PÁKOZDY FERENC (1904–1972)

Pákozdy Ferenc (1904–1972) egyike az irodalmunkban sajnos gyakori "elfeledett költők"-nek. Életéből hiányoztak a szerencsés adottságok, s ő maga is túlságosan érzékeny lelki alkatú lírikus volt ahhoz, semhogy nagyobb megrázkódtatások nélkül ki tudta volna heverni sorsának buktatóit és a történelem földrengéseit. "Rossz adminisztrátora lett ügyének – írja Juhász Béla –, így azután alig jutott nyilvánosság elé." Költői pályája több mint fél évszázadot fog át, de összesen három kötete jelent meg. A felszabadulás előtt újságíróként tevékenykedett, bár orvosi és jogi tanulmányokat is végzett. 1928-tól a hódmezővásárhelyi lapoknál dolgozott, majd az Új Magyarság vásárhelyi munkatársa lett. Az ötvenes évek elejétől csak műfordításai jelentek meg. 1952-ben Debrecenbe költözött, s könyvtárosként dolgozott nagyon megviselt idegzettel, nyugállományba vonulásáig. A vele kapcsolatos félreértések és elsietett, türelmetlen ítéletek egyik oka az volt, hogy összetévesztették a vele azonos nevű, József Attiláról súlyosan elmarasztaló kritikát írt költővel, a budapesti Pákozdy Ferenccel. Holott a hódmezővásárhelyi költő nem a munkásmozgalom törekvéseinek kifejezőjeként indult, hanem sokkal inkább a Nyugat nagy költőinek hatása alatt, amit később egyrészt a népi írók iránt érzett rokonszenve, másrészt Szabó Lőrincre tekintő lírai formálása színezett és alakított. "Mint író – mondja önéletrajzi írásában –, lélekben is, magatartásban is mindig azzal a csoporttal tartottam a rokonságot, amelynek Illyés, Szabó Pál és Veres Péter voltak a legnevesebb alakjai." E szemléleti rokonság azonban kevésbé jellemző költészetére, melyben indulása pillanatától a különféle formák avatott kezelőjének, olykor mesterének, máskor túlhajtójának mutatkozott. A Tisza sirálya (1927) című kötetéről ezért írhatta Fenyő László a Nyugatban, hogy "úgy cseng-bong, rímel, keresztül-kasul, ... hogy beleszédülünk". A Förgetegben (1943) bátor társadalombírálata és kemény hangja azonban már a hivatalos hatalom figyelmét is felkeltette: gyűjteményét elkobozták és a szerzőt perbe fogták. Elsősorban pacifizmusa fejeződött ki ebben a kötetben. A népköltészeti indíttatású, s elsősorban Illyés Gyulától és Erdélyi Józseftől tanuló költő kortársai kedvelt formáját, az antik metrumokat is megzengette.

Válogatott verseinek gyűjteményét Esthajnal címen adta ki 1968-ban. A meglehetősen szigorú ítélettel megrostált kötet új versei arról tanúskodtak, hogy lírája keményebb, tömörebb lett, korábban szélesen hömpölygő hasonlatait – mint erre Juhász Béla mutatott rá Egy különös sorsú költő esthajnala című tanulmányában – felváltották a metafora és szimbólum pontosabb fogalmazást, puritánabb költői látást feltételező alakzatai. A Kényszerzubbony című nagyobb verskompozícióban mintha a legmodernebb költői törekvések iránt sem maradna {261.} érzéketlen: sokszor csak jelzésekre szorítkozik, elhagyja az állítmányt s ez a szerkesztésmód és költői látás okozza, hogy "a fogalmazás kiemelkedik a konkrét egyszeriség földközeléből, nehezékeitől szabadult lebegéssel emelkedik a kristálytiszta éteri közegbe".

Utolsó éveinek verstermésére a nyelvi-zenei árnyalatokra való különös műgond is jellemző. Az a folyamat, amely Erdélyi Józseffel kezdődött, s Weöres Sándor költészetében érte el csúcspontját, Pákozdy Ferenc lírájában egy sajátos változatban jelentkezett: nála ritkán elsődleges a kifejezés, inkább a vibráló hanghatásokból építi fel az egész kompozíciót, s az néha csak játszi kísérlet, egy az élőbeszéd ízeit-zamatait próbálgató, s a kifejezés új lehetőségeit kikísérletező költői látásmód terméke.

Jelentős műfordító tevékenysége. 1943-ban adta ki Shakespeare szonettjeinek fordítását, s a kritikák szinte egyhangú méltánylással fogadták teljesítményét, melyet Szabó Lőrinc is maradandónak nevezett. A siker nyomán kezdett A velencei kalmár fordításába, majd Németh Antalnak, a Nemzeti Színház akkori igazgatójának biztatására nekikezdett A vihar tolmácsolásának. (Ez részben Babits kongeniális fordítása miatt nem jutott ugyan színpadra, de könyvben megjelent.) Nemcsak Shakespeare-tolmácsolásai mutatják kivételes nyelvi leleményét és erejét; az ötvenes években a többi között Heine, Puskin és Brecht alkotásait magas művészi színvonalon ültette át magyarra.