| PÁKOZDY FERENC (1904–1972) | TARTALOM | NADÁNYI ZOLTÁN (1892–1955) |
Berda József (1902–1966) "a sötétnek csúfolt Angyalföldről" került az irodalomba, s nemzedékének többi tagjával ellentétben nem széles körű műveltséget hozott magával útipoggyászként. Autodidakta volt, négy elemi osztályt végzett, és sokféle foglalkozással próbálkozott, míg tizennyolc éves korában elkezdett verseket írni. Szellemi fejlődésére elhatározó befolyást gyakoroltak a szocialista eszmék, melyeket különböző szemináriumi előadások során ismert meg, s a kereszténység szereteten és megbocsátáson alapuló életszemlélete, mely élete végéig elkísérte. Pályakezdésekor őt is megihlette a hagyományos líra végromlásának gondolata, úgy hitte, hogy a költészet következő korszaka az Ember diadalát fogja elhozni, s ezt énekelte ő is szabálytalan formájú, rímtelen verseiben, melyeken kétségtelenül érződik Kassák Lajos hatása is. Ugyanakkor ő is rendkívül fontosnak érezte azokat a szálakat, melyek a Nyugat köréhez fűzték, egyik legnagyobb diadalának tartotta, hogy Kosztolányi Dezső "gyönyörű"-nek nevezte verseit. De "miközben másfél évtizeden át a Nyugatot ostromolta (ahol összesen huszonegy verse jelent meg) – írja Vargha Kálmán –, aligha volt tudatában annak, hogy mindaz, amit ő hozott, merőben más, mint a nyugatosok sötétebb tónusú, gazdag zeneiségű, szenzibilis és kifinomult lírája".
Költészetének első méltatói a németalföldi festők intérieurjeit, Rabelais élettől duzzadó világát emlegették a költő nyálcsordító, a testiség kultuszát valló és vállaló látomásaival kapcsolatban. Való igaz: valóságos eposzi seregszemlét rögtönöz egy-egy jó falatoktól roskadozó, terített asztal fölött, s világgá harsogja örömét, ha valamelyik kültelki hentesnél "békebeli" ízeket érez, s a sokszor elátkozott {262.} "hullaszaga töpörtyű" helyett abból az igaziból ehet, mely legendává nemesedett képzeletében, bár a valóságban talán nem is létezett sohasem.
Vele kapcsolatban aligha helyes költői "fejlődés"-ről szólni. Hiszen már első méltatói – közöttük Illyés Gyula és Németh László – elmondták, hogy az egyszerű ember örömeinek énekese, hogy azok közé a kivételes tehetségek közé tartozik, akik a "költőietlen" vagy annak hitt témát is képesek átizzítani, "megemelni", közüggyé tenni. De ez a rekedtes hangon harsogó rövidnadrágos gyermek voltaképp nemcsak a jelennek élt, hanem egy ősrégi költői hagyományt is töretlenül őrzött, amely a középkori vágáns költőkkel kezdődik, s Assisi Szent Ferenccel éri el csúcspontját. Ő "urunkbátyánk"-nak nevezte a napot, "szél öcsénk"-kel parolázott; Berda József hasonló rajongással indult el hétről hétre, hogy meghódítsa a természetet:
| Szobrász, ki túléled földi életem |
| s megmintázod majd, a magad mulatságára, |
| bátor ritmusú szobrom, ne feledd testem és |
| lelkem valóságát kifejezni: hogy hegyeket, |
| völgyeket, erdőket barangoló rövidnadrágos |
| kamasz voltam túl a férfiélet delén is, ki |
| fiatalos hévvel csavarogta a honi |
| tájakat, kopott, koldúsalamizsnás |
| hátizsákkal a hátán ... |
| (Képzelődés) |
"Semmi sincs messzebb ezektől az új költőktől – írta Berda nemzedékének jellemzéséül 1932-ben Babits Mihály –, mint az előző nemzedék egyéniségkultusza, a komplikált és túlfinomult egyéni élet kergetése. De éppoly messze vannak attól, hogy kollektív és politikai érzelmeket énekeljenek. Az Embert keresik ők, nem a társadalmi és politikai lényt, hanem az Embert úgy, ahogy magában van, ősen, szabadon, még romlatlanul, érző szűziességében." Ez a jellemzés – noha Babits nyilván nem rá gondolt – leginkább Berda Józsefre illik, aki egész életművében a tiszta, romlatlan érzelmeket tolmácsolta; a naiv, egyszerű emberségnek, a legegyszerűbb emberi érzéseknek, a legmindennapibb örömöknek már-már himnikus megszólaltatásával egy olyan életeszményt és -szemléletet szolgálva, amely talán Horatius szatíráiban nyert először megfogalmazást. Mert bármennyire "naturális", köznapi is Berda József ihletése, Horatius "gyalogos Múzsájának" példája is belejátszik versformálásába. Részben azáltal, ahogy a világot látja és láttatja, ahogy lépten-nyomon rárétegzi a valóságra az idill lebegő fényét, ahogy "isteni rangra emeli" a has és gyomor dolgait, ahogy invokálja minden ételek legkedvesebbikét, a kunsági birkapörköltet:
Egész felszabadulás utáni költészetének (Ostor és olajág, 1957; Így igaz! 1961; Magamhoz méltón, 1965) sajátos pátoszt, belső feszültséget kölcsönöz ez a kettősség: a "költészetellenes" témák gazdag változata egyfelől, s az antikvitás formakincsének tudatos-tudattalan alkalmazása másfelől. Még versformájában, a lassan tovahömpölygő, ráérős kitérőket tevő szabadversben is ott érezni az antik metrumok tudatalatti emlékképét úgy, ahogy azokat Berzsenyi használta, s ahogy Füst Milán közvetítésével, immár szabaddá oldva, a huszadik századi líra vérkeringésébe került. S amikor hetyke könnyedséggel kiáltja világgá vélt vagy valódi ars poeticáját: "... úgy eszem, iszom és / nevetek mindnagyobb jókedvvel, akár / egy csavargó diák, ki állandó vakációnak / véli mindig a világot", az utolsó sor csattanójában, rövid ráütésében akkor is valamelyik antik sorminta emlékképét vélhetjük felmerülni a költői emlékezetből.
Látszólag szűk körre tekintő, alig néhány témát érintő költészetének egyik legkomolyabb problémája volt a halál, illetve az előle való menekvés lehetősége. Természetesen ezt a kérdést sem az intellektuson átszűrve igyekezett megoldani, hanem jellegzetes berdai fordulattal, így összegezve az elmúláson is győzedelmeskedő fiatalság és frisseség vallomását:
| Nosza, lendítsd meg magad, olyan |
| légy, mint a csikó, s hajrá! fel, |
| fel a hegyekbe, mind magasabbra! |
| Csak addig élsz, míg bátorít barangoló |
| kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre |
| felfelébb; megállás nélkül menni, menni, |
| csavarogni, hogy élj teli tűzzel s lásd |
| a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elől! |
| (Vándorének) |
Ez a magatartás – amint erre is rámutattak már az elemzések – Kakuk Marci filozófiáját idézi. Ez azonban csak a felszín, a magatartás és világérzés első lélegzetvétellel történt megfogalmazódása. Mert az élet és halál kérdéskörének van egy átszűrtebb, klasszikusabb igényű képe is lírájában:
"Valahányszor ember, haza, emberiség, munka, tisztesség, emberség nagy dolgairól esik szó – írja Rónay György –, többnyire fölcsendül Berda József soraiban a "jó mulatság, férfimunka" e sajátos reformkorias pátosza: akár "a munka igazának fényességét hirdeti (Egy mintaasztalos fejfájára), akár az ország új fölépítésének szükségességét hangoztatja (Hajnalodásra), akár az "itt élned, halnod kell" hűségéről vall." Mert ez az énközpontú szerepben tetszelgő, az evés-ivás gyönyörűségét hangoztató költő voltaképp humánus értelemben véve mélyen elkötelezett, és a maga eszközeivel, a maga módján, a maga látkörében ugyanazokat a gondolatokat fogalmazza meg – még a pátosz is hasonló –, mint a reformkor legnagyobbjai:
| Testemet-lelkemet adó áldott haza! Őrizz meg, |
| neveld csak holtig hű gyermekedet, ne hagyj |
| egy pillanatra sem eltántorodni tőled, s ha |
| egyebet nem legalább egy sovány sírhelyet |
| adományozz nékem földed jóságos kötelékében. |
| (Hűség) |
A naiv, gyermeki kedvesség alaphangulata költészetének. Derűs egyszerűséggel számol be kedvelt időtöltéseiről, egy eredményes gombászásról, a ropogós töpörtyű elfogyasztásáról, egy dús lakomáról, mely után oly vágyott enyhületet talál a reterát megnyugvást hozó magányában, s rég várt böffenések telt dübörgésében. Nem megbotránkoztatásul mondja el mindezt, bár egész lényében volt valami, ami határozottan ingerelhette a sznobot, aki a költőtől az elvont esztétikum és etikum megvalósítását várja. Berda József esztétikája a valóságban gyökerezik, s mindent etikusnak vall, ami az embert szolgálja, ami az emberért van. Ő ezt tartotta az élet igazi mélységének, melyből az igazi költőnek mernie kell:
| A szűkszavúság magas |
| művészete vagy, vers! |
| Csak akkor élsz, ha élsz, |
| ha mélyből merni mersz! |
| (Ex cathedra) |
{265.} S hogy mennyire közel jár a bruegheli teltségű látomásokban az igazi emberség egyik kritériumához, a jósághoz és igazságossághoz, azt a Gyötrődés című vers mutatja, ez a jellegzetes berdai víziókat görgető, látszólag az ízeket és étvágyat magasztaló óda, amelyben azonban ott rejlik a költő egész életének nagy nosztalgiája, amely annyira emberi dokumentummá, oly vallomásossá teszi egész líráját:
| Meleg disznótöpörtyű nyálcsorgató |
| illata párolgott ki az utcára Rólenczék |
| ízre és fizimiskára egyaránt mutatós |
| hentesboltjából akkor; – bácskai módra |
| készült, pirosra sült, pecsenyeízű |
| ételékesség, s most, lám-lám, hiába |
| minden búcsújárás, nem tudsz ily ízes |
| finomságot enni, még ha belépukkadsz is! |
| Ki gáncsolja, miféle ördögi szándék |
| ennek örömét, hogy élvezhesd gyomrod |
| boldogságaként? E mái, oly ritka |
| vendégként kérkedő töpörtyű is mind, |
| mind avas, majdnem hullaszínű már, |
| mely étvágytalanná, gyomorbeteggé bitangol. |
| Mondjátok: mire való ez? miért kell folyton-folyvást |
| átkozódni ily hitványságok |
| miatt?! – Ó, jóság szelleme; Étvágy! |
| emelkedj isteni rangra már és |
| világosítsd fel, javítsd meg már |
| a tintavérű eszelősöket! |
A "jóság szellemé"-nek szüntelen jelenvalósága jellemzi Berda József líráját, mely a nagy világcsavargók, Villon és a többiek ihletéséből is táplálkozik. "Az Ember bizonyára azért született, hogy sokat nevessen és szeresse az életet" – vallotta ifjúságában, s mindig dühödt, keserű haragra gerjedt, ha azt tapasztalta, hogy az igazi emberi értékeket veszély fenyegeti, ha a legnemesebb humánus eszményekkel visszaélnek. A legnehezebb történeti korszakokban tiszteletre méltó bátorsággal hirdette a becsület igazságát. 1936-ban Férfihangra című könyvét azért kobozták el, mert Gömbös Gyula miniszterelnököt gúnyoló verset tartalmazott, a kötet megjelenése után ügyészi eljárás indult ellene.
Felszabadulás előtt írt kötetei mindig barátai támogatásával jelentek meg. Valóságos legendája volt, életmódjának kötetlensége, függetlensége mindenkiben felébresztette a természeti ember nosztalgikus hajlandóságát. Élete végéig középpontja maradt a vidám társaságoknak, írók, művészek és irodalombarátok őrzik jellegzetes betűivel teleírt levelezőlapjait, melyeken egy kis evés-ivásra invitálta őket, valamelyik kiskocsmába, ahol még békebeli ízeket érezhet a gasztronómia kedvelője. Voltaképp mindvégig a korlátaival küzdő kisember {266.} költője volt, s lírája akkor emelkedett igazán magasra, amikor kitörve béklyóiból, a hétköznapok virtuális békességét teremtette meg. Nem véletlen, hogy halála után is ihletője maradt magatartása és szemlélete a költészetnek: Berda József élethelyzetébe álmodva magát, írta Rákos Sándor a Berda-liturgiákat, mintegy újraélve a költő életének profán szertartásait, melyek az emberi méltóság igazolásai voltak.
| PÁKOZDY FERENC (1904–1972) | TARTALOM | NADÁNYI ZOLTÁN (1892–1955) |