Élménylíra: tájvers és zsánerkép
Illyés Gyula módot talált arra, hogy az ötvenes évek első felének szerfelett kedvezőtlen szellemi légkörében, a dogmatikus és irodalomellenes esztétika egyeduralma idején, csorbítatlanul kifejtse költészettani elveit, beleszőve azokat magyar és francia írókról szóló tanulmányaiba, vagy felvilágosításnak és vitaindítónak szánt esszéibe. 1948-ban Éluard-t mutatta be a Zeneakadémián összegyűlt közönségnek, majd Racine-ről (1949), Molieère-ről (1954) festett arcképet, Victor Hugo védelmében (1952) emelte fel szavát, de értekezett A nép költészetéért (1954), A nép nyelvéért, a nép színházáért (1954) címen is. Ezekből és más egyéb írásaiból összeállítható a kép, hogyan gondolkodott magáról a költészetről, az irodalomról, s közvetett formában az is kiviláglik esszéiből, hogy melyek az ő saját verseszményének alapelvei. Ars poeticáját elsősorban versekben fejezte ki, de ennek megismeréséhez fontos adalékokat nyerhetünk a cikkeiben az elszórt megjegyzésekből is. Az a legfeltűnőbb, hogy ismeretelméleti problémák nem izgatták, mi több, a bölcselet ilyen irányú vizsgálódásait egy helyütt éles szavakkal ki is gúnyolta; s ez időben metafizikai kérdések sem zaklatták. A filozófia szükségképpen bonyolult fejtegetéseivel és elvont nyelvezetével nem tudott megbarátkozni, ebből azonban nem az következett, hogy filozófiaellenes lett volna; az meg végképp nem, hogy az ösztönösségre esküdött volna fel. A "sámáni önistenülés"-t A francia irodalom kincsesháza (1942) bevezetőjében is megbélyegezte; nem győzte hangoztatni, hogy irodalmi eszménye a világosság, az értelmes rend, a fegyelmezett közlés. A filozófiáról nem azért ejtett tehát néha elítélő szavakat, mintha nem becsülte volna az emberi értelemnek a világ megismerésére irányuló erőfeszítéseit, éppen hogy nagyra értékelte azt, ő maga is erre törekedett. De úgy vélte, hogy "amit az ember ember-természetéről tudunk, azt voltaképpen a művészi ábrázolásból, szorosabban a szépirodalomból tudjuk. Úgy értve ezt, hogy ami lényegeset, valódit az ember elmondott magáról, hogy mi jóra-rosszra képes, mi esett meg, és mi eshet még meg vele, azt az irodalom nyelvén mondta és mondja el" (A nép költészetéért). A jó irodalmat a valóság hű és művészi ábrázolásának tekintette, az élet eleven, teremtő megidézéseként fogta fel. Az irodalom azáltal szerezhet előnyt a versenytárs tudományokkal szemben, hogy "magát az életet {218.} festi". Az irodalom valóságábrázoló szerepéről vallott nézetei színleg egybecsendültek a korabeli esztétika legfőbb kívánalmával, de valójában szembefordultak annak szemellenzős állításaival, ideológiai aktualizálásaival. Illyés Gyula azt fejtegeti ugyanis több helyütt, hogy az irodalom igazsága önmagában megáll, a mű önmagában hordja igazolását, nincs szüksége arra, hogy ezt valami mással is dokumentálja, mint ahogy a tölgyfának és az ibolyának sem kell saját létét bizonyítania. Ez az irodalomfelfogás szöges ellentéte volt mindenfajta vulgarizálásnak; nem ideológiai előfeltevésekre épült, hanem arra, hogy a költészet "eladdig ki nem fejezett érzéseket tudatosít s illeszt be fogalmaink közé; méghozzá legtöbbször anélkül, hogy azokra külön szót találna ki".
Az egyéni szenvedés kimondhatóságára követelt jogot Illyés Gyula, de nem azért, hogy abban elmerüljön, hanem hogy figyelmeztessen: megoldatlan kérdéseink mindig lesznek; a szenvedés, a tragédia és a halál nem szűnik meg azzal, hogy a társadalom szerkezete átalakul. A korabeli marxista ideológia és kritika, a társadalmi haladásra hivatkozva, rendszerint mellékesen kezelte az egyén efféle gondjait, s ha irodalmi alkotásban jelentkeztek a borús hangulatok, azokat ráadásul a dekadencia elítélő címszava alá sorolta. Illyés Gyula egyik legjelentősebb kötetének, a Kézfogásoknak belső arányai, hangulati és értékhangsúlyai is igazolják, hogy rövidlátás lenne jelentős írót egy-egy verse alapján megítélni: az egészen belül több rétege tárul fel előttünk, s ezek együttesen képviselik a költői magatartást és fejezik ki szemléletét.
A Kézfogások 1956 kora nyarán jelent meg, a kritika lelkes elismeréssel fogadta; olyan jelzők kíséretében írt róla, mint elébb egyetlen kötetéről sem. Somlyó György hét verset sorolt a képzeletbeli nagy nemzeti versantológiába (Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, Doleo, ergo sum, Árpád, Óceánok, Menedék, Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről), Czine Mihály azt írta kritikájában, hogy "az új magyar valóságról ő mond a legtöbbet, lírája a sorsfordulón álló nemzeti lélek legtisztább tükre".
A Kézfogások élmények, hangulatok, gondolatok, színek gazdagságát fogta össze, mindamellett alaphangját a nemzet és az emberiség kérdéseivel vívódó szenvedélyesség határozta meg. A költő "izzó idegdúcokkal" érzékelte a világot, s ezért lett a kötet az ember egyéni gyötrelmeivel, viaskodásaival és reményeivel is telített egységes alkotássá. Visszatértek régi témái, Ozora és Párizs, a nagyapa alakja, a gyermekkor emléke, a puszta és a Balaton – egy emberi élet kinyíló nagy körképébe foglaltan. A kötet a mindent verssé érlelő költőt állítja elénk; fölzendül a fülemüle dala és hallik az óceánok zúgása; egy lábnyom a hóban éppoly fontossá válik, mint a nemzet hőseinek hajdani küzdelme; a hétköznapok világa történelmi távlatokkal forr össze. Az élet birtoklásának a biztonsága és derűje árad a kötetből; nem a világ teljessége, de egy teljes emberi élet tükröződik benne. A kopár határ vén csőszházáról, girbe-gurba gyalogútjáról éppen úgy van mondanivalója, mint a Boulevard Bourdonról és az óceánról. Megfigyeli a göcseji kévét rakó parasztot, elégiát ír egy öreg vincellér halálára, ódát egy jól működő tanyai kályhára, és maga elé idézi Árpádot, Zrínyit, Széchenyit. Található vers a viharról, ibolyaszagról, a {219.} széltépte szilről, fügebokorról, csererdőről, havas tájról. Vonzalmat érez minden iránt, ami eleven, tevékeny; ami megfogható és szeretetre méltó; ami hasznosan és célszerűen fölhasználható. Egyetemes rokonszenv él benne a világ és a világ dolgai iránt; a földi élet, e "földtávú lét" minden látványa lenyűgözi és magával ragadja. De csak az, amiben emberi vonatkozást fedez fel: a legszebb természeti kép is avval lelkesíti föl, hogy látni rajta az ember alakító kezének nyomát (A Lago Maggioro fölött). A természet nagy vigasztaló is, évszakainak körforgásából, az állandó megújulásból kedvet és erőt lehet gyűjteni; megértést az embertársak iránt (Vidám reggel), hitet, hogy élni kell mindenáron (A szil s a szél, Fügebokrok), s hogy a kikelet minden tél után megérkezik (Cinegemadár, Csererdő). Ez a természetlíra emberi dolgok foglalata, nem puszta leírás, de nem is az impresszionizmus színező pompakedvelése. Jól példázza ezt az Örül már minden, hogyan vált át a természeti kép – a tavaszi megújulás – az öregség, halál gondolatába:
| nemcsak dal vagy nekem, tavasz: |
| vészjel, te is már, – oly veszetten |
| kereng a négy évszak felettem! |
| Alig szakítom le, röpül |
| virág s gyümölcs kezem közül – |
| Állok göncrángató szelekben, |
| abban az éles léghuzatban, |
| mely a kezdet, az anyaöl |
| s a vég, a sír között söpör, |
| s elér itt is, e szép lugasban. |
Érdemes természetélményét közelebbről is szemügyre venni. Költészetének mennyiségi és tartalmi hangsúlya szerint is számottevő része a természetleíró és tájversek körébe sorolható, első kötetétől, a Nehéz földtől (1928) kezdve. A természet mint szívet-lelket gyönyörködtető látvány és mint az élet része, az alakító tevékenység színtere, és mint az embert gondjaira, végességére figyelmeztető látvány tűnik fel lírájában. A maga valóságos tárgyaival, színeivel és reális kiterjedésének határai között, sőt legtöbbször csupán az érzékszervek által befogható közvetlen környezetével. Költészetének sokat emlegetett tárgyiassága is részint innen ered: a természet anyagi mozgalmassága, változatossága, színessége mutatkozik meg előtte, az érzékelő tudat által közvetlenül érzékelhető határok között. Nem a vegetáció aprólékos, már-már alig látható részletezettsége és nem is a világegyetem kozmológiai fölmérhetetlensége, mint ahogy például Juhász Ferenc életet és halált a természet végtelenségében összeütköztető eposza, a Gyermekdalok rajzolja. És nem is a panteista életszemléleten szüremlik át a természet egy darabja, mint Szabó Lőrinc lírájában. Szabó Lőrinc és Illyés Gyula természetélményében, fölületes pillantásra, inkább a rokonságra, az összhangzásra figyelnénk fel, ha nem győzne meg a Valami szép akár egyetlen versének is másféle csengése. Szabó Lőrinc, {220.} különösen élete alkonyán, a természetben, egyedül a természetben találta meg a teljes feloldódást: a zsongító nyugalmat, a lélek békéjét, a szépség örömét. A természet látványa legtöbbször az élettel kiegyező megnyugvást hozta el számára. A természeti, vegetatív létben való elmerülés felgyújtotta életkedvét, örömre hangolta s a rossznak tudott emberi lét szebb oldalát is megmutatta, és ezzel visszaadta az "élni érdemes" hitét.
Ennek a panteista fölfokozottságnak nyomát sem leljük Illyés Gyula lírájában, s ebben nem a két költő stílusának, hanem szemléletének különbözősége nyilatkozik meg. Illyés Gyula nemcsak a természet változatosan szép dolgaiba belefeledkezve tudja a világot magáénak érezni, magához ölelni; nem ez az egyetlen örömforrás nyílik meg számára. Az életet minden részében ismerni, átélni, meghódítani igyekszik; rendszerint ez az igény sarkallja, s a befogadásnak ez a készsége járja át költészetét. Táj- és természetfestő versei többnyire a mesterkéletlen könnyedséggel fakadó élménylíra körében helyezhetők el. Kiváltójuk, ihletőjük a derűs, életigenlő szemlélet; stílusjellemzőjük a világos szerkezet, a pontos leírás s a megnevező hasonlat és metafora. Hangulatuk rendszerint egynemű, a hosszabb dal formáját öltik fel; a tárgy, amit leírnak, epikai vázon bomlik ki s külön-külön az ad nekik egyéni veretet, hogy csöppnyi humor, bánat, szomorúság is átszínezi a sorokat, s e személyes gondolatélmény révén némelyik efféle tárgyú vers jelképes színezetet nyer és tapintatos formában életmagyarázó motívumot is kibontakoztat. Mint Kiss Ferenc árnyalatos verselemzéséből megtudjuk, a Gyalogút még a költői szerepre vonatkozó finom utalásokat is magába rejt:
| Szép tábla vetés, zöldül, mert fakad, |
| meglátni benne a gyalogutat, |
| az ösvényt, melyet még a tavaszi |
| fölszántás után vágott valaki. |
| Vajjon ki kezdte ezt a hallgatag, |
| biz jócskán girbe-gurba kisutat? |
| Akárki kezdte, nem kételkedett, |
| célt fogott, indult és – megérkezett: |
| Itt-ott kitért, egy olyan rög előtt, |
| amely azóta régen összetört. |
| A szemmértéke nem volt mérnöki – |
| Kolumbuszi volt! Tisztelet neki! |
Szoros rokonságot tartanak tájfestői verseivel és lírájának tárgyias rétegét erősítik azok a versek, melyek témájukat az otthoni élet emlékeiből jeleneteiből – régiekből és maiakból – merítik és a meghitt bizalmasság légkörét erősítik, elmélyítve a világhoz tartozás, az élni érdemes tudatát (Emlékezés egy gyerekkori havazásra, Kamasz, Göcsejben, Egy bagón, Nagybátyám, Égettfa-pusztán, Elégia egy öreg vincellérről, Látomás). A zsánerképeknek ez a vonulata mindegyre azt a {221.} képzetet ébreszti, hogy létezik, él, virul – akárhogyan is – a világnak egy olyan vidéke, amelyben minden a helyén van, a dolgok és az emberek hagyományos és gyakorlati rendeltetésük szerint végzik a maguk munkáját, élik az életet, szigorúan működő szokásjogok íratlan törvényei szerint. Ez az a szintje a világnak, ahol teremtik az életet – marxi értelemben is – nagyobb szavak nélkül, az életfenntartás kívánalmainak rendjéhez igazodva. Kevés költője van a magyar irodalomnak, akinek lírájában ily magától értetődő természetességgel lélegzik a néphez, a parasztsághoz tartozás tudata, anélkül, hogy ez bármiféle bezárkózással járna együtt. Ezt a fajta plebejus szemléletet nem lehet programszerűen vállalni; legfőbb alkotóeleme a bizalmas, otthonias együttlét, az odafűző emlékek továbbélése; az érzelmi összetartozás hű megőrzése. Ilyenformán lehet a gyermekkori emléket a hűség példájaként visszaidézni, népieskedő cifrázatok nélkül:
| Látom nagyapám birkanyáját, |
| az ürük és kosok |
| nagy áradását, amely engem |
| hátára vett s hozott. |
| Látom emlékeim határán |
| a rengeteg juhot, – |
| hogy ömlött, folyt, forrt – szürke tenger – |
| ha tarlóhoz jutott! |
| S a régi gyermek-büszkeség is |
| lobogó eleven: |
| hogy vittél, ringattál, – vigyél csak – |
| gyönyörü tengeren! |
| (Látomás) |
A Kézfogások előtt jelent meg A csodafurulyás juhász (1955) című verses népmese-átdolgozása. Ezekben az egyszerű hangú költeményekben a zsánerképek és a Két kéz szemlélete jelentkezett; népmese-átdolgozásokról lévén szó: stilizált naivitásról. A népmese, miközben megörökíti a nép furfangos erejét és csodálatunkat kiváltó bátorságát, ezzel a legyőzhetetlenség érzületét sugalmazza, ellenállhatatlan egyszerűséggel és a valóságos élet fölé emelkedve. Erkölcsi világrendje a jó erők föltétlen győzelmére épül, a jó diadalt arat a rossz erőkön, a csodatetteket végbevivő hősök egyszerű, tiszta emberek; számukra a másokon való segítés magától értetődő és mindennapi tennivaló. Ezek a hősök derűs nyugalommal hajtják végre a mesék igazságszolgáltatását, csodás erők birtokában, semmi hatalom meg nem állíthatja őket. Szilárd és megcáfolhatatlan erkölcsi világrendet képviselnek; cselekedeteikkel vigasztalást és elégtételadást fejeznek ki. Érthető, hogy Illyés Gyulát ez a világrend vonzotta: a mesékben fönnmaradt népi hagyomány, a századok mélyéről szóló névtelen üzenet egybehangzott tapasztala-{222.}taival és otthonról hozott emlékeivel. A népmese maga a hamisítatlan történelem, tálcán kínálja a lehetőséget a mítoszteremtésre. Illyés Gyula nem azért fordult a népmeséhez, hogy a paraszti múltat a mítoszba emelje; a folklór egynemű anyaga az eszményesítésre nyújtott neki alkalmat. A mese tisztán állította elé a "szépség, hűség, nagyság" példáit, s eltekinthetett minden egyébtől, s mintegy sűrítve fejezhette ki az átdolgozások révén a nép legjobb, legszebb tulajdonságait, amint azt a Befejezőben olvashatjuk:
| "Daliát, hőst, igaz embert, |
| álomszerűt, köztük ismert. |
| Mi a szépség, hűség, nagyság, |
| arra őt azok oktatták, |
| úgy pedig, hogy adva mindjárt |
| eleven magukról mintát." |