MARCONNAY TIBOR (1896–1970)

{257.} Marconnay Tibor (1896–1970) a húszas években kezdte pályáját. Áradó, féktelen lírikus volt, verseit végletes ellentétek jellemezték, s egyéniségét is az ellentétek vonzották. Felszabadulás előtti politikai magatartása miatt hosszú évekig hallgatnia kellett. Szerény terjedelmű válogatott gyűjteménnyel, a Sugaras őszi nappal tért vissza az irodalomba 1963-ban.

"Két világháború tanított lassan arra, – Az ember egyedül milyen keveset ér" – ez a felismerés hatja át kései verseit. Rá kellett ébrednie sok keserű tapasztalat és önvizsgálat nyomán, hogy hallgatása szükségszerű volt. De az irodalmon kívüli éveket is igyekezett kamatoztatni; úgy vélte, hogy a magány poklában, gyötrődései között nemesedhetik meg igazán költészete:

Tévedsz, ha mást hiszel, – nincs itt másféle pálya

Osztja s őrzi magát, ki már ily sokára kész; –

Magányom kényszerű ... Rémítő? Van is árnya.

Csak ekként alkot az, aki megszállott, s merész.

Nem egy versében a történelem nagy alakjainak példáját idézi, bennük, tetteikben és műveikben igyekszik megtalálni azt az általánosan érvényes tanítást, mely független a korok változásától és az emberi kicsinységtől. Szonettjeiben (Chopin-keringő, Rimini: Vénusz születése, Michelangelo Dávidjára) újra és újra választ próbál találni költészetének egyik visszatérő, középponti kérdésére, a teremtés, a művészi alkotás problémájára. Rendkívül fontosnak tartotta a mű érintetlenségét és tisztaságát; a minőséget, melyet oly aprólékos gonddal igyekezett ő maga is minél inkább megközelíteni. Nem az élet nagy kérdései foglalkoztatták elsősorban, hanem a költői alkotás hogyanjának izgalmas problematikája. S azok a versei a legteljesebbek és legharmonikusabbak, amelyekben magára a műre, a teljességre, a természet tökéletességére csodálkozik rá:

Ez a Poézis! Itt parkok buján virulnak!

Fehér szatinben áll iker cseresznyefád;

Szemünk sok rózsaszín barackvirágra lát;

Ragyogó tavaszom, így soha meg nem únlak.

Költészetét kezdettől jellemezte a szerelem kultuszának szinte áhítatos tisztelete, központi motívuma volt az egészséges, szép emberi test leírása. Öregkorának verseiben is visszajár ez a téma, ritka szép és hitelesen emberi verset írt Rodin szobrairól, s majdnem mindegyik emlékező versét áthatja ez a hol csendesen nosztalgikusan felsejlő, hol erősebbre hangszerelt szerelmi érzés és sejtelem:

{258.} Most újra fölmerült gyerekkorom s a kert:

Méhek bozsogtak ott rózsaszín japán-birsen,

Láttam: zománca zöld, lombja és szirma pörsen,

Szívem a távoli szerelmet sejtve vert;

Kevesen voltak a magyar költészetben, akik ilyen makacs következetességgel csiszoltak, tökéletesítettek egyetlen költői formát. Marconnay Tibor a szonettet fejlesztette szinte eszményien tökéletesre. Kulturált verselő volt, a formát sosem nyűgnek, mindig inkább fegyelmező erőnek érezte. De ebben a szonett-formában szinte az élet teljes vegetációját érzékeltetni tudta. Akár egy adriai út nyomán születtek benne szonettjei, akár egy gyermeki emlék balladaivá növesztett víziójában, mindig érezni, hogy egy dinamikus, lázas szenvedéllyel alkotó költőegyéniség rója a sorokat, s az élet és halál teljességét felmérő, vállaló ember veti ki magából gondolatait.

Marconnay Tibor dinamikus költő volt, az ellentétek egyesítésének képességével, a mindent áthevítő, világot teremteni kész líraiságnak áldásával és átkával. Egyszerre tudott bukolikus idillt, áradó látomást és végítéletet sejtető balladát alkotni, szonettjeiben ott lüktet, zihál a természet vegetációja. Költészete finom, kimunkált maradt, de mélyebb megrendülést ritkán kelt.