emberek foglalták el. Hogy Illyés Gyula felfogása a demokráciának ehhez a változatához állt közelebb, mintsem egy másfajta típusához, az írásaiból egyértelműen kiviláglik, de fontos megjegyezni azt is, hogy a "keleti" jelzőt nem használta, bizonyára nem véletlenül. Annak, hogy a fogalomhasználatban nem tett különbséget "keleti" és "nyugati" között, egyszerű a magyarázata, a demokráciát a magyar és az európai szabadságeszmék jegyében fogta fel. A Válasz első számában, 1946 októberében, a folyóirat beköszöntő írásaként közölte Az idő kérdései című cikkét, a hagyományfolytatás hangsúlyozásával: vázolta tömören a népi mozgalom múltját, elvégzett munkáját s a szerkesztői terveket, kiemelve az újult erővel jelentkező írói feladatokat is. Ez az írás is tanúsította, hogy Illyés Gyula – ellentétben némely kortárs gondolkodóval – a 19. század progresszív irányaiban ismerte fel az átvehető örökséget, melyet ezúttal Petőfi, Victor Hugo, a kezdődő szocializmus romantikája jelképezett, "a 19. századnak az a nagy eszmei árama, amelynek épp meglassulása okozta a 20. század katasztrófasorozatát s amely – újra felcsapva – még mindig hordoz bennünket". Induljon meg a demokratikus tartalmú államszervezés, különböző szinteken jöjjenek létre önkormányzati szervek, a régi erők {210.} szilárdítsák meg az új állami és társadalmi kereteket, hogy tartós legyen a demokrácia koalíciós, népfrontos felépítése – ezt a távlati programot képviselte a Válasz. A demokrácia különféle pártállású erőinek ilyenféle stratégiai célzatú egyesítésével Illyés Gyula is egyetérthetett. "Mi volt eddig a magyar végzet?" – kérdezte előbb idézett cikkében. – Az eszmék szabadjukra, tán csak a papírsárkány fonalának kötöttségével repdestek az események előtt. Most az események indultak meg, hagyták maguk mögött az eszményeket és a szép terveket. Ha a magyarság haladása végre az eszmék és események arányos ütemén folyna..." Az "arányos ütem" kifejezést pontosabbá teszi a cikk másik mondata: "Európa népeinek most következő félszázada arra megy, hogy a nacionalizmus igazán maradi légköréből kibontódva miképp erjedjenek át külön-külön, majd együttesen a szocializmusba s azon át abba az új erkölcsiségbe, amelynek épp a szocialista eszme a legfőbb tünete." Mivel sem itt, sem másutt nem fejtette ki bővebben, mit ért az "arányos ütem" és a félszázados "áterjedés" fogalmán, messzemenő következtetést mi sem vonhatunk le szavaiból. De annyi kiviláglik a metaforikus írói stílus jelentéséből is, hogy a demokrácia megerősítését hosszan tartó folyamatnak gondolta és remélte, hiszen annak magába kell foglalnia a valóságos belső felszabadulást, a kultúra és az erkölcs újjáalakulását is. A fejlődés végcélja, a szocializmus, csak ilyen huzamos előkészítő munka után bontakozott volna ki; hogy mekkora időtartam alatt, azt pontosan Illyés Gyula sem jelezte, ami képtelenség is lett volna, mindenesetre ekkor még a politikusok is hosszabbra nyúló időszaknak tervezték az átmeneti periódust. Anélkül, hogy párhuzamot erőltetnénk és szó szerinti gondolati egyezést tételeznénk fel, szembeötlő, hogy Illyés Gyula észrevételei Bibó István tanulmányainak egynémely következtetésével mutatnak rokonságot. Bibó István első írása 1945-ben, a Valóságban, ezt követő második és harmadik tanulmánya Illyés Gyula folyóiratában, a Válasz októberi és novemberi számában jelent meg. A Valóság szerkesztősége A demokrácia válsága fölött nyilvános vitát rendezett, a hozzászólók sorában Lukács György és Révai József fejtette ki leghivatottabban a véleményét. Egymagában már ez a tény is jelzi, hogy Bibó István tanulmánya a korabeli politikai élet számos súlyos kérdését érintette, ám sem a tanulmányt, sem a vitát nem szükséges ahhoz feleleveníteni, hogy arra az egyetlen pontra rámutassunk, mely közel állhatott Illyés Gyula felfogásához. Bibó István "egy konszolidált, de ugyanakkor radikális reformpolitika lendítőerejétől éltetett belpolitikai fejlődés" lehetőségeit taglalta, amelyet "egy határolt és tervezett forradalom" keretében vélt megvalósíthatónak, a koalíció négy fő pártja összefogása révén. Az erőknek ezt a fajta egyesítését próbálta támogatni a Válasz és személy szerint Illyés Gyula is.

Az új helyzetben elszállt az érvénye az 1942-ben rajzolt önportrénak:

Valóban tán a füst vagyok,
mely puhán tekereg
a réteken át és az akadályok:
a szakadékok és folyók felett.
{211.} Nem gyújt és nem éget,
csak hozza, hirdeti a lángot,
de végzi így is a dolgot.
(Székfoglaló)

Költői pályája eszmei elkötelezettségéből következett, hogy úgy érzékelte: az idő állásfoglalást kíván tőle, nyílt beszédet, felvilágosító szavakat. A nagy történelmi jóvátétel, a földosztás; a parasztság felemelkedése érdekében vállalható társadalmi szerep; a békeszerződés és a közép-európai helyzet új gondokat szülő feszültségei – mind ugyanegy irányban hatottak. A nemzeti felelősségérzetet szították fel lírájában. Egykor sokat idézett Az új költőkhöz című versének sorai nemcsak ars poeticáját, korhangulatot is kifejeztek: "Minden írás napló, – kötelezvény lett! Ha betűt látsz, / lássuk a dátumot! – ahhelyt az jusson eszedbe! / Mert mi a szó pusztán? Csak üres pintes! az idő tölt / színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé." Az új nemzetgyűléshez intézve szavait, Petőfi versére emlékeztetve írja: "hazát kell nekünk is teremtenünk". Keveset foglalkozott ekkor a múlttal, egész lélekkel a jelenben élt, a feladatok kötötték le figyelmét, a jövő felé bizalommal és várakozással fordult. Biztató, serkentő, cselekvésre szólító verseket írt, lelkesítő felhívásokat fogalmazott, egyszerű stílusban, magvas mondatokban, miként riportjaiban és cikkeiben. Illyés Gyula legbensőbb meggyőződése szerint valóban álmai megvalósulását üdvözölte az 1945-ös fordulatban, de nemcsak tudomásul vette a történelmi jelentőségű korszakváltást; versei azt is éreztették, hogy a nemzet most érkezett igazi, nagy próbatétel kapujába. Megvan az esélye hozzá, hogy történelmének irányítását maga vegye a kezébe, de nem lehet feledni – hangzott a józan intelem –, hogy a fordulatot nem a maga erejéből vívta ki, épp ezért több lesz a végezni valója:

Szót tőlem az Idő vár, én nem
hazudhatok.
Nem így vártam az oly régen várt
fordulatot.
De így is az lehet, mit
mi akarunk!
(Élni fogsz, élni)

Ennek az időszaknak másik jellemző versváltozata a magyarázó, tanulságot kibontó versforma, amely szemléleti módját tekintve szoros rokonságban áll a cselekvésre buzdító vers típusával. Amiben eltér annak leíró szerkezetétől, az az eszmék, a követendő célok, az eseményekben rejlő jelentés hangsúlyozása: a leírás és az eszmei sugalmazás összekapcsolása. Tárgy, eset, látvány pontos, érzékletes rajzába szövődnek az időszerű eszmei célzatok. A földjén szántó paraszt (Megy az eke), Buda égése (Iszonyat), a fölrobbantott hidak (Hidak), a rommá lőtt otthon {212.} (Buda, 1945. május), újjáépült híd (Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték), megcsonkult szobor (A Statisztika-kertben), a folyamon átkelő embertömeg (Hídon) látványa megmozdítja a képzeletet és gondolatok rajzását indítja el. A megmutatás, föltárás, ráeszméltetés szándéka formálja a verseket: az egyszeri esetben, a köznapi látványban rejlő tágabb jelentés, a nemzet sorsára utaló vonatkozás fölfejtése. A Megy az eke tömör egyszerűségét is a köznapi eseménytől a történelmi példáig ívelő szerkezet emeli a leírás fölé, némi didaktikus színezettel, és ezáltal nő a kor és korérzés példázatává. A hasonlítás itt és másutt nem a távoli és össze nem tartozó dolgok egybevillantását jelenti, mint rendszerint a modern líra szimbolizmus utáni korszakaiban, s különösen avantgarde-ból kifejlő változataiban. A hasonlat ezúttal szó szerint kép, érzékletes mozgás; a föld és a könyv, a szántás és a történelemírás úgy felel egymásra, hogy nem eltávolít, hanem közel hoz, átvilágít és megértet. A hasonlítás érzékletessé teszi a hétköznapi dologban rejlő tágabb érdekű, csak történelmi mértékkel mérhető változást. Mégsem elvont jelkép: a vers minden szakaszával az értelmi kifejtés logikája szerint lép előbbre, s közben mindvégig az érzékletességnek a képi szintjén marad. Az összegező sor: "Magyarország, így írják a történelmed", kellő nyomatékot kap, de nem telepszik rá a versre, hagyja szép tempósan az értelmet kibomlani. A zárórész a versmenet stiláris emelkedettségének hangulatában fogant, és némi figyelmeztetést sző a derűs jelenetbe; jelezve, hogy még ebben a nagy pillanatban sem hagyja el a költőt körültekintő józansága. Az érzékletes látványból intellektuális következtetést kifejtő eljárásmód élteti A Statisztika-kertben című versét, melyben a roncs szobor képe ugyanúgy a helyreállt világrend képzetét ébreszti, mint az 1945-ös dátumot viselő vers, amely már hosszú címével (Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték) is tüntetően vállalta a versbe foglalt élettények prózaiságát.

1945 után egy minden ízében az anyanyelvi közösségéhez tartozó költő találta meg egyéniségére szabott beszédformáját és szerepkörét. Ezekből az évekből a költő magatartása vonja magára figyelmünket, az a természetesség és póztalanság, mely az alkalomhoz és a tárgyhoz illően kissé stilizált és ünnepélyes. Ezekben az években a nemzeti költő, a "bárd" szólt az olvasókhoz, az a költő, akit nemzeti hivatástudat vezérelt, s ennek megfelelően legtöbb versének a kollektívum volt az alanya is. Felszólító, serkentő, agitáló, tanító versei szöges ellentétben álltak azzal a líratípussal, melyet önmegszólító vers néven tart számon a szakirodalom.

Az eddigieknek nem mond ellent, hogy Illyés Gyula tartotta magát ahhoz a szellemi függetlenséghez, amit A költő joga című versében jussául megkövetelt:

Hallom ma már a győzelem szavát,
dalát is, – de nekem legyen jogom,
ki hangot mindig hangtalannak adtam,
a néma kínt ma is kimondanom.

A nemzet talpraállításában segédkező költőnek volt egy rejtettebb arca is. Élt benne a messzebbre tekintés igénye s a megfontolt óvatosság, mely nagyfokú türelemmel párosult, megvédte a szélsőségektől, a gyorsan hozott ítéletek túlzásától, de a {213.} példás fegyelmezettség és bölcsesség mélyén visszafojtott indulatok háborogtak, a "néma kín" kérdései. 1946-ban, európai utazása során, a békeszerződés aláírása előtt, nagy változások kellős közepén írta A reformáció genfi emlékműve előtt című hosszú költeményt, oly időben, amikor a történetfilozofiai töprengésekhez bőséges példatárral szolgáltak az események. (A vers tíz évvel később, a Kézfogások című kötetben jelent meg; kiegészítő párdarabja, a Vár a vízen, még később, a Fekete-fehérben.) Illyés Gyula ezúttal is a történelem felől nézve ítélte meg az egyéni cselekvést és sorsot, a reformátorok szobrai láttán fölidéződő múlt azt a gondolatsort indítja el, hogy milyen viszonyban áll egymással az egyéni akarat és a történelmi fejlődés, a szabad választás és a választást meghatározó külső tényezők rendszere. A kérdés, amire a költő választ keres, úgy hangzik, hogy "érdemes" volt-e, vagy "hiába"; vajon az előrehaladásnak mindig hatalmas áldozattal kell együttjárnia, avagy elkerülhető-e a vérontás, a tengernyi szenvedés? A költemény végül a harc vállalása, a "nincs visszafelé út" mellett szavaz, de megrendülten azt is kimondja, hogy az ilyenformán születő vívmányokért szerfelett nagy, néha elviselhetetlen árat kell fizetni. Ez a költemény nem azt a fajta kétely nélküli bizakodást jeleníti meg, mely a szomszédságában születő versekből árad, hanem a gondnak, az előrelátó kételkedésnek ad hangot, amelynek az a magva, hogy a társadalom érdekeire való hivatkozás, a mégoly biztató végcél sem fedheti el az egyéni ember sorsával törődés felelősségét. Ezzel együtt – a Kacsalábon forgó vár, Nem menekülhetsz folytatásául – új verstípus jelent meg lírájában, a gondolati költemény, amely tárgyias leírást és gondolati érvelést foglal az eszmekifejtés logikai menetéhez igazodó lineáris szerkezetbe. A reformáció genfi emlékműve előtt is kérdés és felelet, tétel és ellentétel fokozatain halad az összegezés felé, amely ezúttal sem a megnyugtató válaszadásban, hanem újabb kérdéseket elindító beletörődésben csendül ki:

Végül ezt mondtam, önvigasztalásképp:
volt bárkié a szándék,
maga az isten se tudhatta másképp.

Tisztán tárgyias és ugyanakkor tisztán gondolati vezérlésű a négyszázkilencven soros Két kéz (1950), mely terjedelme ellenére sem elbeszélő költemény, hiányzik belőle az epikai váz; az objektizmus magyar változatának is tekinthetnénk, amely persze csak külsőleg hasonlítható össze a francia tárgyköltészettel. Mert hisz épp lényege szerint tér el attól: a teremtő munkáról és a testi munkában fáradó emberről szól, voltaképpen a visszafogott stílusú rapszódia nyelvén. A kritika mélyen elégedetlen volt a költeménnyel, "időtlenségéért" kárhoztatta, írói "félreállást" látott benne, egyébként igen helyesen. A Két kéz tárgyi utalásai világosan jelzik ugyan az e századi időkörnyezetet, de magát a munkavégzést vagy tágabban az életteremtést nem a fennálló társadalmi renddel fűzi össze, hanem általában tekinti az élet megtartó alapjának. Hogy a nép leválthatatlan és örök, szöges ellentéte mindenféle voluntarista elképzelésnek, s az akkori irodalomirányítás, a maga szempontjából, nagyon pontosan érzékelte, hogy ez az egyszerűen hangzó eszme {214.} tiltakozást foglal magába. Ugyanazt mondja ki, amit majd a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről, az Új Hang 1955. 12. számában, rövidebben és még nyíltabban fejezett ki.

A Két kéz tobzódik a tárgyi leírásban, amihez igazodik a szándékosan egyszerű, tömör, száraz nyelvi stílus, sok "volt"-tal, stiláris félszegséggel megtűzdelve, ami persze épp a nyelvkezelés fölényes magabiztosságát jelzi. Ez a tudatos visszafogottság, az impresszionista-szimbolista stíluseszménnyel szembeforduló hangnem a tárgyak leírásával ér el hatást és azzal, hogy a leírás a halmozás és ismétlés révén egy eszmét hangsúlyoz. Beleszövődik a költeménybe Illyés Gyula régtől ismert és mindig újfent tűzzel fellobbanó vallomása a szülői házról; záradékul pedig az a hite, hogy az emberiség a munka jóvoltából előreküzdheti magát. A hasznos tárgyak iránti vonzalmának majdan többször tanújelét adja, előszörre itt tűnik fel tárgyszeretete, életszemléletbe ágyazottan. Hasznos szerszámok, emberméretű gépek, eszközök egész sorát emeli be a költeménybe, azzal a jól érzékelhető hangsúllyal, hogy az ember környezetéhez tartoznak és noha halott tárgyak csupán, használójukkal mégis valami jelentés sugárzik át rájuk, és ezáltal válnak az élet szerves részeseivé. Lírájának sokat emlegetett poétikai tárgyiassága ezúttal szó szerint a tárgyak jelenlétében ölt alakot, s ebből a tárgyleírásból nő ki közvetlenül a gondolat kifejezése. Ennek a stílusnak igazi remeklése az Egy mondat a zsarnokságról (1950) – megjelent az Irodalmi Újság 1956. november 2. számában –, mely nem egészen kétszáz soron át megszakítás nélkül, egy lélegzetre sorolja, halmozza, ismétli a zsarnokság ismertetőjegyeit, csakhogy most az ismétlődés nem a mérsékelt pátosz költészettani jegye, hanem a fokozásnak, a szenvedély egyre hevültebbé izzásának előidézője. Az építőkhöz című verset idézhetjük még ennek a formateremtésnek jellemző mintájául. A verset Illyés Gyula az első írókongresszusra írta, ott is olvasta föl, mint többen visszaemlékeznek rá, óriási sikert aratva, csattanós választ adva ilyenformán egy fiatal költő ama pökhendi számonkérésére, melyben nyílt állásfoglalást követelt tőle. A sematikus költészet egyik agyonírt témája volt az építkezések megverselése, lelkendező dicsérete – Illyés Gyula arra mutatott példát ezzel a mesteri költeménnyel, hogyan lehet a napi kívánalomnak költő módján megfelelni. Az állványok, huzalok, kábelek, kötelek, drótok úgy épülnek be a vers anyagába, hogy nem leltárszerű fölsorolás képzetét idézik; a fölsorolást, ami önmagában csupasz és sivár próza lehetne, minduntalan megállítja egy-egy – legtöbbször kérdő mondat formájában elhangzó – gondolat. A vers egyik rétege a ridegségig tényszerű, a másik szinte filozofikusan elvont, tele a munka, a tevékeny élet humánus értéket teremtő vonatkozásaival. A korszak egyik nagy építkezésének látványát a fogalmak nyelvére fordítja át s ellentétben az üres lelkesedéssel, azt kérdezi, ami továbbmutat a politikai aktualitáson:

   Kettős küzdelem
hősei az új épületeken,
   rajtatok
fordul meg: börtönt rakjatok
vagy bástyát, jól vigyázzatok!

{215.} Ezután ismétlődik meg a kezdősor: "Állványok, frissen fölrakott falak", de most már nagyobb nyomatékkal, a tárgyakhoz kapcsolódó képzetek, az ismétlés révén új tartalommal telítődnek, bővülnek. Különösen a befejező sorokban, ahol tárgyi látványt és fogalmi kifejezést sorról sorra menően bravúrosan váltogat s ezáltal a vers két síkját szorosan összeforrasztja. A záró három sor szentenciaszerű tömörsége –

      leomlanak
bálványok, trónok, égi–földi szentek,
de nem az, amit a munka megteremtett

– az újszerű példázatkölteményre emlékeztető módon tanulságot sűrítő gondolattal rekeszti be a verset s foglalja össze egyúttal a lendületes fölsorolás érzéki látványának az értelmét.

Ugyanebben az időben írta Jegyzőfüzet cím alá gyűjtött négy–hat–nyolcsoros verseinek csokrát. Tréfásan és némi öngúnnyal "melléktermék"-nek nevezte; talán arra célozva a megjegyzéssel, hogy "igénytelenebbek", mint az ekkoriban közölt nagyhangú és üresen lelkendező versek sora. A Jegyzőfüzet verseinek jókedve, humora, iróniája szervesen illeszkedik a másfajta hangulatúakhoz, s azt jelzik, mi mindent lehet akár négy sorban is elmondani, hol húzódik a tömörítés, a kevés szóval sokat mondás költői határa. Sok mindent ki lehet így is fejezni: természeti látványt, Balatont, idő múlását, szerelmet, barátságot, hétköznapot; s főként jókedvet és borút, örömet és töprengést; a lélek rezdüléseinek sok-sok változatát s közben jeleket a világból, mint az Új nép a parton, A Ça ira"-t éneklik, Ködben bizonyítja.

Egy dolog politikai célzatú verset írni és merőben más egy adott politikát versben magasztalni. A sematikus szocialista realizmus dogmája szerint az irodalomnak ez utóbbi lett volna a feladata, noha ez a kívánalom ebben a nyílt formában természetesen nem hangzott el, de gyakorlati követelésként annál inkább benne élt az adminisztratív intézkedések rendszabályaiban, a hivatalos nyilatkozatokban és a kritikai számonkérésben. A korszak irodalomirányítása a Rákosi-rendszer politikájának fenntartás nélküli dicséretét várta el az íróktól, nem elégedett meg azzal sem, ha valaki a szocializmus végcéljával, az osztály nélküli társadalom felépítésének programjával egyetértett. Illyés Gyula éppenhogy nem volt a szocializmus eszmerendszerének ellensége, de nem lehetett híve a Rákosi-féle klikk vaskezű proletárdiktatúrájának sem. A negyvenes évek végén elhamvadtak a reményei, hogy a magyarság haladása az "arányos ütem" jegyében folyhat tovább, bizakodását ugyan még ekkor sem vesztette el – s ezt erősíthette az a tudata is, hogy a korszak nemzeti költőjeként tisztelte –, de ezután hosszú ideig bizalma egyes-egyedül a nép megtartó erejéből táplálkozott. Költői szereptudata átalakult, a hatalomból kirekesztett nép önismeretének, tudatának formálását tekintette időszerű feladatnak (ezt szolgálták drámái is, melyeket külön kötetben tárgyalunk). Nem a vátesz szerepét vette fel, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan ezt a költői szereptudatot, magatartásformát Petőfi és Ady esetében joggal {216.} használhatjuk. Felvilágosító, közvetítő és összefoglaló munkát végzett. Nem csatlakozott az ötvenes évek első felének "ellenzéki" irodalmi mozgalmaihoz, mert lelke mélyén nem érdekelték a napi csoportharcok, messzebbre tekintett azok rövidtávú politikai és irodalompolitikai céljainál. A legsúlyosabb helyzetben is megőrizte önuralmát, saját ars poeticájához igazodott és jó művekkel nyilvánított véleményt. Nem az aktualitást akarta felszíni jegyeiben megragadni, hanem a közösség életében döntő jelentőségű folyamatokat iparkodott az esztétikai érvényesség szintjén kifejezni, versben és színpadra szánt műveiben egyaránt. Balgaság lenne ekkoriban írt művei formavilágát a költői vagy drámai modernség eszköztárával szembesíteni: másféle korszerűséget tartott ezidőtt időszerűnek. Az ötvenes évek első felében kiadott műveinek eszmevilága és poétikája abban foglalható össze, hogy a rengeteg kárt okozó politikai hatalom ellenében, virtuális síkon, az irodalom eszközeivel iktatta nemzeti jogaiba a népet, melyet a személyi kultusz rendszere valóságosan kitagadott onnan. Egybehangzást figyelhetünk meg költészete és Kodály Zoltán 1955-ben bemutatott Zrínyi szózata című kórusműve között; a "Ne bántsd a magyart!" refrénszerű visszatérése ugyancsak aktuális eszmét sugárzott abban az alkotásban, mely Eősze László könyvének (Kodály Zoltán, 1967) ide vágó megállapítása szerint a zeneszerző "a capella művészetének mintegy összefoglalása".

Illyés Gyulát, említettük, nemzeti költőnek szokás nevezni. A megnevezés találó, ha művének most említett sajátosságát értjük rajta. Amit a politika nem váltott valóra, viszont a korhelyzet reális esélyként hordott méhében, mert bizonyos feltételek megteremtődtek hozzá, azt az irodalom próbálta, a lehetőségek határain belül, kifejezni. Illyés Gyula műve a nép nemzetté emelésének legitimizációjaként jelenik meg előttünk mint a történelem "kiigazítása", az eltorzítatlan népi és nemzeti eszmék képviseletében. Úgy írta meg a jelent, hogy egyúttal túlment rajta; nemcsak világos jelentésű szavakba öntötte az országos közérzetet, hanem reflektált is rá, mégpedig avval, hogy a hitét vesztett, kiábrándult emberek számára megjelölte a szellemi felemelkedés, az öntudatra ébredés útjait. Ezáltal, néhány írótársával egyetemben, a közjót szolgálta, kimondta, minek érkezett el az ideje, mi a szükségszerű és mi a nemzet érdeke. De mindezt a költészet nyelvén fejezte ki, méghozzá úgy, hogy az érzelemvilág, az eszmék, a dolgok térbeli és időbeli kiterjedését foglalta művekbe, melyre az élményhitelesség ütötte rá a legitimizáció pecsétjét. Költészete a negyvenes-ötvenes években tárgyias élménylíra, de akkor más nem is lehetett: a költő féltőn szeretett közösségéhez szólt, célja a felvilágosítás és a megmutatás volt, azzal együtt, hogy a továbbéléshez nélkülözhetetlen reményt is fönntartani igyekezett. Pontos, félreérthetetlen és világos versbeszédének poétikai sajátosságai ebből a szemléletből fakadtak: a korabeli élet irracionalizmusával szemben a költészet titok nélkülisége, nyílt és közvetlen stílusa bizonyult az egyik hatékony gondolati, irodalmi ellenszernek. Nem leleplező költészet volt ez, hanem humorral és iróniával teli eszmeadó, példamutató líra. Innen nézve érthetjük helyesen A költő felel sorait:

{217.} Dolgozom: küzdve alakítom
nemcsak magamat, aminő még
   lehetek, akinek jövőjét
az "ihlet óráin" gyanítom;
   formálom azt is, amivé ti
válhattok, – azt munkálom én ki:
   azt próbálom létre idézni,
azt a lényt, ki még csak agyag
bennetek s halvány akarat.