Az Újhold költészete (az elvont tárgyiasság lírája)

Történelmi mérföldkő után, társadalmi változás küszöbén természetes volt, hogy a költők az elkötelezett ember terveiről és aggodalmairól beszéltek, és megfogalmazták a líra nyelvén azt a szerepet, amely az ország újjáalakításában várt rájuk. A fiatal költők egyik csoportja azonban éppen arra találta alkalmasnak e felgyorsult iramú korszakot, hogy belőle általános érvényű következtetéseket vonjon le az emberi személyiség természetéről, a lét és az idő szüntelenül változó viszonyáról, és ennek fényében behatoljon a lélek látszólag lassan mozduló belső köreibe. E csoportot "az Újhold költőinek" szokták nevezni, mivel majdnem mindnyájan az Újhold című folyóiratba írtak: Gyarmathy Erzsébet, Fazekas László, Jánosy István, Lakatos István, Lator László, Mándy Stefánia, Major Ottó, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós.

Az Újhold költészete líratörténeti szempontból szűkebb fogalom az 1946-ban alapított és mindössze hét számot megért folyóirat költői névsoránál. Csak azok tartoznak körébe, akik a negyedik nemzedék tagjai voltak, s akiknek a nemzedéki rokonság fölött költői eszményeik is összetalálkoztak. Nem tekinthető újholdas költőnek Vas István, Kálnoky László, Devecseri Gábor, Vészi Endre és Benjámin László, noha megjelentek a folyóiratban; mert idősebbek voltak, pályájuk korábban és más körülmények között indult. A negyedik nemzedékből pedig nem tekinthető újholdas költőnek Aczél Tamás, Darázs Endre és Kormos István, mert a költői kísérletezés másféle útját választották. Viszont a hasonló ars poetica az Újhold-csoportba sorolja Lator Lászlót, bár nem jelent meg verse a folyóiratban.

Az Újhold költői a negyedik nemzedék egyik szárnyát alkották. Legtöbben nem a felszabadulás után jelentkeztek első verseikkel, hanem már a háború alatt bemutatkoztak, sőt némelyikükről már a háború előtt hallani lehetett. Végh Györgynek három, Somlyó Györgynek kettő, Rába Györgynek és Vidor Miklósnak egy-egy kötete jelent meg 1945-ig. A csoportalakítás gondolata is fölmerült már bennük, és a nemzedék néhány tagja 1940-ben Új Auróra címen közös versgyűjteményt adott ki. Pályakezdésüket a háború törte derékba, nagyreményű terveik megvalósítása reménytelennek tűnt.

A háború az eszmélődés legfogékonyabb korában érte őket, s olyan sokkot idézett elő bennük, amely egész későbbi útjukra kihatott. Elveszett korosztálynak tekintették magukat, a háború testi-lelki rokkantjainak (Rákos Sándor: Rasz-Samra torzói), úgy érezték, hogy a század aknamélyeiben hánykódnak (Rába György: A magány maszkjai), hogy széthullott, füstös romhalmaz köröttük minden (Lator László: Se irgalom, se akarat), hogy hazátlanul és testvértelenül maradtak (Major Ottó: Gazdátlan űrben). E közérzetből a magyar antifasiszta költészet néhány remekműve született meg. Pilinszky János a Harbach 1944, A francia fogoly, valamint az Egy KZ-láger falára című verseiben a szenvedésről, áldozatról és {44.} kegyelemről szóló keresztény tanítás alapján nézett szembe az embertelenség emlékeivel, őszinte bűntudattal tartott lelkiismeretvizsgálatot, szava olyan gyónás volt, amelyre nem kért s nem is fogadott el feloldozást. Arról írt, hogy a kegyelem még magányosabbá teszi az embert, s csak a bűnnel számot vetve, a megtisztulás útját vállalva lehet új közösséget teremteni (Késő kegyelem, Mert áztatok és fáztatok).

Hasonló erkölcs irányította a csoportnak azokat a tagjait is, akik nem a keresztény bölcselet mércéjével alakították ki fogalmi értékrendjüket. Állapotukat önsajnálat nélkül tárták föl reflexióikban, s a rémület éveiben összegyűlt indulataikat arra használták, hogy konok hűséget fogadjanak a józan értelem rendjének. E magatartás jellemző példája volt, ahogy Nemes Nagy Ágnes az Elégia egy fogolyról című versében megemlékezett a fasizmus áldozatául esett barátnőjéről, s a nehéz élményektől gyötörve az igazsághoz fohászkodott. Lakatos István A Pokol tornácán című húsz részes, hexameteres költeményében az ostrom heteit idézte föl, lírai képeket váltogatott novellába illő epikus jelenetekkel, látomásokat oldott fekete humorral, de az elbeszélt részletek s a felhasznált műfajok kavargása közben önmaga helyét keményen cövekelte le: "Én nem futhatok el." A szembenézés Pilinszkyéhez hasonló igénye volt ez, szavában a felelősséget kereső ember szólalt meg. "Aki túlélte ezt a kort, megölheti a gyógyulás" – írta Szabó Magda is (Aki túlélte ezt a kort), elutasítva az élet katarzis nélküli, könnyű újrakezdését. E magartásból természetesen következett a keserű nemzedéki önbírálat: "miért most sikoltod, hogy segítség! Ki segítsen? És hogy segítsen? És min segítsen? S mért neked? Mard, mint farkas, önmagad, megmaradt, éld az életet! Most eszmélsz fel? Későn kiáltod. Tömd meg új lomokkal lakásod: egy holt se kéri tőled számon, te mért maradtál a világon" (Segítség).

Az Újhold költőinek pályája nem a "tiszta irodalom" jegyében kezdődött el, s nem is annak jegyében éledt újjá a felszabadulás után. Sorsdöntő élményük, a háború, közös osztályrésze volt a magyar irodalom többi csoportosulásának, műhelyének és irányzatának. Osztoztak az új élményekben is: kifejezték a szabadság örömét és az újjáépítés kezdeti szakaszának gondjait, a reményt és a szkepszist, amit az infláció sanyarú ideje váltott ki (Nemes Nagy Ágnes: A szabadsághoz), s felelősnek érezték magukat a nemzet sorsáért (Rába György: Hazám helyett). Írtak a feladatokról és az előrejutás feltételeiről, üdvözölték az új társadalom megszületését (Rákos Sándor: Könyvek fölött, Somlyó György: Ahhoz, aki jönni fog).

Élményeikből és eszméikből mégsem elsősorban közéleti lírát hoztak létre, hanem az emberi személyiségépítés erkölcsi előfeltételeit derítették föl költői reflexióval. Ebben nem élményeik és eszméik természete játszott közre, hanem a költészet hivatásáról vallott felfogásuk, az élmények és eszmék versbevételének módszere. A költészetnek hasonló társadalmi szerepet tulajdonítottak, mint a harmadik nemzedék polgári humanista szárnya, a költői tapasztalatszerzés módjáról azonban másképp vélekedtek, mint kortársaik többsége, vagy legalábbis további kísérletbe bocsátkoztak azon az úton, amelyen a modern magyar líra addig haladt.

{45.} Bár mesterüknek legtöbben Babits Mihályt tekintették, közvetlen elődjük Szabó Lőrinc volt. Az ő útján indultak el, amikor elmélyítették a lírai tárgyiasság kifejezési lehetőségeit, és segítették meghonosítani a magyar költészetben azt a széles körű áramlatot, amely Európában Rilkétől egészen Reverdyig terjedt. E költészet az elvont tárgyiasság költészete volt: tárgyias az ábrázolásmód, és elvont a kifejezendő tartalom okán. A tárgyiasságnak ez a fajtája némely hasonló stíluselem és szerkezeti tulajdonság ellenére megkülönböztethető az expresszionizmust követő Neue Sachlichkeittől és az Illyés-féle tárgyiasság típusától is.

Az Újhold költőinek elvont tárgyiassága az élmény és mű ama viszonylag új összefüggéseiből fejlődött ki, amely a szimbolizmus és impresszionizmus óta jött létre. A költő többé már nem elégedhetett meg azzal, hogy élményeit születésük állapotában, a közvetlen benyomás szintjén ragadja meg és a látványban rögzítse, hanem arra törekedett, hogy a hangulatok szüntelenül változó, megbízhatatlan szűrője helyett valami szilárdabb és tartósabb katalizátor közvetítsen tudata és a valóság között. Erre szolgált az elvont tárgyiasság. Noha sem "izmus", sem manifesztumos mozgalom nem szerveződött köréje, a szabad asszociáció mellett ez volt a modern európai líra legnagyobb területen alkalmazható versalkotó módszere. Számos változata alakult ki, alapelvét mégis két elmélettel lehet körülhatárolni. Az egyiket többek között Ezra Pound és Rilke hangoztatta. Pound kifejtette, hogy a modern lírában a természetes tárgyak a legmegfelelőbb szimbólumok (Pavannes and Divisions, 1918), Rilke pedig már korábban fölfedezte, hogy a tárgyi világ ábrázolása olyan eszközökkel gyarapíthatja az új költészetet, amelyek föloldják célkitűzésének paradoxonját, hogy objektíven akar a lírában érzelmeket ábrázolni, és szubjektíven akarja föltárni a valóság lényegét. "A tárgyakon, melyekkel visszatértem, a furcsa lényeg itt is átragyog" – írta A magányos (1902) című versében, a hozzá tanácsért fordulót pedig arra biztatta, hogy "önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait" (Levelek egy ifjú költőhöz, 1903). A másik elméletet T. S. Eliot fogalmazta meg a legtömörebben, amikor a tárgyi korrelációról (objektive-correlative) írt. Szerinte "az érzelem művészi kifejezési formájának egyetlen módja, hogy 'tárgyi megfelelést' találjunk hozzá; más szavakkal, egy tárgycsoportot, egy helyzetet, egy eseménysort, amely annak a bizonyos érzelemnek formulájaként szerepel; annyira, hogy amikor a külső tényezők megvannak és eljutnak az érzékelésig, azonnal felkeltik az érzelmet" (Hamlet, 1919).

A két elmélet között szembeszökő különbség van: Rilke az embert körülvevő valóságos tárgyakra összpontosította figyelmét, Eliot a tárgyak erőterében létrejövő valóságos vagy fiktív helyzeteket tekintette megfelelő témának; az egyik leíró, a másik megelevenítő módszer volt. Mégis közös boltozat épült föléjük, mert mindkettő a hangulatot és benyomást közvetlenül megverselő költészettől akart szabadulni, és vele a költői relativizmustól azáltal, hogy tárgyiasította, objektivizálta az érzelmeket és indulatokat. Mindkettő a higgadtan mérlegelő elemző költészetet eszményítette a szeszélyesen változó hangulatok és benyomások ellenében.

{46.} Rilke és a korai Pound és Eliot azonban csak az elméletét fektették le az elvont tárgyiasságnak. Pound és Eliot a verseikben más irányban kísérleteztek, Rilke pedig csak látszólag szakított a hangulatok és benyomások megverselésével, valójában – néhány kései versét kivéve – az impresszionizmus módosított változatát folytatta, amikor élményeit és érzelmeit tárgyakba transzponálva közölte. A stilizálás hasonló fokára nálunk már Füst Milán is eljutott. Az elvont tárgyiasság megvalósítása a későbbi nemzedékekre várt.

Az Újhold költői a magyar lírában részben tudatosan felhasználták a modern európai irodalom tanulságait, részben pedig önkéntelenül – tehát természetük és költői alkatuk révén – is már mások által megkezdett úton indultak el, mert nemcsak meghonosították, hanem egyszersmind hajlékonyabbá tették az elsajátított költői módszert. Noha alkalmazását fokozatosan tökéletesítették, és a rilkei, elioti kezdeteket csak az ötvenes-hatvanas években haladták meg, az európai fejlődéshez mérve már pályakezdésük idején és az 1945–1948 közötti korszakban is volt törekvésüknek néhány figyelemre méltó vonása.

A magyar lírából elsősorban Babitson, Kosztolányin, valamint a harmadik nemzedék klasszicizáló költőin iskoláztak. Sokat tanultak tőlük, noha nem őket folytatták, mégis több szolidaritást vállaltak velük, mint azokkal, akik – például Kassák, Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres és az új népiesek – ugyancsak erőteljesen fáradoztak új, korszerű eszközök kimunkálásán. A sajátjukétól eltérő módszereket idegenebbnek érezték, mint azt a hagyományt magát, melyen túl akartak jutni, sőt például Szabó Lőrincben akkor még a közvetlen előfutárt sem értékelték, ami arra vallott, hogy kísérletüket anélkül végezték a költői műformával, hogy elvileg tisztázták és tudatosították volna – sok más irányzattal közösen – vállalkozásuk esztétikai alapját.

Későbbi elszigetelődésükhöz kétségtelenül hozzájárult, megkönnyítve a dogmatikus művelődéspolitika izoláló törekvéseit, hogy nem találtak rá igazi szellemi szövetségeseikre a hazai irodalomban. Miközben a babitsi egyetemesség eszményére tekintettek, nem mérték fel reálisan a második és harmadik nemzedék örökségét, kiváltképp Szabó Lőrincet és Illyés Gyulát marasztalták el igazságtalanul, amikor azt vetették szemükre, hogy beszűkítették a magyar líra láthatárát. A hagyományokhoz és elődökhöz így fordítva közeledtek, mint a modern európai irányzatok: konzervatívabb ízléssel olvastak, mint írtak.

A bírálat és önbírálat keserűsége vezette őket ahhoz, hogy erkölcsi eszményük – a szilárd, okos rendet követő emberi magatartás – jelképét az embert körülvevő, az emberen kívüli anyagi világban leljék meg. A tárgyak nyugalmában és csendjében, a növények érzelem nélküli pompájában és akaratlan harmóniájában, a kristályok tömörségében és minőségük magabiztos állandóságában, a víz időtlen fenségében. Ebben az etikai összefüggésben megnövekedett verseikben a tárgyiasító, objektiváló hasonlatok és metaforák szerepe, amelyekkel egyébként mindig találkozni lehetett a lírában. "Tanulj meg élni, mint él a fagyöngy, szívósan, míg tavasz rá nem köszönt, s ha nő, ha férfi szemén fény suhan, a kés fényét ismerd majd meg, fiam!" (Rába György: Békében írtam), "Kín fészke: romlandó húsunk! Kövekhez nem {47.} hasonlítunk" (Lator László: Testünk felett). A nyelvi kifejezésben közvetlenül tetten érhető volt az a magatartás, amelyet meg akartak valósítani, hogy fölébe kerekedhessenek a szenvedésnek, és elérzékenyülés nélkül szemlélhessék a valóságot. E látszólagos érzelemnélküliség, pontosabban az utána való vágyakozás mélyén azonban nem közönyös részvétlenség dolgozott, hanem ellenkezőleg, a "Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten! " keserűsége munkált, az a keserűség, amelyet történelmi-társadalmi élményeik ültettek el bennük. A látszólag ember nélküli versvilág éppen az embertelenség ellen kiáltott. Nem antihumanizmus rejlett benne, hanem egy megnövekedett erkölcsi felelősség keresett félreérthetetlen kifejezésmódot általa.

Az elvont tárgyiasság etikai eszményük közvetlen megfogalmazásából szűrődött le, lassan, fokozatosan járta át verseik szövetét a képektől az egyszerű szókapcsolatokig, és évek alatt alakult ki a jellegzetes "újholdas" stílus, amelynek egyik fő eleme a dezantropomorfizáló nyelvi kifejezésmód lett. Verseikben megszaporodott a száma és megnőtt a jelentősége azoknak a szóképeknek, amelyek emberit nem emberivel és élőt élettelennel minősítettek, érzékeltettek, vagy vetettek egybe. Hagyományos képekben és egyszerű hasonlatokban ott készülődött egyéni formanyelvük: "Én nem akartam emberi sorssal, mint hinta lengeni ..." (Szabó Magda: Sohasem), "Kemény szerettem volna lenni, s a sorsom, lám e lágy varázs – orkán: a Végtelent bezengeni!" (Végh György: Játékos ifjúság), valamint feszesre húzott metaforákban: "eleven táplálék vagyok" (Pilinszky János: Parafrázis), "koponyám, kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjas zárja" (Nemes Nagy Ágnes: Alázat).

Szerkesztésmódjuk másik sajátossága a végletes sűrítés volt. A szavakkal takarékosan bántak, kerülték a díszítéseket, és azon iparkodtak, hogy tömör, kavicsszerűen lecsiszolt verseket írjanak. E versalkotás eszménye szerint a költő kihagyott a költeményből minden feleslegesnek tekintett személyes elemet, s az így összesűrített képeknek az olvasóban kellett feloldódniuk: sokrétű értelmüket költői magyarázkodás nélkül illett elnyerniök. Bár az 1949-ig terjedő korszak e tekintetben is csak első állomás lehetett pályájukon, már ekkor kitűntek racionalizált és fegyelmezett alkotómódjukkal kortársaik közül. Pedig Pilinszky János ekkor még szenvedélyesebben szólt, és hangjában több volt a pátosz, mint később, Rába György versei még gyakran öltöztek az impresszionizmus színeibe, Végh György a modern rokokóval kísérletezett, Szabó Magda romantikus alkattal indult, Somlyó György intellektualizmusa olykor bőbeszédűséggel társult, és Rákos Sándornál még sok volt a pályakezdőre jellemző disszonancia.

Stílusuk és alkotómódszerük még kísérleti állapota magyarázhatja, költészetük miért keltett aránylag kevés figyelmet a korabeli irodalomkritikában. Ami utólag, későbbi verseskönyveik tükrében, az ötvenes-hatvanas évek fényében már 1949 előtt új törekvésnek és kezdeményezésnek látszik, ez a kortársak számára természetesen nehezebben volt észrevehető. A kortárs bírálók elsősorban nem az alkotómódszer újszerűségét elemezték – kivéve az újholdas költők kritikáit, mindenekelőtt Nemes Nagy Ágnes Pilinszky Trapéz és korlát című kötetéről írott {48.} recenzióját, amely először fogalmazta meg tételesen az elvont tárgyiasság stíluseszményét (Újhold 1946. 2. sz.) –, hanem verseik filozófiai tartalmát igyekeztek felderíteni. Az elvont tárgyiasságból az elvontra vetették a hangsúlyt.

Mivel azonban azokban az években indult hódító útjára az egzisztencialista filozófia, nem csoda, hogy az Újhold költőin néhányan szintén az egzisztencializmus nyomait keresték. Nem is alaptalanul. Somlyó György Nemes Nagy Ágnes verseskönyvéről írva azt vetette föl, hogy "az új 'mal de siècle', az egzisztencia abszurditásának Európa-szerte dívó betegsége tombol ebben a költészetben, a polgári társadalom felborulásával teljes és végső bizonytalanságig csigázott egyéniség és intellektus harca az új életformák között" (Újhold 1946. 2. sz.). Egész kis példatárat lehet szerkeszteni verseikből a "világbavetettség" és az egzisztencialista létfelfogás tételeire, ha érzelmi-gondolati-formai komplexitásuk elemzése helyett egyedül a filozófiatörténet felől közelednek hozzájuk. A versek műalkotás-egységét szem előtt tartva azonban nem állapítható meg róluk több, mint hogy azok a történelmi, emberi gondok foglalkoztatták költőiket, amelyeket akkor éppen az egzisztencializmus próbált megfogalmazni a filozófia nyelvén: az egyéniség, a felelősség és az elidegenedés új formái.

Költészetük tehát nem abban az értelemben elvont, hogy elvont tételeket verseltek volna meg, hanem abban, hogy létük élményeinek olyan mélységeit kutatták, amelyeket addig jobbára csak a filozófia próbált megközelíteni. Ez okozta a kritika zavarát, amikor úgynevezett intellektualizmusukról beszélt. Az elvont tárgyiasság ugyanis nem az élményköltészettel számolt le, hanem csak a látványköltészettel: az Újhold költői nem azt vették versbe, amit az ember közvetlenül tapasztal, ami az érzékszerveivel fölfogható, hanem azt az élményt formálták meg, ami akkor éri a költőt, amikor tapasztalatainak mélyére szállva, korszakos emberi gondokra talál. Az elvontságra ébredés élményét közvetítették érzéki képekkel. Tehát nem gondolati lírát hoztak létre, mert annak az a dolga, hogy olvasóját új felismerésekre vezesse, márpedig új gondolatok nem tűntek föl az Újhold egén; ami verseikből tételesen leszűrhető, azt a korabeli filozófia is megfogalmazta, elsősorban az egzisztencializmus.

Verseikben nem az intellektuális tartalom volt új, hanem az, ahogy az intellektualitást sikerült bevonniok az élményköltészet körébe. A 20. századi magyar lírában már korábban is megvolt a törekvés arra, hogy lebontsák azt a falat, amely az érzékletesség és a gondolatiság közé a romantika után épült, Babits Mihály, József Attila és Szabó Lőrinc is munkálkodott ezen. Az elvont tárgyiasság módszerével mégis az Újhold költői dolgozták ki azt az alapvetően reflexív verstípust, amely a legtágabb lehetőséget adta az élményszerű intellektualitásra, amelyben a gondolat és az élmény legharmonikusabban illeszkedett egymáshoz.

Az elvont tárgyiasság ebben a vonatkozásban már több volt formai törekvésnél és költői módszernél. Ugyanis az élménylíra és a gondolati líra elkülönülése, amely a szellemi munkamegosztás és az alkotói specializálódás álarca mögött következett be, beletartozott abba a folyamatba, amelyet a társadalomtudomány az elidegenedés címszavával fog össze. A munkájától, a társadalomtól és önmagától {49.} elidegenült ember végül részekre szabdalta tudatállapotait is, és már nemcsak a világban, hanem a saját érzékszervei között sem találta meg az összhangot. Az emberi személyiséget, akinek egyenlőségéért és szabadságáért forradalmak küzdöttek, mind szűkebbre szabott uniformisba – és kétszer szó szerint is: katonai egyenruhába – kényszerítette a század. A modern líra ezért szól oly gyakran az elidegenült és öncsonkító ember fájdalmáról és szabadulásvágyáról. Ellenkezését fejezi ki: gyakran akkor is, amikor a tiltakozásnak nem közvetlenül közéleti-ideológiai formáit választja.

Az Újhold költői a társadalom alapjainak rendezését rábízva a politikusokra, az öncsonkítás ellenszerét keresték az emberi alkotótevékenységnek abban a körzetében, amely rájuk tartozott: a lírában. Nem arról írtak, hogy tenni kellene valamit az elidegenedés ellen, mert nem mozgósító tartalmú, közéleti lírát hoztak létre, hanem verseik anyagából lassan, észrevétlenül körülkerítettek egy gyakorlóterepet, amelyen bebizonyították, hogy az ember legalább a saját tudatállapotait rendezheti. Az a költészet, amely azt hirdette, hogy a gondolat élmény, vagy mindenesetre élmény lehet, az máris elkezdte újraegyesíteni az emberi lélek mesterségesen elválasztott belső övezeteit, és ezáltal előkészítette – a szubjektum oldaláról – az ember és a világ megromlott viszonyának rendbetevését.

"Bátran viseld magányodat ... ne hagyd a sorsod csillagokra" – írta Pilinszky János (Magamhoz). "Nem torzulok" – írta Nemes Nagy Ágnes (Dagály után). Az ember önmagához való hűsége, a személyiség belső szellemi-érzelmi integritásához való ragaszkodása volt az az archimedesi pont, ahonnét ki akarták fordítani sarkaiból az elidegenedett világot. Individuális programot hirdettek: hiányzott belőle a társadalmi tett és az emberi közösségbe vetett hit, de még a legelkeseredettebb pillanatokban is kifejeződött benne valami "új fényre várás" (Rába György: Nyugtalan határon), vagy valami "szomjúság" (Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret), amely előrehajtotta őket, egy új, teljesebb értékű szellemi kultúra és mélyebb humanizmus felé.