ÁPRILY LAJOS (1887–1967)
Áprily Lajos (1887–1967) 1944-ben telepedett le a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán, s kisebb megszakításokkal haláláig ott élt remetemagányában. A második világháború idején felzaklatott idegekkel, "sistergő fájdalommal" figyelte a pusztulást, de azt is érezte, hogy a szenvedés új világot készít elő:
| Jön új világ, hatalmasabb a kornál, |
| mely börtönében elvéreztetett. |
| Rengéssel és viharral újraformál |
| patakot, kertet, rétet, völgyeket. |
| (Annának hívták) |
Ő már nem lehet munkása ennek, hiszen egészségi állapota is romlik, s az öregedő ember módján nyugalomra, csendre és pihenésre áhítozik: "Kifárasztott a rettentő malom, / fejem már zúg és csendességre vár. / Ne szállj lelkemre, életúnalom, / te halkan víjjogó, sötét madár." (Fáradtság) A "teljes dísztelenség" díszére vágyik, s csak a természet pompájában, változatosságában és családja körében érez örömet. A negyvenes évek végétől kiszorul az irodalmi életből, s akkor fedezik fel ismét, amikor megnyeri az Anyegin-fordításra hirdetett pályázatot (1952). De saját verseiből csak 1956-ban, Illés Endre bíztatására állít össze kötetnyit. Érzi, "nagy líra nincs", hogy elszállnak az évek, de szeretne még énekelni, mint az Őszi rigódal {254.} kis madara, révülten, "holdkórosan" s hangja "nem is fog mámorral kitelni", mégis úgy érzi, "szállni tudna", bár azt is tudja, hogy ez a lebegő könnyűség már a vég hírnöke:
| Valaki nyílnak szánt. Kivárja, |
| míg még könnyebbre szikkadok. |
| Messze repít a nagy, komor kéz, |
| ha majd sötét íjába fog. |
1957-ben jelenik meg Ábel füstje címmel válogatott verseinek gyűjteménye. S a hetvenedik életévét betöltő poéta úgy érzi, erről a magaslatról "átfoghatja" egész életét, s talán még magasabbra is törekedhetik: "Tudom, hogy a hetvenedik év, melyet betöltöttem, nem tető. Kifutó hegy a mélység felé, ereszkedő, mely sötét völgyek felé mutat. De olyan magaslata van még, ahonnan átfoghatom az életemet, megölelhetem a sok tetővel integető földet, melyen születtem, s mely emberré nevelt, átölelhetem a nemzetet, melyhez tartozom, Csokonai nemes szavával élve: 'az emberiség kertjét', mely felé egész életemen át sokszor fájó, sokszor lelkesedő, de mindig tiszta szívvel törekedtem." A fátumba való belenyugvás, de a tett emberi gesztusának vállalása kettős színtörést ad ekkori verseinek: a szelíd metszésű tájképek hátterében komorabb árnyak sötétlenek, verseiben bennezúg "ötven év rengetegje", s fölötte "az Idő szárnya suhog". Ez a távlatosság teszi legszemélyesebb önvallomásává nagyobb lélegzetű, történelmi témákat feldolgozó költeményeit, a Visegrádi vadászatot s az Odysseus végső kalandra indult is.
1957 után a nyolcvanadik életéve felé közeledő költő igen gazdag termést takarít be, s most már általános elismerés kíséri munkáját. 1962-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntetik ki. 1965-ben két új könyve is megjelenik, egy prózakötet, a Fecskék, őzek, farkasok, melyben természetszeretetét fogalmazza meg a költeményekét idéző szenvedélyes átéléssel, s a Jelentés a völgyből, melynek mintegy összefoglalását adja az Ámulni még ... című vers:
| Ámulni még, ameddig még lehet, |
| amíg a szíved jó ütemre dobban, |
| Megőrizni a táguló szemet, |
| mellyel csodálkoztál gyermekkorodban. |
| Elálmélkodni megszokottakon, |
| az andezitre plántált ősi váron, |
| virágokon, felhőkön, patakon, |
| az azúrban kerengő vadmadáron, |
| a csillagon, ha végtelen terek |
| hajítják át a késő-nyári égen. |
| S ámulva szólni: Most voltam gyerek. |
| S vén volnék már, – s itt volna már a végem? |
{255.} "Hová lett régi lázam?" – kérdi némi nosztalgiával, s mintha témáival is, képeivel is szuggerálni akarná: számára már csak az ámuló gyermekség póza maradt. Pedig költeményeiben most is megzendül a tragédia hangja: az új és új változatban megírt idilli képek, "az ég csodája" minduntalan elsötétedik, s nem ritka kései lírájában a balladai hang sem (Felícián leánya). Az elmúlás egyre közelibbnek érzett valósága, a halálélmény lesz központi témája, de a "roskadó tűz" mellett virrasztó költőnek van ereje a józan számvetésre, s bölcs belenyugvással indul a rá mért sors elébe. Igen erős e kései versek filozófiai telítettsége, a halállal farkasszemet néző költő arra tanít, hogy a látvány nem is olyan félelmetes, fel lehet készülni rá, s mint Illyés Gyula, "Kháron ladikján", ő is "túlnéz már az életen". A leszámolás és a búcsú versformáját is megtalálja kedvelt "négysorosában", mely az életbe való fogódzkodás, életjel adásának lehetősége marad a számára:
| Jöjj, négysoros, jöjj. Versed nem szaval, |
| ódává nem növesztheted magad. |
| De napomon ez a négy sor vonal, |
| életjel, mit lelkem lelkemnek ad. |
| (Jöjj, négysoros) |
Utolsó két évének "lírai naplóját" is ebben a formában írta meg. Ezek a kései versek ziháló lélegzetvétellel veszik számba a költő egyre szűkebb birodalmát, s tömör, aforisztikus megfogalmazásban vallanak nem csökkenő morális felelősségérzéséről, bölcselkedő hajlamáról. A növekedő fényhez című verse e korszakának lírai összefoglalása, ebben fejezi ki legteljesebben az életbe vetett hitét, mely egész költészetének központi motívuma volt, s ebben érzékelteti legharmonikusabban, hogy az elmúlás nem lehet örök:
| Ó, győzni fogsz! Fagy árthat, űzhet, ölhet: |
| te fény vagy, és a fénynek győzni kell. |
| Naponta érzem pezsdülő erődet, |
| varázsától tágul a teli mell. |
| Menekülnek a vert had lobogói, |
| fagy-bújtató jégvárak tengenek. |
| Bokrok facsúcsra rebbenő rigói |
| szilaj győzelmi karral zengenek. |
| Nőj és ragyogj. Pihenve vár a völgyem, |
| pazarló kedvvel szórd a sugarat, |
| s én is várlak, hogy jöttöd üdvözöljem: |
| tündér tavaszt hozz és arany nyarat. |
| Mert egy napon új köd borul a tájra, |
| időnk sötét napok felé siet, |
| s a forrásnál megöl az ősz homálya, |
| mint Hágen orvul szőke Siegfriedet. |
{256.} Egyik kései versében szinte mitológiai átéléssel így beszél a maga haláláról: "... Majd alszom perjefű alatt. / Idő nem űz és gond nem él. / És nem történik semmi sem. / Fény gyúl. Eső hull. Zúg a szél." (Hívogat a szél) 1967-ben bekövetkezett halála óta azonban inkább "legendává vált" költészete. Az Akarsz-e fényt? (1969) című posztumusz kötetét egyhangú méltánylás fogadta, s utolsó éveinek drámai művét, A bíborost nagy sikerrel mutatták be a Gyulai Várszínházban. Sokáig korszerűtlennek látszott az a lírai magatartás, az a versforma, melyet ő művelt. Ma azonban nyilvánvaló, hogy az antik kultúrából megtermékenyült költő a formabontás korában a forma szigorú megőrzésével és a zeneiség továbbfejlesztésével a hagyománynak nagyon is termékeny ágát képviseli.
Áprily Lajos mint drámaíró is, elsősorban lírikus marad. A bíboros (megjelent az Akarsz-e fényt? című kötetben) a tragikus beteljesületlenség drámája, de a szerkesztőnél itt is erősebb a költő, aki az egyik csatajelenetet például a következő utasítással rekeszti be: "Felhők futnak át a domb felett, szél suhog a koraszürkületben. A csata tovább zajlik." A konfliktus, a drámai összeütközés szinte lényegtelen. A fontos a leírás, a domb fölött futó fellegek látványa, a természet színei, melyekben annyiszor gyönyörködött a szentgyörgypusztai remete. A mű mégis drámai értékeket tartalmaz, elsősorban azért, mert kitűnően jellemzett főhőse van Báthori András személyében, aki Erdély fejedelme lesz, de elődje kegyetlenkedéseiért neki kell bűnhődnie, s a székelyek megölik "... újszerű, szerencsés változat" – mondja A bíborosról Jékely Zoltán –: a míves szándékoltság helyett eruptívabb, s csiszolatlanságában nagyon őszinte, nagyon szubjektív vallomás a szülőföldről, történelmi fájdalmakról, az ifjúkor eszmélkedéseiről és a férfikor töprengéseiről."
Áprily Lajos kitűnő műfordító volt. Peer Gynt-tolmácsolása a hűség és erő mintaképévé vált, Ibsen műve az ő nyelvén hódította meg a színpadot és a közönséget. Válogatott műfordításait Aranyszarvas (1964) címmel jelentette meg. Érdeklődéséhez és ízléséhez a német líra Goethétől egészen Dehmelig, az orosz 19. század, Lermontov, Puskin, Turgenyev és Nyekraszov s a modern román líra állt a legközelebb. Különösen Lermontov-fordításai emlékezetesek, ezekben igazi terrénumára lel műgondja és zenei érzéke. Teljesen azonosul a Lermontov-versek romantikus pátoszával, enyhén archaizáló nyelvével. "Ő hozzáadhat – írja az Aranyszarvasról Lengyel Balázs – a régebbi költők fordításához egy olyan nyelvi, tónusbeli pluszt, amit az utána jövő fordítók már nemigen adhatnak hozzá ... általában a romantika nagy klasszikusaiban vagy a szimbolisták, impresszionisták tónusokon múló, lírai darabjaiban kivételes, szabályokon túli lehetőségeket aknáz ki."
"Vereségek, félgyőzelmek s kisebb-nagyobb – de sohasem teljes – diadalok jelzik a műfordító útját" – írta az Aranyszarvas bevezetésében Áprily Lajos. Ő mégis teljes diadalt aratott legjobb tolmácsolásaiban, melyeknek olyan kiemelkedő remeklései akadnak, mint Schiller Wallensteinje, az említett Peer Gynt, a majdnem teljes magyar Turgenyev és Puskin Anyeginje. Költészetével egyenértékűek, líráját egészítik ki ezek a fordítások, melyeknek nagy szerepük volt a világirodalom teljesebb és igazabb megismertetésében.