NADÁNYI ZOLTÁN (1892–1955)

Nadányi Zoltánt (1892–1955) kevéssé érdekelték az élet külső sikerei, nem törekedett elismerésre. "... olyan ember volt – írja A titokzatos ember című emlékezésében Füst Milán, akihez jó barátság fűzte –, akin mindenkor meglátszott, hogy egyetlen, nagy gondolattal van eltelve, akin megérzett, hogy csak ennek a titoknak él, s ez szabja meg élete útját." A századvég költészetének egyik egyenesági leszármazottja volt. Sejtelmes, elomló hangulatú verseiben az élet kultusza és a női szépség áhítatos imádata játszotta a vezérszólamot. A "szent Érzékiség felkent papja" volt, s a szerelmi érzésnek szinte minden skáláját végigjátszotta költészetében anélkül, hogy egy pillanatra is átcsúszott volna a modorosságba vagy az ízléstelenségbe. Az ő lírájában kezdődik az élet női princípiumának az a már-már áhítatos tisztelete, mely több változatban zeng vissza a mai magyar lírában, s a legerősebb kifejezését Weöres Sándor költészetében nyerte el.

Bár egész költészetét átszőtte a szerelem nagy szenvedélye, mégis sokszor támad olvasójának olyan érzése, mintha e túlcsorduló életérzését szenvtelenséggel ellenpontozná. A Csók a sötétben (1947) egyik legmegrendítőbb versében, az Ének a kötőtűrőlben is a háború megrázó és embertelen eseményeit úgy mondja el, mint a szenvtelen krónikás, mintha nem is feleségével és családjával történt volna mindez, csak néha fordul "félre", hogy könnycseppet töröljön ki a szeméből. Nem a nagy gesztusok és nagy érzelmek költője volt. Az élet apró szépségeit figyelte, megelégedett azzal, hogy "minden napnak leszakítsa virágát":

... nem lehetnék én jó hadvezér,

Fürdőző lányt, ha látnék, persze szépet,

otthagynék érte ágyút és térképet.

Az lettem, ami lettem, épp ezért.

Gyönyörködöm játékban, tünde nőben

s a hátamon kopogó jégesőben.

Versei telve vannak játékossággal, pajkos évődéssel, humorral, s a forma is követi a tartalom játékos szökkenéseit: szívesen és változatosan élt a magyaros ritmus adta lehetőségekkel, de mindig gondosan vigyázott a rímekre, ebben mintha Kosztolányi tanítványa lenne.

Újra meg újra megbűvölte a női szépség. Áradó temperamentumú szerelmi lírája az élet szépségét hirdeti, nem bír betelni a női test szépségeivel és a szerelem {267.} gyönyörűségeivel, verseiben új és új alakban jelenik meg az élmény, s a nevek tarka egymásutánjából, az elsuttogott emlékek képeiből akár egy új "regiszter-áriát" állíthatnánk össze.

1947-ben írta a Donna Monna szöktetése című nagyobb költeményt, mely csak Körmenet (1975) című válogatott versgyűjteményében jelent meg. Talán ebben árult el legtöbbet szerelmi lírájáról. Donna Monna és Don Beraldo megállás nélkül menekülnek az üldözésükre dübörgő Don Domingo elől. Rémület és jajgatás kíséri őket útjukon, s mégis csak addig boldogok, csak addig igazán egymáséi, amíg az üldözés tart. Mert csak addig tarthat az az eufóriás állapot, mely végig egyensúlyban tartja e játékosan tovaszökellő és mégis nagyon komoly mondanivalójú verset.

A forma játékos kezelésének készsége ragadja meg az olvasót a Hét falu kovácsa (1956) című darabban is, mely 1848 nyarán játszódik egy szigligeti kovácsműhelyben, s arról a folyamatról ad hű képet, ahogy az egyszerű emberekben is tudatosodott a felismerés: új világnak kell eljönnie, amelyben nem lesznek gazdagok és szegények, amelyben nem lesz társadalmi igazságtalanság. A darab végén már a népforradalom látomása sejlik föl:

Tudja meg: felkelt a nép!

Háromezren vagy még többen

jönnek ott Veszprém felől,

jönnek egyenes kaszával,

és a számuk egyre nő,

mert ahol csak elhaladnak,

minden falu talpra áll,

mindegyiknek a kovácsa

csak kaszákon kalapál.

Így lesz itt is, látni fogja.

Az ötvenes években meglehetősen kevés verset írt, ezekből hív válogatást adott az 1955-ben megjelent Aranypiros pillangó, melyet lánya látott el bevezetővel. Egyre erősebb ezekben a halk, nosztalgikus emlékezés dallama, mintha a lassan megfáradt, öregedő, betegségekkel küzdő költő immáron többet kapna és remélne emlékeitől, mint magától az élettől, mely korábban oly sok széppel ajándékozta meg. Újévi köszöntő című versén dolgozott akkor is, amikor 1955-ben végzett vele a gyógyíthatatlan kór.

Néhány szép fordítása is fennmaradt. Elsősorban Heine műveit tolmácsolta érezhető kedvvel, beleérzéssel.