Profetikus magatartás: elégia és gondolati vers

A tájfestő, természeti és zsánerképeket rajzoló, emlékeit idéző költő magatartását megfontoltnak, mérlegelőnek, türelmesnek és derűsnek látjuk. E versek légköre a humor, az epikus részletekkel egybeszőtt leírás, a meghitt visszaemlékezés hangulatelemeiből tevődik össze, ritka bennük az ironikus hang, s ha mégis feltűnik, az sem a tárgyra irányul, hanem magára a költőre. De a Kézfogások egy másfajta magatartást is megszólaltat; azt, amelyik az elmúlással és a nemzet sorskérdéseivel számot vető költőt állítja elénk. Az elégiák és a gondolati versek költőjét, aki racionális profetizmussal tekint az ember és a nemzet sorsára.

Az idő múlásának érzése és az, hogy "lassúbb-gyorsabb agonizálás / minden élet ötven után" (Elmúltam harminc ...) , a kötetnek több versét hívta életre, s ezzel feltűnt költészetében az élet végességén elmélkedő elégiák sora, amely későbbi versgyűjteményeiben mind nagyobb szerepet kap és fokozatos átalakuláson megy keresztül. Ismerjük részleteiben Illyés Gyula idő- és halálfilozófiáját a Kháron ladikjánból, veleje körülbelül az, amit az itt idézett Epiktétosz-mondat fejez ki: "Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz." A Kháron ladikján azonban jóval későbbi munka s így érthetőbb, hogy ott, nem ötven után, hanem hetvenhez közel, igyekszik tárgyilagosan látni. "Mert ki a bölcs? Aki mindent tárgyilagosan lát. Saját magát is, egy harmadik szemével." A tárgyilagosságból fontos életelv adódik: "Bármily képtelenül hangzik, ne fogadd el a halált. A megtestesült képtelenséget." Az elégiák az élettől búcsúzás fájdalmában fogantak és épp a belenyugvást érzik lehetetlennek, s vagy a bánat, vagy pedig az értelem hangja szól erősebben, elnyomja a szelíd elmélkedést, s e kettősségből, e két pólus közti feszültségből fakad ezeknek a verseknek egyéni stílusa.

Az elégiákkal új verstípus jelent meg: az indulatmenetbe ágyazott gondolati költemény. A fékentartott indulat költője Illyés, az értelem ellenőrzésével mérsékli {223.} fölhevüléseit, annál erősebb hatást kelt, ha a megfegyelmezett versből egy sor vagy nagyobb részlet formájában az indulat leplezetlenül, a latolgatás gátjait mintegy átszakítva, kicsap. Ezt a versteremtő indulatmenetet már A reformáció genfi emlékműve előtt című költeményénél megfigyelhettük, de mérsékeltebb formában erre mutatnak példát az elégiák is. A reflexió uralja a Menedéket, amely három részre tagolódik: az első a "halálos nyavalyáról" szól, arról, hogy "veszni kell"; a második az öregség testi tüneteiből sorol föl néhányat; a harmadikat a búcsú hangjai töltik el, s a pillanat ünnepiességét finoman az fejezi ki, hogy a költő latin mondatot sző a sorok közé, s rárímelteti rögtön a fordítását is. Az elmúlással kapcsolatos érzelemhullámzást a vers az elemző tudat szintjére emeli, az érzés az értelem ellenőrzése alá kerül, hogy aztán megint kivonja magát alóla. Az érzésnek és a tudatnak ezt a fajta egymásba átömlését a visszafogott indulat foglalja keretbe, s ez a fegyelmezettség arról árulkodik, hogy a Menedék a halál tényébe bele nem nyugvó ember gondolatélményét vetíti elénk. Hiába tudja az értelem, hogy az ember sorsa a halál, az életösztön tiltakozik a "végső ebtámadás" ellen, ez világlik ki az ellágyuló búcsúzás gyöngéd szavaiból. A pszichoanalízis – kissé agyoncsépelt – felismerése, hogy Erosz és Thanatosz karöltve jár, a szerelem és a halál érzülete gyakran fonódik egybe. Amidőn a szerelem az odaadásban végtelenné kívánná tágítani az életet, s az ember legteljesebben érzi, hogy élete – Illyés Gyula szavával –"öröklét igényű", ugyanakkor kerül szembe az idő múlásának és saját végességének tényével is. A Menedék harmadik, búcsúzó része az elmúlással szembenézve a szerelem menedékében talál vigaszt, a vers indító és záró része a halált és a szerelmet villantja össze: az élet természetes folyamatában egymástól távol eső, az emberi érzékelésben mégis szorosan összetartozó létállapotokat.

Tárgyuk szerint az elégiák sorába illenének a Doleo, ergo sum és a Mors bona, nihil aliud is, valójában azonban egyik sem; nem a fájdalom és a halál érzését szólaltatják meg, hanem az elemző értelem taglalja, mit jelent a testi kín és hogyan kell felkészülni a halálra. A Doleo, ergo sum az elégia burkában voltaképpen példázatköltemény, visszautalás is található benne a "pesszimista" versekről folyó vitára ("Álomvilágban él, kinek csak öröme van"), a Mors bona ... pedig racionalista hitvallás a túlvilág nélküli ember földi üdvösségéről. Illyés Gyula ebben a költeményben arra tett kísérletet, hogy észérvekkel találjon magyarázatot, hogyan tudja az ember méltósággal elviselni, tudomásul venni a halál tényét:

Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma,

meddig az elme el ne jutna,

esküdjünk ésszel is szivünk-rég-gyanította

Mors bona, nihil aliud-ra!

Ennek az időszaknak legmagasabb hőfokon izzó versé, a Bartók, 1955. október 14-én jelent meg, országosan rossz közhangulat idején, a gyatra kiállítású Színház és Mozi című hetilapban. Tempós, nyugodt, tárgy-megjelölő verskezdethez szoktatták az olvasót Illyés Gyula versei. A Bartók az indulat kellős közepébe ránt {224.} fölindultságot és haragot árasztó kezdő mondataival, mint a némaságból egyszerre kitörő kiáltás. Kérdőszóval indul, amelyre rövid, felkiáltó mondatok adják meg a választ. A fölzaklatott állapotot tükrözi az is, hogy a második szakasz élén megismétlődik az első szakasz néhány sora, de most már kérdőjel nélkül, a felkiáltó mondatok további fokozásával. Ez a nyitó rész semmit nem magyarázkodik, az ellentétek mégis világosan jelzik, hogy a tárgy Bartók zenéje, de jóval több is annál. A zenei hangzatok nyelvi lefordítása közérzetet, korhangulatot idéz Bartók zenéje révén; a látszólagos összhang helyett a valódi harmóniára való jogot követeli, ami csak az igazság kimondása árán valósulhat meg. Ez a vers-nyitány a felcsattanó rövid mondatokkal és a rájuk válaszoló hosszú mondatokkal, majd ennek megismétlésével; az első szakasz magas, a második szakasz mély hangjaival egy szokatlanul kemény és szaggatott zenei ritmus szerkezetét követi. Ez a ritmus ugyanúgy, mint a nyelvi közlés, az ellentétezés és szaggatottság miatt is a zenei forte képzetét ébreszti. A verskezdet a "hangzavar" – "vígasz", "szitok-szó" – "harmónia" fogalmi ellenétére épül, s már ez az indító rész érezteti, hogy a "hangzavar" a "jaj-sötét szívekben" kelt igazi visszhangot, amire nagyobb nyomaték Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című ódája záró sorának – "Még van lelke Árpád nemzetének" – parafrázisából – "van lelke még a "nép"-nek" – sugárzik át. S azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a vers elején a nép idézőjelben szerepel, hogy aztán később a macskaköröm iróniája nélkül tűnjék fel több ízben is. A kétféle népfogalom között a vers egyértelműen különbséget tesz: az egyiket azok használták, akik a bartóki zenét s mindazt, amit jelképez, nem akarták érteni, míg a másik az ettől szenvedőt fejezi ki.

A bevezető rész után a vers átvált a zenei élményből a zene által fölajzott gondolatok közlésére és tovább is a hazug és igazi harmónia ellentétén halad és újabb meg újabb fokozással az indulatot egyetemes gondolattá tágítja. A vers innen kezdve mezzoforte hangon szól; az erős hangsúly az egyetlen lélegzetvétellel kimondható gondolatokra, a tiráda utáni axiomatikusan tömör kijelentésre esik: "Bánatomat sérti, ki léha vigaszt / húz fülembe [...] Hazák vesztek el – ki meri siratni / verkli futamokkal? [...] Mert növeli, ki elfödi a bajt [...] Te bennünket növesztel, azzal, / hogy mint egyenlőkkel beszélsz velük [...] Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja [...] Mert olyanokat értünk meg, amire / ma sincs ige" stb. A vers a bartóki zene példáját, az elviselhetetlenül nyomasztó közállapotok elleni tiltakozást és a művészet föloldó élményét egyszerre, egymásba fonódottan érzékelteti. A bartóki zene "hangzavar", érdesen, kegyetlenül hangzó disszonanciája egy igazibb, poklot szenvedett harmóniát hordoz. Ettől elválaszthatatlan a tiltakozás: az egész vers egyetlen nagy szólam a "hazugul szép énekek" álderűje, álharmóniája ellen. Idézzük vissza az 1945 után íródott versek bizakodó, cselekvésre sürgető hangulatát, a nagy lehetőségek tüzelte pátoszát s vessük össze evvel a Bartók "pokolzaját", s látható lesz, hogy a közelben lefolyt idő nemcsak a reményeket temette el, de a bajokat az elviselhetetlenség határáig fokozta. Illyés Gyulát eközben is éltette a remény, hogy a világ mégis jobbra fordul; életfilozófiáját az elégedetlenség és a remény párosulása fejezte ki s a {225.} Bartók is a föloldódás reményének hangjaival zárul. A befejező sorokban a vers visszavált Bartók zenéjére s annak gyógyító harmóniáját az újra bízó remény érzésével fűzi össze.

A 20. század közepén élő ember gondolatélményét megörökítő mű a Bartók, a nagy modern ódák ritka példánya, a magyar helyzet nyomorúságán érzett döbbenetet az általános emberi veszélyeztetettség paradigmájává teszi. A klasszikus hagyományt eleveníti fel benne Illyés Gyula, az ünnepélyes hangot, az emelkedettséget a vádolás és a számonkérés szólamaival kapcsolja össze, s így jut el a költészete egyik vezérmotívumának tekinthető feloldáshoz; ahhoz, hogy "belevész a világ, ha nem / a nép szólal meg újra fölségesen". Ez a motívum tér vissza, állító formában, a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről című jelképes versében is. A vízgyűjtőt szétrepesztő fenyő példája a legsúlyosabb gondok között is földeríti. Ezért is tekinthetjük a Kézfogásokat a felelősség kötetének, mely ugyanúgy, mint Benjámin László, Csanádi Imre, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István ekkoriban megjelenő munkái, "a vállalt eszmék őrzésének etikai parancsát" is kifejezi, ahogy ezt Fülöp László írja Költészet és történelem (1975) című tanulmányában (Fülöp László: Élő költészet, 1976).