FEKETE LAJOS (1900–1973)
Fekete Lajos (1900–1973) első verseire Ady Endre költészete hatott, zaklatott érzésvilágot fejezett ki expresszionisztikus verseiben. Négy verseskötete jelent meg 1930-ig, 1934-ben Baumgarten-jutalomban részesült. Szent Grimasz című kötetében (1930) még a látomásos, zsoltáros hangú versek uralkodnak, ebben a korban írt költeményeiben a misztikum, a csoda nagy szerepet játszik, Budapesten keletkező {275.} verseit már más hang jellemzi. 1940-ben megjelent Delelő nap című kötetét több mint húsz év múlva követte egy 1925-től 1961-ig ívelő pályát bemutató szerény válogatott versgyűjtemény, a Szárnyaló idő (1963). Ebben terméséből főleg azokat a darabokat adta közre, melyek a természet képeit, a családi hangulatokat örökítik meg: megkapó szerelmes versek, impresszionista tájképek és életképek, gyerekkorát idéző, csengő-bongó rímekben fogalmazott ciklusok, a gazdasági válság éveinek keserű emlékei, népéhez szóló vallomások követik egymást. Hagyományos költői eszközöket és a Nyugat lírai forradalmában született modern formákat váltogató verseiből hiányoznak a nagy eszmékkel viaskodó gondolati versek; egy-egy téli hajnal, a szilágysági gyerekkor ihleti meg; tücsökhöz hasonlítja magát: "én is csak hegedültem." Az utolsó évtized termésének fő motívumai az ősz, a téli fadöntés, vénülő füzek, a Balaton. Ritkán ilyen sorok is születnek tollán:
| ... közös sorsot |
| csak az szolgál, aki a gondok |
| terhe alatt is hű marad. |
| ... |
| egyszál magadban senki vagy! |
| (Egyszál magadban) |
Szabó Lőrinc halálakor nagy tisztelettel adózik a költőnek; verset ír az első űrhajósról, Joliot Curie-ről, Csokonai virágairól, a battai erőműről, felesége iránti hűséges szeretetéről. "Ész s szív között / versért folyik / a küzdelem" – írta, utolsó versét pedig ezzel a jellemző vallomással fejezi be:
| Nem küldhet engem csak maga a Nép, |
| ha eldaloltam harcát, örömét |
| s szívem kidalolt mindent, ami szép! |
| (Nem küldhet engem) |