Teremtő nyugtalanság

Fodor József a tiszta erkölcsű emberség énekese maradt azokban a megpróbáló években is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az 1956 végén született versek sorozata, a "nehéz ősz" élményére való reagálás. A tragikus események mélyen megrendítik, felkavarják. "Egy nagy fájásban élek ..." – szólal meg benne a fájdalom, s intené a cselekvő embert a meggondolásra, a felelősségre. Kedélye zaklatott, idegesen vibrálnak, töredezettek sorai, megrendültségről tanúskodik hangja. A "mi lesz tovább?" kérdését feszegetné képzelete, feldúlt intellektusa. A nemzetféltés, a népért aggódás motívuma szövődik az önvallomásba, s felhangként megszólal olyankor (Számvetés, Javíthatatlan, Délutáni ének) a végletes keserűség, a tehetetlenség, a rezignáció is. De ahogy távolodik a káosz látványától, amint a helyzet rendeződik, növekszik a költő távlata, fokozatosan szabadul meg a rettenet és vívódó aggodalom nyomásától. Szerepet vállalt az irodalmi élet konszolidálását elősegítő Irodalmi Tanácsban, majd a Bölöni György főszerkesztésével megjelenő Élet és Irodalom szerkesztésében is. Az 1957–1958-ban született művek szemléletesen tükrözik a lélek oldódását, a növekvő bizalmat, a kitárulást. A tölgyek alatt, a Katona Kecskeméten című nagy gondolati összegzések, sorsláttató számvetések s a kisebb lélegzetű önvallomások (Május köszöntője, Továbbnézve, Légy határozott, Emlékezve, Új vitézi ének, Építés porában) egyaránt az átélt konfliktusok feloldásának igényét, az összhangteremtés elszántságát bizonyítják, a küzdelmes eszmélkedés szakaszait örökítik meg, s már harmonikusabb érzelmekről, tisztultabb kedélyvilágról is hírt adnak. Több bennük az oldottság, kedv, mint az előző ciklusokban volt. A költő szocializmus iránti hűsége nem rendült meg, magatartása határozott és egyértelmű állásfoglalást körvonalazott.

{247.} Ez a tendencia a következő pályaszakasz – a hatvanas évek – lírájában fokozatosan felerősödik, mind teljesebben érvényre jut. Az évenként, két évenként megjelenő verseskönyvek nyilvánvalóan ezt bizonyítják. A sort az Országutak énekei (1960) nyitja meg. A benne foglalt versek 1958–1959-es keltezésűek, de már határozottan a következő kötetek irányába mutatnak, az új alkotói korszakot is előkészítik. Költőjük sikerrel vívott meg a nehéz konfliktusokkal, leszámolt a bénító élményekkel, visszahódította a harmóniát, az otthonosságot, a bölcs életkedvet. Mint vallja, ismét két csillaga vezérli, az "ének és szabadság" (Visszanézve). Mögötte immár hatvan év, vissza-visszatekint a megjárt útra, és a sorsösszegzés gyötrelmes pillanatokat is szükségképp felidéz (Költő, Emlék). Ám az esztendők terhe nem fárasztotta el: öreges merengésnek, feladásnak, visszavonulásnak semmi jele nincs költeményeiben. Annál erősebb bennük a "szép harc" motívuma, a "mindig újulva", "mindig tettben" magatartáselve, az örök mozgás és a szüntelen újrakezdést parancsoló vállalkozó kedv fiatalos lendülete. Végigvonul a köteten az önbiztatás érzelme, a termékeny nyugtalanság szólama (Mindig tettben, Hamis útitársaknak, Augusztusi szél, A költő születésnapjára). "Mindennél a jó harc a legszebb!" – olvassuk az oly jellegzetes hitvallást, melyet a versek sokasága zenget s erősít tovább. Életkedv, derű, otthonosságérzés ragyogja be szüntelen megfrissülő természetélmény-verseit és szerelmes énekeit. A költői szemlélet tágasságát, szocialista humanizmusát mutatják a politikai eseményekre, az emberi haladás gyönyörű példáira, az emberiség e századi sorskérdéseire szenvedélyesen, felelősségtudattal és nagy erkölcsi pátosszal reflektáló politikus vallomások (Kiáltás, Csak élj, Évforduló, Afrika, Jóslat).

Az ötvenes évek első felében megritkultak versei, de most ismét kifogyhatatlan bőségben áradnak, egyre dúsítva s frissítve lírájának immáron hagyományos és állandósult nagy motívumait, élménytípusait. A szüntelen ihletettség, az állandó versre hangoltság alkati tulajdonsága. Érthető, hogy az egymásra következő kötetekben sok a rokon elem, a hasonlatosság, a folytonosság és összetartozás bizonyítéka. Az Emberség tanúja (1962) is elképzelhető volna például az Országutak énekeivel együtt közös kötetben. A témák, motívumok ezúttal is ismerősen csendülnek: ezernyi szinten ott villog a költeményekben a természeti látvány, felharsan a "be szép vagy, természet!" (Szépség rapszódiája) örömkiáltása. Egyszerűen, elemi közvetlenséggel, hagyományos akkordokat csendítve dalol a szerelemről az Új Orfeusz-ciklusban. Újra emlékezik a "régi és hős kezdetre", átélt nehéz küzdelmekre (Villanj meg, emlék, Mártírok), mostani alakrajzaiban (Zrínyi estéje, Dante az Út előtt) a korábbi ily típusú portrék sorát gazdagítja. De a kötet bármelyik rétegében ugyanúgy fellelhetjük a visszautaló mozzanatokat. Az új világ hite fogalmazódik meg a gyűjtemény telt pátoszú politikus-közéleti verseiben, melyek többnyire a legnemesebb értelemben vett alkalmi költemények (Új világ születik, 1961. január, Ember az űrben). Állandó ihletője: a költőszerep, a feladattudat, a hivatás, a hitvallás az Emberség tanújának is egyik legerősebb versformáló tényezője. A harc motívuma nagyon határozott erkölcsi célt, programot is sugároz lírájában, az élet tisztaságának védelmére szólít, a társadalmi {248.} jóért való cselekvésre hív fel, tehát a költői világkép egyik alappillére, e versművészet eszmeiségének meghatározó alkotórésze (A költő a rosszakkal perel, Dacolva, Régi harcos, Ünnepkor).

Adj új életet nagy Sors, hogy merészen

Vigyem utam, mint eddig vittem én,

S még bátrabban, nem nézve bajra, gátra

S mi int, betölt, te légy csak, büszke fény.

Ez a strófa már ismét újabb kötetből való, a Magam nyomában (1965) kezdődik ezekkel a jellegzetes sorokkal. A hangütés lényegében megint alaphang is, előlegezi a verseskönyv egész lírai hangnemét. Újólag az élmények sokaságával birkózó, tág érdeklődésű alkotót látjuk, aki változatlan eréllyel törekszik a világ befogadására, hiánytalan átélésére, felfokozott érzékelésére. Szelleme most is nyugtalan, egyre nagyobb igénnyel akarja megragadni a lényeget (Az egyetlen szóért, A Goethe-házban, VIII.); világszomja csillapíthatatlan, "új utak, szabad határok" vonzzák (Új utak); verse "sorsos szavú" (Mindenkiért), magába olvasztja az élet–halál, a jó–rossz, a szépség–gonoszság, az emberi nagyság és esendőség kérdésein töprengő "én" belső világát. Ars poeticájának magva megmaradt: "Mély légy, dal, és hű, emberi." Az embert naggyá tevő értelmes cselekvés filozófiáját és etikáját vallja, a "teremteni", az "előre mégis!" elvét tanítja (Év-váltás, Az örök menet, Útközben). Végül is kételyei, elkeseredései, keserű pillanatai fölött mindig ez az érett bölcsesség segíti felülemelkedni. Mert reflexióit olykor beárnyékolja a szomorúság, a csüggedés, az érzelmi és gondolati háborgás is (Hű társad: éneked, Évek, Nyugtalanul, Itt a Föld, Jöjj, új világ). Személyes bánat és egyetemesebb érvényű elmélkedés szövődik itt össze. Ám ez csupán egy motívum a teljes "szövedékben", hiszen a Magam nyomában újult erővel tanúsítja a költő humánus eszmevilágát, az emberben való hitét, jövőben-reménykedését, progresszív történelemfilozófáját (A költő hálája, Az álomért, Fáradtan); és "bolond nagy életszerelmét" (Élet-szerelem) is, mely folyton megújul, újabb és újabb ösztönzést kap a természettől, a szépség látványaitól, s állandó forrásra talál az elemi életértékekben, magának az emberi létezésnek a felfokozott élményében.

Lényegszerű és kikristályosodott elemek ezek kései költészetében, egyes köteteiben alig módosulnak. Hangsúlyosan ott vannak az Énekek napközben (1966) című gyűjteményben is, mely voltaképp verses napló, ciklusszerűen épített egyetlen versvonulat, ha a "Hellas" című kisebb fejezetet különválasztjuk. "Vélt igazadban légy te csak konok" olvassuk egy helyütt az önbiztatást, s a költő hűséges ehhez az alapelvhez. Mélyen jellemző, hogy a hetvenéves költő ezt a beszédes címet adja újabb verseskönyvének: Teremtő nyugtalanság (1968). Továbbra is hiányzik versvilágából az "őszikék"-tónus, az elégikus csendesség, a mérsékelt szenvedélyű hangoltság. Nem ritkul az ének, sokkal inkább a bőség zavarával, az "ihlet {249.} rohamaival" küszködik a lírikus, még mindig a jószerint képtelen teljességvágy hajtja; az "új nemvolt", a rejtelmes, a határtalan, a rengeteg új lehetőség vonzza (Mértéken túl, Nincsenek példák, Régi hajós éneke, Űrutazás, helyben, Kifejezhetetlen). A költemények végtelen sora újra és újra igazolja a vallomást: "állandó csuda nekem a világ" (Állandó csuda). Fodor József szemléletének, magatartásának ez időtt szembeötlő tulajdonsága a sarkítás, kiélezés, a végletesség. Nemcsak a "csudát" látja meg a világban, hanem a fonákságot s disszonanciákat is, s ezeket lávázó indulattal, romantikus borúlátással, olykor egészen egyoldalú nagyításban vizionálja (Levél, Ember, 1967. június, Ki írsz e korról). Ez a motívum is beleolvad a kötet egészébe, elvegyül és kiegyenlítődik a más előjelű látomások rengetegében. Semmi sem végleges, lezárt ebben a lírában, lényegét épp az érvek feleselése, az érzelmek feszült játéka s az indulatok vitája adja.