LOVÁSZ PÁL (1896–1975)
Lovász Pál (1896–1975) 1945 előtt négy verseskötetet és egy monográfiát publikált; 1975-ben jelent meg Arckép címen válogatott verseinek gyűjteménye Pécsett. Első kötetéről (Tiszamentén, 1922) Kosztolányi írt meleg hangú elismerő sorokat. Szülőföldjéhez, Bácsföldvárhoz való hűségét, a táj szeretetét számos versében fogalmazza, hol szigorúan zárt klasszikus formákban (legtöbbször szonettben), hol kötetlenebbül; megörökíti a régi csárdát, az öreg kovács alakját, a temetőcsőszt, később Pécs szépségeit dicséri, szökőkútjáról írja:
| Szélzenére lengedez, |
| gyémántgyöngyöt permetez. |
| Este kéken szétdereng, |
| holdezüsttel összeleng. |
| (A szökőkút) |
Tisztelettel idézi fel a Zsolnayak szépség-műhelyét, egy-egy szép pécsi villáról, a mecseki csalogányról fest képet. Kosztolányit, Weöres Sándort, Várkonyi Nándort, Martyn Ferencet köszönti meghitt melegséggel, változatos költői eszközökkel formált míves versekben. Kései költészetére a rövid formák, tömör, aforizmaszerű megfogalmazások jellemzők:
| Anyatejízű világból jöttem, |
| lányorcájú szép országban éltem. |
| Szikkadt erek kínlódó táján járok, |
| csontfehér szárnyú szél kering köröttem. |
| (Úton) |
Öregség-verseiben mosolyogva vet számot a pusztulás rémségeivel, reménykedik az utódokban folytatódó élet örökkévalóságában, "egy-két parányom mégis ittmarad" – írja, s fiának tanácsolja: "Omlásom ne sirasd, / nézz szét, s mi jó, szilárd / a rom között: abból / különb-magad csináld" (Fiamnak).