Az új népiesség költői (A látomásos népdal)

A fiatal költészet másik nagy szárnyát közvetlenebbül érték a társadalmi átalakulások, és nyíltabban is válaszolt az országépítés nemzeti méretű terveire, mint az Újhold-csoport. Bár szigorúan véve a politikai költészet kategóriája ekkor nem illett volna rájuk sem, máris több társadalmi indulat és közéleti tartalom dolgozott élményvilágukban, mint az újholdasokéban. Legtöbbjüket már az új társadalmi berendezkedés hívta az irodalomba, s a magyar művelődés kibontakozó forradalmának, valamint az ország demokratikus átalakulásának új intézményein át jutottak publikációhoz.

Az új népi líra körébe tartozott ekkor Darázs Endre, Csanádi Imre, Fodor András, Juhász Ferenc, Káldi János, Kormos István, Nagy László, Örvös Lajos, Simon István, Szüts László, Tóth Gyula és mások. Bár irodalomtörténetileg az Újhold költőinek rokonlelkűségét és csoportba szerveződését sem szabad {50.} túlhangsúlyozni és szuverén költői világuk fölébe helyezni, az új népi lírikusok még lazább, csoportnak már nem is nevezhető, eszmei-módszertani társulást alkottak. Nem volt külön fórumuk sem. Verseik megjelentek a NÉKOSZ lapjában, a Valóságban és Illyés Gyula Válaszában ugyanúgy, mint a Magyarokban és a "harmadik nemzedék" ideológiáját képviselő Diáriumban, egyszersmind publikáltak az Újholdban is, és még sok más folyóiratban, újságban. Sem a kor tudatában, sem az utókor ítéletében nem jelentek meg olyan jellegű irodalmi kör gyanánt, mint az Újhold; legjobbjaik igazi költői rokonsága fokozatosan növekedett és később ért be. Szellemi szövetségük ötvenes-hatvanas évekbeli állapotát nem lehet a háború utáni évekre visszavetíteni.

Néhányukat kivéve (Darázs Endre, Káldi János, Örvös Lajos, Simon István) a felszabadulás után kezdték el pályájukat, s ha a háború alatt megszülettek is már első verseik, a közönség elé 1945 után léptek ki velük. Egyikük-másikuk kényszerűen késleltetve, mint például Csanádi Imre és Simon István, akik hadifogságban voltak, csak utóbb kapcsolódhattak be az irodalmi életbe. Ebben is különböztek az Újhold költőitől: kevés kivételtől eltekintve valamivel fiatalabbak voltak, és később indultak el pályájukon. S mivel saját fórumuk nem volt, alakuló költői hitvallásuk és formálódó stíluseszményük még kevésbé lehetett már ekkor kielemezhető. A korszak hamis tudatában ezért azonosult a "negyedik nemzedék" az Újholddal, és ezért ítéltetett meg ez a líratörténeti időszak úgy, ahogy ami elfogadható vagy vitatni való újat a fiatal líra akkortájt teremtett, azon az Újhold uralkodott. Pedig az új népi líra értéke és későbbi kihatása a magyar költészet útjára azonos nagyságrendűnek bizonyult az Újholdéval. Későbbi ideológiai polarizációjuk sem volt kisebb, és minőségi szétszóródásuk sem lett nagyobb.

A negyedik nemzedék e két iránya hozta e korszak magyar lírájába a legtöbb új színt és új hangot. Nem álltak ellentétesen vagy ellenségesen egymással szemben, de különböztek egymástól. Közös láthatáruk, az ország demokratikus átalakulásának óhajtása elejét vette annak, hogy felkelthető legyen köztük a hajdani népi-urbánus torzsalkodás. Törekvésük azonban elég tág volt ahhoz, hogy szemléletük, alkotómódszerük, témaviláguk dolgában – a magyar líra színképét gazdagítva – eltérő, különböző irányokat hívjanak életre.

A különbözőség már a tematikában és hangoltságban is megmutatkozott. Az új népi költészet már születésekor nyitottabb volt a jövő felé. Ennek tulajdonítható, hogy a kortárs magyar líra minden áramlata közül ők néztek a legkevésbé hátrafelé, ők írtak a legkevesebbet a háborúról és a fasizmusról. A pusztulás képe és újabb lehetősége csak pályájuk későbbi korszakaiban vált igazi, egész költészetüket megrázó témává (például Juhász Ferenc világirodalmi jelentőségű énekeiben, eposzaiban). Nem mintha pályakezdésük idején közömbösek lettek volna az országot rombadöntő háború és a nemzetet romlásba, pusztulásba vivő erőszak láttán. Sőt, idegeikben hordták emlékét. Néha csak zaklatott metaforák vallottak róla, máskor a képek komorabb tónusai árulták el a félelem éveiben felgyűlt indulatokat és a jelenben is még tovább élő aggodalmat (Darázs Endre: Hideg idő, Nagy László: A gyöngykakas felrikoltoz).

{51.} De túl az atmoszférateremtő állapotverseken, az országégés tárgyszerűen is belekerült témavilágukba. Írtak a bombatámadásokról (Darázs Endre: Napfürdő, Nagy László: Lánglakodalom), az erőszakos sorozásokról (Fodor András: Háborús regruták), a fasiszta atrocitásokról (Juhász Ferenc: Névtelen ének), és megemlékeztek a mártírokról (Kormos István: Fehér virág, Juhász Ferenc: Ballada a tizenkét rózsaszálról). E verseik őszinte és jószándékú célzatossága azonban legtöbbször magasabb rendű volt a művészi megoldásnál, mert a még túl fiatalon és kevéssé tudatosan megélt élményeket néhol sematikus elemekkel toldották ki. A legszebbek azok a versek voltak, melyekben az emlékek számbavétele komoly erkölcsi számadással párosult (Csanádi Imre: Berdicsevi nyárfák, Tűnődő).

A negyedik nemzedék két költői irányzata között elsősorban az volt a különbség, hogy az új népi költészet a társadalom várakozását gyúrva versbe, mindenekelőtt a közösségépítés lehetőségeit kereste, s eközben alakította ki versformáját. Népiségük egyszerre volt öntudat, szemléletmód és stílus. Vallották népi származásukat, vállalták a dolgozó osztályok létformájának költői ábrázolását, feladatuknak tekintették a népi hagyományok őrzését, és szemléletmódjukban nyíltan néztek a magyar jövő, a népi demokrácia rendje elé. Stíluskísérleteiket népiesség helyett az változtatta népivé, hogy tartalmi céllal, a magyar társadalom előrehaladását segítő költészet hasznára fordultak a népi kultúra hagyományaihoz és a korábbi népi irodalmak haladó törekvéseihez. Stíluskísérletüknek szemléleti tartalma is volt; azokat az eszközöket keresték, melyekkel önállóan vehetnek részt a közösségépítés munkájában.

Soha még ennyi mosolyogtató, egyszersmind irigyelni való reménységgel nem léptek föl fiatal költők a magyar poézis történetében, mint ők. Jelenüket a hit, jövőjüket a bizalom látszott fénybe vonni. Noha verseik tematikusan is osztályozhatóak, és egész antológia állítható össze abból, hogyan kísérték figyelemmel ezeknek az éveknek szinte valamennyi társadalmi eseményét, közéleti indulatuk mégis elsősorban általános hangoltságukban, verseik érzületében és tónusában nyilatkozott meg. Az új társadalom mellett gyakrabban agitáltak jókedvükkel, mint tételeikkel. És meggyőzőbben. Világnézetük inkább érzelmi alapú volt, mint eszmei. Ezért tévedhettek olykor a sematizmus tájaira: a túl egyszerű győzelem reményében túl könnyű harcokat láttattak, s a költői szavak közé puszta jelszavak is belopták magukat. Az őszinteség azonban még a leegyszerűsítő költeményeket is megemelte, verseik nagy része ezért maradhatott frissnek ható olvasmány évtizedek múltán is.

A fiatal népi költők a legjobb hiteket és legjobb reményeket dalolták ki. Egy izgalmas korszak forgatagában cselekvően részt kérő ember közérzetéről adtak hírt. Az elképzelt jövő sugárzása elnyomta verseikben a jelen árnyait. Hangjukat azonban az a valóságos földindulás hitelesítette, amelyből származtak: a földosztással átalakuló magyar falu és a felfrissülő új értelmiség szólalt meg általuk. Ritmusukban lüktetett, színeikben villódzott az országot átformáló szabad lehetőség hite és reménye. Erősebb tanúság volt ez a tételes szövegezésnél. Jobban is sikerültek azok a verseik, melyek a korszak lendületét általános hangoltságukkal {52.} fejezték ki, mint azok, melyek a tennivalók politikus megfogalmazására törekedtek.

A megtalálni vélt harmónia uralkodott verseik java részén. A jelenből a fejlődés töretlen bizonyosságát szűrték le, elkötelezettségük belső parancsra hallgatott. Kapcsolatuk volt a korszak mozgalmi életével, hiszen sokan közülük a népi kollégiumokban vívták végig a koalíciós csatákat, tudták a népi demokrácia elveit és követelményeit, hittek a forduló igazában, de versírásra elég volt egy tájszelet, egy malom menti kenderáztató (Fodor András: Táj), vagy egy tavaszi kép, egy évszak hangulata (Simon István: Reggel a kollégiumban), hogy a kor hangján szóljanak. Az átalakuló társadalom ügyét úgy vették magukra, hogy eközben közük volt a mindenséghez, a fényhez, a levegőhöz, a fákhoz, a naphoz, a csillagokhoz. Éppen ez a mindennapokhoz és a mindenséghez való őszinte vonzódás emelte túl verseiket a puszta retorikán, s e kettős kötésben őrizték meg évekkel később válságok és csalódások közben is az irodalom társadalmi és nemzeti elhivatottságát.

Új, friss hangú közéleti líra volt tolluk alatt kialakulóban. A közéletiség fogalmát tágabban értelmezték a megszokottnál. Nemcsak a politikai mozgalmakkal kapcsolatos eseményeket sorolták a körébe, hanem a társadalomban átalakuló ember egész létezését odatartozónak érezték. Verseikben ezért erős szerepet kaptak a hangulati elemek. Néha a benyomás, az impresszió szűrőjén át fejezték ki publicisztikusabb üzeneteiket is (Csanádi Imre: Október farkán), máskor a hangulatiság önálló mondanivalóhoz jutott, és arról adott számot, hogy milyen hittel és bizalommal vesznek részt a korszak eseményeiben.

Juhász Ferenc egy-egy életképe (Mária, Csikóellés, Kis dal stb.) csendes szóval is meggyőzőbben közvetítette azoknak az éveknek a légkörét, mint hangosabbra kapcsolt tételes állásfoglalásai (Te ekével, te kalapáccsal, tollal, Ének hazámból). Nagy Lászlónál valamivel később, 1949–1950-ben jelentek meg a korszak hangulatát megelevenítő leíró versek (Gereblyéző lányok, Tánc a téren stb.), ezekben az években szerepüket hitelesebben töltötték be az olyan dalba oltott, népmesei, balladai kompozíciók, mint a Csodafiú-szarvas és a Májusfák: a felszabadulás utáni évek legjobb költői szimbólumai közé tartoztak ezek, s Nagy László későbbi kiteljesedését is előlegezték már. A sárkányokkal dacoló népmesék világához nem oktató jelképekért fordult a költő, hanem az alkatának legmegfelelőbb, legtermészetesebb kifejezésmód, képi beszéd elemeit találta meg benne öntörvényű folyamatként.

Általában jellemezte az új népi lírát, hogy kerülte az allegorikus beszédet. Tanító célzatú moralizálás helyett öntörvényű állapotverseket írtak, létállapotuk rajzába sűrítve nemzedékük, osztályuk, népük élményeit. A közéleti líra áttételesebb válfaját tudták hitelesen művelni. A közvetett beszédben, a képszerű fogalmazásban találtak magukra. Darázs Endre erőteljes hajnali képe a Szarvasok futásában többet árult el egy történelmi jelentőségű időszak lendületéről, mint politizáló versei. A világot a személyiség látszólag szubjektív hangulatába sűrítő versfajtát gazdagította Kormos István Dülöngélünk (1947) című kötetének áradó játékossá-{53.}ga, kópés jókedve, friss humora is. "Hónom alatt van a nap, mint egy édes sülttök" – írta kötetnyitó versében, s ezzel a groteszk ellentétet tartalmazó képpel egyszerre fejezte ki nemzedékének éhségét, világbíró szándékát s a jelen valódi arányait. Csupa színből, csupa meséből, csupa hetyke képzeletből szőtte verseit, és azok mégis a legreálisabban jártak a földön.

Hamar megmutatkoztak a fiatal népi líra gyökerei. Köztulajdonuknak tekintették a magyar népköltészet és a költői népiesség különféle iskoláit Petőfitől Erdélyi Józsefig és Sinka Istvánig. Ezen a hagyománykincsen nem elsősorban szemléletük, hanem a népies stílushoz való vonzódásuk okán osztoztak. Nem is mindig tudtak különbséget tenni népiesség és álnépiesség között, s hogy ez utóbbi szerencsére csak ritkán tűnt fel verseikben, az inkább jó érzékükről, mint tudatos stíluskeresésükről tanúskodott. Noha pályakezdő verseik alaprétege kétségtelenül a népi irányzatok hagyományaira épült, nem könnyű abban az alaprétegben megkülönböztetni az irodalmi hatást az újrafeltalálástól és továbbfolytatástól. Ezért nem szabad érdemükön felül túlbecsülni Erdélyi József és Sinka István rájuk gyakorolt közvetlen hatását. Rokonság fűzte őket egyéb költészetekhez is. Így határozottan érezhető útkeresésükben József Attila néhány költői törekvésének, mindenekelőtt a szegénylegénydaloknak, valamint a Betlehemi királyok- és a Medvetánc-típusú verseknek a visszhangja. Tanultak tőle hagyományos formát, korszerű építkezést és szemléleti tisztaságot egyaránt. Számukra József Attila kötötte össze a népi hagyományt, a társadalmi elkötelezettséget és az európai tágasságot. Az előttük járó nemzedékből viszont Weöres Sándortól kapták a legtöbb ösztönzést. A Medúza (1944) kísérletező kedve majd mindnyájukat magával ragadta, s a látomásos képszerkesztés kialakításában is segítségükre volt a Háromrészes ének költője.

A fiatal népi lírikusok bővebben merítettek a múlt és a félmúlt magyar irodalmából, mint az Újhold című folyóirat köré tömörült költők. Többfélét szintetizáltak az őket megelőző nemzedékek eredményeiből, és szorosabban kapcsolódtak a hazai hagyományokhoz: a világirodalommal a magyar irodalom szűrőjén át érintkeztek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy költészetük provinciálisabb lett volna, mint ahogy az Újhold lírája sem volt kevésbé nemzeti jellegű. Kísérletük iránya, alkotómódszerük okozta, hogy a hagyományokhoz való viszonyuk is elütött egymástól.

A népi líra magába szívta és felhasználta azt is, ami az elvont tárgyiasságnak taszító pólusa volt: a hangulati lírát és a látványköltészetet. Érzelmi forradalmiságukat önkéntelenül is vonzották ezek, s ebből a vonzódásból – noha késleltette önálló formanyelvük kibontakozását – időleges nyereség is származott. A hangulatiság óvta meg verseik javát a költőieden didaktikusságtól és a sablonos szólamoktól. Ekkor ugyan még csak a hangulati lírában és a látványköltészetben tudták egyesíteni – de ott egyesíteni tudták! – a lírában elengedhetetlen szubjektivitást a közösségépítés objektív követelményeivel. Benyomásaikban kollektív érzelmeket rögzítettek, hangulatukkal a kor hangulatát fejezték ki.

{54.} Egyéniségükhöz hangoltak néhány olyan verstípust, amely későbbi, érett alkotói korszakaikban is hasznosnak bizonyult és segítette önálló költői világuk fokozatos kibontakozását. E verstípusok a költők alkata szerint különféle variációkat hoztak létre, tónusban, színben eltértek egymástól, de alkotómódjukból következő közös jellemvonásaik ugyancsak felszínre kerültek bennük. Legkevésbé a közvetlenül agitatív, politizáló verstípusokkal sikerült megbirkózniok. Itt érte őket a legtöbb művészi kudarc; olyan kudarc, amely – József Attilától Illyésig számos példa igazolja – nem feltétlenül a verstípusok rovására írandó, hanem inkább az ő érzelmi forradalmiságuk természetéből adódott.

Az egyik legsikeresebben alkatukhoz illesztett műformájuk a népi helyzetdal volt. E bensőséges lírai műfaj személyes tartalommal telítődött náluk: a költő nem "hagyta" a leírandó tárgyat beszélni, mint Illyés, hanem mint hajdan a romantikusok, saját arcképére formálta, belevetítette érzelmét és korhangulatát. A tárgyiasság itt nem öntörvényű volt, hanem a költőt maszkírozta. Nem arra szolgált, hogy az eléje táruló látványból kielemezze világának állapotát, hanem arra, hogy életérzését képekbe oldva közölje. Az előtérben még ugyan a reálisan érzékelhető látvány állt, de a kép már kitágult és többet érzékeltetett: a vers lassan fölébe kerekedett a látványnak.

A tárgyiasság "visszavételét", a helyzetdal szubjektív átpoétizálását szolgálta az anekdotikus fogalmazás. Kormos István a magyar népdal zenéjére hangszerelte a vágáns éneket, kópés jókedvét adta többletként a látvány festői elemeihez. Nyilván, mint annyiukra, őrá is hatottak József Attila hasonló típusú versei, de egyénisége már a Dülöngélünk (1947) című kötetén átütött. Az ő vagabundussága hetykébb volt és szivárványosabb, elkerülte a dac keserű szava.

Versei megidézték a népmese hangját is. Nagy fesztávú és mégis önmagában lezárt képrendszert lehetett segítségével kialakítani. Allegória helyett a szimbólumok világát nyújtotta a mese nyelve. Elvont üzenetet is életszerű realizmusba oltott. Tömör volt, és mégis játékos, komoly tartalmat oldottan tudott közvetíteni. Az időtlenség illúzióját keltette, és mégis friss maradt, az ősi levegője áradt belőle, és mégis magába szívta minden időszak újdonságát. A meghittség légköre vette körül, könnyen kapcsolatot teremtett olvasójával, és mégis nagy volt a meglepetés-értéke, váratlanság-tartalma. Mindez vonzó lehetett azoknak a költőknek, akik bár újuló hittel éltek ezekben az esztendőkben, a létezés kérdését is fölvetették, s a halál és elmúlás általános, egyetemes törvényét is költészetük témakörébe vonták.

Hasonlóan épült fel az a verstípus, amely a népballadából és a hősénekből táplálkozott. A szemléletesség elemei itt is készen álltak és zárt rendszert alkottak, de a tónus más volt: komolyabb, drámaibb, egyszersmind a dráma, a küzdés pátoszát is megmutató. Láthatóbban munkált benne a reménytelenségen is úrrá levő dac, a "mégis" vállalás szelleme. A balladából a lelkiállapotok érzékletes ábrázolása, a kihagyásos, szaggatott előadásmód hatott rá termékenyítsen, a hősénekből a nyers küzdelem, a még mítoszokba hajló csodás költői világ lehetett ihlető forrása. E verstípus legszebb példája Nagy László Csodafiú-szarvasa volt, a Cantata profana szövegét alkotó kolinda-ének egyénivé tett, áthangszerelt {55.} változata. A vers közvetlenül a "fiúszarvas" ősi európai vándormotívumát idézte meg, ezt a természet körforgását jelképező, termékenységvarázslatból lett karácsonyéneket. A "szarvas" nekiindul a világnak, hogy birtokba vegye, aztán magára marad, a vadászok meglövik, de végül mégsem győzhetnek rajta.

szép agancsa gyúlva gyullad:

gyertya tizenhárom,

gyertya tizenhárom.

Egy másik, gyakran alkalmazott verstípusban letisztult gondolati fogalmazásba szövődött mese, játék és fantasztikus képzelet. A különnemű elemek egymást váltogatták, s a vers a hullámzásukból jött létre; a gondolat mesés, fantasztikus vagy játékos képekből indult el, vagy hozzájuk tért meg. "Láttam egy nyáron Mecséren / három nyikorgó szekéren / lehetetlen szépet: / fekete násznépet." – kezdte Kormos István a mese hangján az Eltűntek az égben című versét, aztán egy cigányesküvő pontos, élethű leírása következett, majd ismét visszatért a mesés látomás: "Három nyikorgó szekéren / nagy port vertek föl Mecséren, / s lehetetlen szépen / eltűntek az égben." A látomás, ha csak villanásnyi volt is, kinyitotta a verset és új fénybe vonta a realista leírást. Nyomában éppen ott jelent meg a többértelműség, ahol további leíró vagy elbeszélő magyarázattal már egysíkúvá vált volna a költemény. De nem a homályosság eleme szaporodott ezáltal, hanem a gazdagság és mélység kapott látható perspektívát.

Ezek a verstípusok költői szemléletük és alkotómódszerük mélyebb indítékairól tanúskodtak. Eszményük mindegyikben az érzelmi és szellemi tartalmak képi megidézése volt. Képekben gondolkodtak, a modern költészet meg-megújuló imaginista törekvései vonzották őket. Noha átestek a bőbeszédűség gyermekbetegségén, az erőteljes, ökonomikus építkezést kedvelték. Csakhogy a hangsúlyt a láttatásra és nem a sűrítésre vetették. A pontos szerkesztést nem vélték a képgazdagság ellentétének. Képeiket egyre inkább az asszociáció mechanizmusához igazították, és ez maga után vonta a képek egymásba kapcsolódását, síkváltását, terjeszkedését. Ebben az alkotómódban a kép nem díszítőelem volt, de nem is a teremtő munka fáradsággal kiküzdött végső eredménye, hanem az alapkő, a kiindulási pont, a költői jelrendszer már tovább alig bontható egysége. Az Újhold képalkotó módszere mindegyre tömörebb és puritánabb versekhez vezetett, s megnyitotta az utat egy képek nélküli költészethez, amely a hatvanas években meg is jelent a magyar lírában (például Tandori Dezsőnél). Az új népi költészet, ellenkezőleg, egy új képvirágzás lehetőségét tartogatta, és ami ezzel együtt járt, a költői szókincs nagyarányú bővülését hozta magával.

{56.} E költői nyelv- és formaújítás nálunk a népiségből sarjadt ki. Szókészletének alapja a népéletből és a népéletet kifejező folklórból származott. Mint mindig, a népiség náluk is az individuum és a kollektívum egyesítését, újraösszekapcsolását eredményezte: a költői egyénítéshez a közösség hangjával jutottak el, számukra a közösség szava az önkifejezés eszköze lett. Míg azonban a magyar irodalom korábbi népi hullámai a fennálló társadalmi berendezkedés gátjába ütköztek, az ő törekvésüket felerősítette a társadalmi átváltozás. Stílusdemokratizmusuk az ország demokratizálódásával találkozott, népi elkötelezettségük egy népi Magyarország akkoriban csaknem bizonyosnak látszó megvalósulását segítette. E költészet és a kor egymást támogatta. Lényeges tartalmi különbség volt ez: az új népi líra a társadalmi változás hullámtaraján érkezett el az irodalom fő áramába, és egész létével előre, a társadalmi haladás és a nemzeti újjászületés irányába mutatott. Már mentes volt minden hátrafelé fordító romantikus elképzeléstől.

Költészetük tartalmi gazdagodását az érzelmi elkötelezettségtől a tudatos elkötelezettségig tartó ívvel lehet leírni, ahogy az otthoni táj igézetét megőrizve elérkeztek pályájuk későbbi, érett alkotói korszakaiba, az össznemzeti felelősséghez. Lírájuk belső köreiben ennek a tágulásnak felelt meg a látványtól a látomásig vezető út. A közvetlen érzékelés, a mindennapi tapasztalás, a lélek távlataival hozva szintézisbe, a jelenségek mélységét is versbe véve, a világ, az emberi létezés összefüggő teljességének sugallatára találták alkalmasnak a látomásos képszerkesztést. A hangsúly ebben az alkotómódszerben a szintézisre került: olyan korszerű lírát építettek fel, amely megőrizte a látványköltészet meghittségét, megtartotta emberi közvetlenségét anélkül, hogy megragadt volna a részlegességben és beérte volna a csonka távlattalansággal.

A látomásos képszerkesztés a szürrealizmus nyomán tudatosodott az európai lírában, de nem a szürrealizmus vívmánya volt, még csak legfontosabb ismertetőjegyének sem nevezhető. Ezért félrevezető volna az új magyar népi lírát alkotómódja okán fenntartás nélkül a szürrealizmus áramába sorolni, annál is inkább, mivel a szürrealizmus maga is gyűjtőfogalom, sokfajta írói törekvés tartozik körébe. Mindenesetre Darázs Endre, Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László és a többiek kísérletének természetét mutatta, hogy a modern költészetből éppen az ősit, a népköltészetben is fellelhető eszközöket választották magukénak. A látomásos költői kép nem egyéb, mint a képi gondolkodás és a mindenségre irányuló távlattudat egyesítése. Alkalmazója nem allegóriákat keres, hogy megsejtesse a környezetének mikrovilágán túl levő, tehát transzcendens tartalmait, hanem megidézi az eleven élet összefüggéseinek roppant perspektíváit azáltal, hogy felszabadítja képzeletét, és ugyanakkor a legkomolyabban veszi kifejezendő témájának, ihletforrásának valóságtartalmát, anyagi természetét. A látomásos kép egyetlen felvillanás, amelyben egyesül a személyes és a személytelen, az előbbinek perspektívát, az utóbbinak meghittséget kölcsönözve. A látomás ebben az értelemben – noha mindig van benne egy adag önkényesség, spontaneitás – nem vizionáló érzékcsalódás, hanem éppen az érzékcsalódás kiküszöbölésének egyik költői lehetősége. A mélyebb, igazabb tartalom, a lélek valóságának kifejezési eszköze.

{57.} A látomásos kép már a népköltészetnek is alkotóeleme. Csoóri Sándor Szántottam gyöpöt ... című esszéjében (Valóság 1966) meggyőző példák sorával igazolta, hogy a népi képzelet ismeri és alkalmazza a tömörítésnek és összekapcsolásnak azokat a módozatait, amelyeket a műköltészetben a szürrealizmus vetett felszínre. És ezek népdalkincsünknek éppen az ősibb, régebbi rétegeiben találhatók meg. Már a népdalban is a közvetlen érzékelhetőségről az általános érvényességre vetődik a hangsúly anélkül, hogy az élményszerűség veszítene erejéből és meghittségéből. Már a népi képzelet is bátran felhasználja az álom és a gondolattársítás logikáját, s él az egymásból következő képek ok-okozati viszonyának talányos felcserélésével is: a lelki tartalmat kifejező természeti képek gyakran úgy jelennek meg – sok félremagyarázásra adva alkalmat –, mintha nem vetületei, hanem kiváltói volnának azoknak. A látomásos kép a népdalban az általánosítás, az egyetemességre törekvés egyik legfontosabb eszköze.

A magyar irodalomban a népiesség hullámán érkezett hazai partra a világirodalom jó néhány korszakos jeladása. A népiesség a 18. század óta jelen volt a magyar irodalom csaknem minden korszakváltásánál, és kivéve a megmerevedő népnemzeti iskolát, mozgékonyan reagált a társadalom változásaira is. A felszabadulás után fellépő népi nemzedék a látomásos népdallal folytatta a korszerűsítésnek ezt a hagyományát. Úgy merítkeztek meg a magyar népdalkincsben, hogy közben akarva-akaratlan a modern európai líra mélyáramaihoz kerültek közel, s szemléletük népi elkötelezettségének világirodalmi láthatárral mérve is korszerű kifejezését adták. A látomásos népdal a lírai kísérletezés távlatait egyesítette a népi elkötelezettség követelményeivel.

Mindebben az 1945–1948-ig tartó korszak még csak a pályakezdő útkeresés időszaka volt számukra. Kifejezési eszközeik zöme még a hagyományos népi realizmusra vallott, nyelvük, szókincsük, verselésmódjuk még alig mutatta fel az újítás jelét. Költői látásuk mélyén azonban már megkezdődött az átalakulás. A képek szerkezete már kezdett átrendeződni, s ezzel együtt lassan megváltozott a versben betöltött szerepük is: hangulatteremtő illusztráció helyett már nemegyszer önálló tartalmú feladathoz jutottak. Színleg még csak a közvetlenül érzékelhető látványt festették le, valójában már a vers távlatait, üzenetének általános érvényességét is kifejezték.

Ez az irányváltozás azonban már az új népi líra belső megoszlását is maga után vonta. Néhányukat továbbra is a népi realizmus alkotómódja vonzotta erősebben (Csanádi Imrét, Simon Istvánt), s friss, erőteljes hangjukat inkább a hagyományőrzés, mint a formaújítás próbatételei edzették, mások viszont egyre nagyobb figyelemmel fordultak a hagyományos realizmuson túlmutató kifejezésmódokhoz. Ennek is több lehetősége volt. Fodor András például a harmonikus népi formáktól egy puritán érzelmesség és egy bonyolultságmentes intellektualizmus modern versbeszédjéhez közeledett. A látomásos népdal alkotómódja felé elsősorban Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Darázs Endre indult el, noha e látásmód és stílus egynémely mozzanata a többieknél is föllelhető. Ezért a fiatal népi lírában akkortájt átrendeződni kezdődő képzeletvilág {58.} és közlésmód nyelvi, szerkezeti jellegzetességeit mindenekelőtt az ő képalkotó fantáziájukban találhatjuk meg.

A stílusrealizmuson túli képalkotó fantázia többféleképpen érvényesülhetett. Ezek közé tartozott az, amikor a versben önálló életre keltek a metaforák, s hangulatfestő, összevont hasonlatokból már szuverén feladatot betöltő látomás lett belőlük. A költő ilyen esetben úgy használta a képeket, mintha nem a teremtő fantázia, hanem a valóságos érzékelés vagy tapasztalás eredményei volnának, mint például Darázs Endre Szarvasok futása című versében, ahol a hajnalban megelevenedő természet – a vers témája – eredetileg a költő tudatállapotának tárgyiasító metaforája lett volna, de a kép felfokozódott, önállósult s már nemcsak kifejezte, hanem irányította és meghatározta is az útjára bocsátó lelki tartalmat. Elmosódott a határ a lélek belső világa és a külvilág között.

Máskor a képek ugyan a kézzelfogható valóságot festették le, pontosan, a hagyományos realizmushoz híven, de egyszercsak "megszaladtak", s határuk a végtelenbe tágult kozmikus távlatokba nyitotta a verset (Juhász Ferenc: Ezüst), vagy az álom játékos, szürreális világába vezetett el (Kormos István: Elaludt). Alkalmas eszköze volt a teremtő képzelet fejlesztésének a "tágulás". Ebben az esetben megnövekedett a képek fesztávja, az érzékelhető látvány mellé magától értetődő természetességgel odakerültek a mindenség arányai, a kép nem a tárgyra összpontosult, hanem egyre nagyobb sugarú kört fogott be (Juhász Ferenc: Mária). Gyakran ezt a tágulást fejezte ki egy-egy versegység vagy az egész vers természeti képpel való befejezése, ami nemcsak meghitt hangulatot teremtett, hanem időben és térben növelte a költő üzenetének távlatait (Juhász Ferenc: Ibolyaszemű).

A reális, tárgyilagos leírásokat egyre többször keresztezték, vagy ellenpontozták meseszerű és álomszerű képek. Az álom nemcsak a vers távlatainak kifejezési eszköze volt, hanem közvetlen tartalmi elem is, állásfoglalás: a panaszok, vágyak, hitek képszerű közlésmódja. A realitás és irrealitás játékos egybekapcsolódása a költői érzékenység gazdag forrásait tárta fel. A mesés képzelet gyakran feloldotta a reális képeket, olyan esetekben is, amikor a költő bizonyságot adott pontos megfigyelő képességéről. A mesével oldott kisrealizmus az önkifejezés és a valóságábrázolás hitelét növelte és hatósugarának körét tágította.

Az új népi líra a megszokott népi realizmustól a szürrealizmushoz közelítő ábrázolásmódig tartalmazott stíluslehetőségeket, de merített még a szimbolizmus hagyományaiból is, a már említett mesterek és előfutárok között – kiváltképpen Juhász Ferencnél és Nagy Lászlónál – Ady szellemujját is föl lehetett fedezni. A látomásos népdal sok eredőjű, sokágú alkotómódja mégis egy meghatározott irányba látszott mutatni. A példaként már felsorolt képtípusok másokkal együtt azt a kifejezésmódot kezdték meghonosítani a magyar lírában, amit García Lorca nevével jelöl meg az európai irodalomtörténet. Ahogy Csokonai megmagyarította a rokokót, úgy készült most hazai talajba gyökeret ereszteni az irodalmi köztudat által "népi szürrealizmusnak" nevezett költészet. Az elnevezés nem egészen pontos, mert a szürrealizmushoz csak a látomásos képszerkesztés kapcsolta ezt az alkotómódot, ami viszont, mint már utaltunk rá, nem a szürrealizmus vívmánya {59.} volt. Az mégis vitathatatlan, hogy ez az 1945–1948 között készülődő és az ötvenes-hatvanas években beérő költészet García Lorcát tekinthette rokonának az európai lírában, mint ahogy az Újhold szellemi rokonai a Rilkétől Poundon és Elioton át Reverdyig ívelő költészettípusban találhatók meg.

Az 1945–1948 közötti szakaszban a látomásos népdalnak mint líraesztétikai értelemben vett alkotómódnak még csak elszórt, bár mind egyre gyakoribbá váló alkotóelemei voltak fellelhetők Darázs Endre, Juhász Ferenc, Kormos István és Nagy László költészetében; még aránylag ritkán fordult elő (Nagy László: Az angyal és a kutyák), hogy egész verseket egyöntetűen uralt volna. Darázs Endre hamar kimaradt az újító szellemű költők közül, tehetségét nem tudta sem megőrizni, sem kiaknázni, a sematizmus szorításában összeroppant, versei elsekélyesedtek és a talpraálláshoz többé már akaratereje sem volt. Kormos István csaknem két évtizedre elhallgatott, keveset írt, az is asztalfiókban maradt, s amikor 1971-ben a Szegény Yorick című kötetével újra jelentkezett, költészetében a látomásos népdalhoz az elvont tárgyiasság egynémely jellemvonása is társult abba az izgalmas kísérletbe fogva, hogy hidat építsen a népi költészet és az Újhold közé nem a kiegyenlítés, hanem új kifejezési lehetőségek kedvéért. A látomásos népdal Juhász Ferenc és Nagy László érett pályaszakaszaiban valósult meg legtisztábban és legteljesebben, a kortárs világlíra legjobb színvonalán. Ez az alkotómód mégsem kapcsolható csak két költőhöz, megszületése egy egész líratörténeti vonulatot, egy egész nemzedéket jellemez, kikristályosodásához a tapasztalatok és kísérletek sokasága vezetett el.

Az új népi líra kísérletező ága fokozatosan eltávolodott a hagyományos népi realizmus stílusától, de eközben mitsem engedett az irodalom társadalmi kötelezettségeiből és erkölcsi imperatívuszaiból. A látomásos népdal a valósággal szembenéző költészet eszközének indult és azzá is vált felhasználói kezében, általa egy új tartalmú közösségi elkötelezettség, a történelemre éberen figyelő művészi öntudat gazdag kifejezésmódját teremtették meg, a világ birtokba vételére készülő ember távlatait és gondjait fejezték ki a népi hagyományt felfrissítő költők.