FEKETE LAJOS (1900–1973)

Fekete Lajos (1900–1973) első verseire Ady Endre költészete hatott, zaklatott érzésvilágot fejezett ki expresszionisztikus verseiben. Négy verseskötete jelent meg 1930-ig, 1934-ben Baumgarten-jutalomban részesült. Szent Grimasz című kötetében (1930) még a látomásos, zsoltáros hangú versek uralkodnak, ebben a korban írt költeményeiben a misztikum, a csoda nagy szerepet játszik, Budapesten keletkező {275.} verseit már más hang jellemzi. 1940-ben megjelent Delelő nap című kötetét több mint húsz év múlva követte egy 1925-től 1961-ig ívelő pályát bemutató szerény válogatott versgyűjtemény, a Szárnyaló idő (1963). Ebben terméséből főleg azokat a darabokat adta közre, melyek a természet képeit, a családi hangulatokat örökítik meg: megkapó szerelmes versek, impresszionista tájképek és életképek, gyerekkorát idéző, csengő-bongó rímekben fogalmazott ciklusok, a gazdasági válság éveinek keserű emlékei, népéhez szóló vallomások követik egymást. Hagyományos költői eszközöket és a Nyugat lírai forradalmában született modern formákat váltogató verseiből hiányoznak a nagy eszmékkel viaskodó gondolati versek; egy-egy téli hajnal, a szilágysági gyerekkor ihleti meg; tücsökhöz hasonlítja magát: "én is csak hegedültem." Az utolsó évtized termésének fő motívumai az ősz, a téli fadöntés, vénülő füzek, a Balaton. Ritkán ilyen sorok is születnek tollán:

... közös sorsot
csak az szolgál, aki a gondok
terhe alatt is hű marad.
...
egyszál magadban senki vagy!
(Egyszál magadban)

Szabó Lőrinc halálakor nagy tisztelettel adózik a költőnek; verset ír az első űrhajósról, Joliot Curie-ről, Csokonai virágairól, a battai erőműről, felesége iránti hűséges szeretetéről. "Ész s szív között / versért folyik / a küzdelem" – írta, utolsó versét pedig ezzel a jellemző vallomással fejezi be:

Nem küldhet engem csak maga a Nép,
ha eldaloltam harcát, örömét
s szívem kidalolt mindent, ami szép!
(Nem küldhet engem)