"Végtelen menet"

A hetvenes évek elején három verseskönyv foglalta össze Fodor József utolsó pályaszakaszának eredményeit: a Nagy szelekben (1971), a Végtelen menet (1973) és a posztumusz kötet, az Egy Plánta énekei és más versek (1974), amely a költő halála után egy esztendővel jelent meg. Gazdag epilógus ez, a korábbi időszakhoz hasonlóan termékeny periódus, méltó lezárása az életműnek. Fordulatot vagy nagyobb váltást már nem hozott, nem kezdeményezett új irányt, nem szolgált meglepetés erejű újdonságokkal. Így is az alkotói kedv, a teremtő erő lankadatlanságáról tanúskodik; az értékgyarapodás fejezeteként kapcsolódik az előzményekhez.

Elűzhetetlenül jelen vannak a fogantató élethelyzetben az öregedés, a múló idő, az elmúlástudat s a halálra készülés élményei. Egyre többet foglalkoztatja a "már őszre jár", s a "jön a tél, a rettenetes" (Ijesztő) bizonyossága. A kíméletlenül múló időre figyelmeztetik a sokasodó emlékek, melyeknek "gyarapodnak seregeik a szívben". Mind többet bolyong Az emlékek erdejében. Meglepik az egyedüllét, a magány rosszérzései, a "kétséggel s egyedül" szorongásai (Mindenek után). A pátosz sokszor átvált rezignációba, fájdalmasan elégikus hangzatokba.

Mélységesen jellemző azonban kései lírájának élményrendszerére és világképére is, hogy a tragikus komorságot, a vívódó pesszimizmust ellensúlyozza benne – és fel is oldja – a rajongó életszeretet, az áhítat és ámulat képessége, az enthuziaszta világátélés, az "örök szomj", mely "azt súgja egyre: még s még!" (Könyvek közt). Amikor megszabadul gyötrő látomásaitól, kétségeitől s a rezignáció terheitől, érzésvilágát áthatja "a létezés öröme" (Egy Plánta énekei), eltölti a "határtalan és végtelen" világ felemelő víziója, megigézi az "élet-varázs", megbűvöli az Ámultató szép, elragadják a "vén s új csodák" (Csak mint eddig), földerítik a fénylő tavasz vagy a gyönyörűen ragyogó ősz képei, csodálattal tölti el az élet gazdagsága és szépsége. Patetikus vallomáshangok szólaltatják meg ezeket az érzelmeket. Sűrűn ismétlődnek a "föl, föl!" önfelszólításai, az életkedv s az élethez ragaszkodás {250.} beszédes kifejező alakzatai. Parancsolatszerűen fogalmazza meg a "derülj, élj, tégy" (Boldog összevisszaság) önbiztatását, mely visszaszorítja a fájdalmakat, keserűségeket, lemondásra ösztönző gondolatokat is. Mindvégig kifogyhatatlan erőforrás maradt számára maga az alkotói tevékenység, a költészet teremtő munkája is. Föltétlenül hitt a "lelkét betöltő alkotásban" (Az írás dicsérete), ez határozta meg ars poeticáját. Utolsó nagyobb művének, az Egy Plánta énekei című tizennégy énekből álló allegorikus és poémaszerű költeményének egyik helyén a "Plánta" nevében elmondott vallomás akár összegezésként is felfogható: "Az életben sok a kikerülhetetlen, a szenvedés, a kegyetlenség: mindazáltal háláját fejezi ki mégis mindenkivel és mindennel szemben, akitől élete és munkája lehetősége származik."

Fodor József elsősorban az elementáris indulatok, a prédikátori és profetikus szenvedélyek, az aggodalmas és súlyos szavú töprengések, a nagyarányú látomások lírikusa. Költőiségét az erkölcsi komolyság, a fellobogó érzelem, a gondolati erő s a haragos pátosz jellemzi mindenekelőtt. Verseinek nagyobb része retorikus-patetikus alkatú. Legjellegzetesebb hangnemét az ódai és rapszodikus formák szólaltatják meg. Alkotói módszere alapján nem sorolható az alakító funkcióra gondosan ügyelő, míves lírikusok közé. A kiáradó mondanivaló kevéssé megszűrt; Fodor József a minél több elemet és részletet műbe engedő közlésre törekedett. Hajlott a zsúfolásra, a szertelen halmozásra, ami olykor a kifejezés darabosságát, nehézkességét is maga után vonta. Költői nyelve, a már Schöpflin Aladár által is megfigyelt "kopogós" stílusa vonzódott a régies elemekhez, a különleges szóösszetételekhez, a többszörös alárendelés szintaktikai formáihoz, a viszonyszókkal és írásjelekkel szövevényessé és szaggatottá tett mondatszerkezetekhez, a retorikai hatóelemekhez. Áradó verbalizmusát némelykor feszes kompozíciókba préseli, de gyakran enged a terjengősebben indázó szerkezetek vonzásának is. A kifejező spontaneitás és expresszivitás energiái feszítik művészetében a fegyelmező és szelektáló formálás kereteit.