| BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS (1902–1981) | TARTALOM | LOVÁSZ PÁL (1896–1975) |
Keresztury Dezső (1904) a múlt század lírai eszményeit őrzi töretlen kitartással. Alig van még valaki irodalmunkban, aki hozzá hasonló hűséggel idézné a pannón tájat, azokat a meghitt színeket, amelyek a varázslat élményével örvendeztetik meg az olvasót, s a költészet szüntelen vigasztalását hirdetik. Hiányzik belőlük a naturális közvetlenség, az elsődleges élmény szubjektív forrósága, s az olvasható ki belőlük: a lírikusnak meg kell nemesítenie a valóságot és ilyen formán megteremtheti annak virtuális mását a maga lelkében. Minden ellentétet lekerekít, nincsenek végletei, s a legegyszerűbb dolgokban is érzékeltetni tudja az örök szépség igézetét:
| Még alig itta a nap fel a hajnali harmatot és kint |
| jártunk már a füzes parton nádas alatt. |
| Mintás pázsiton át, a sekély part lágy fövenyén, hűs |
| vízben gázoltunk, s úszva elértük a mélyt. |
| (Halk lépéssel) |
A forma szüntelen tökéletessége, a nyelvi színek és ízek különös zamata, s a mondanivaló fölött lebegő tudatos archaizálás végképp a már meghaladott, régies hagyomány körébe utalná Keresztury Dezső verseit, ha nem érzékeltetné, hogy ő is "az idő sodrában" él, ha nem ő írta volna a két világháború közti líra egyik legérdekesebb és legkoraibb "antibukolikus" példáját, amelyben szinte jelzésszerűen megvillantja e magatartás korszerűtlenségét és érzékelteti a világ változását (Halk lépéssel).
E tudatos múltidézéssel is mestere, Arany János példáját követi. Mert költészetét kétségtelenül Arany János lírájához fűzi a legtöbb és legközvetlenebb szál, még akkor is, ha ihletése, a leírások, a képek és a szabatos fogalmazás mögött tetten érhetni a tudós filológus ismeretanyagát és gazdag tapasztalatát. De szemléletében és világlátásában ott érezni Vörösmarty és Kölcsey emelkedettségét is, azt a már-már romantikus hevületű tanító szándékot, amely Keresztury Dezsőt, nemzedékek tanítómesterét s az esszéírót is jellemzi. Egyik legszebb versében, mely mintha a reformkori költészet kései utórezgése volna, Vörösmarty emlékét idézi, s az emberi élet foglalatát adja:
Még a szórend, az egyes szavak zengése is Vörösmartyt idézi, bár e kései utód lírája kétségtelenül sokkal meditatívabb, lágyabb, olvadékonyabb. Nem az élmény robbanó erejét érzi fontosnak, hanem a leszűrt, a klasszikus egyensúly jegyében megfogalmazott tanítást; nem a lírikus lihegő sietségével fogalmaz és lát, hanem inkább az epikus ráérő alaposságával, nyugalmával, "szélességével". Mindebben a magyar költői hagyomány mellett nyilván a német líra (amelynek egyik legjobb ismerője és kitűnő tolmácsa) görögös eszményeket valló mestereinek (Schiller) hatását is ott sejthetjük.
"... – Felállt, aztán felemelt egy / fürtöt s nézte aranyfényét hunyorogva a bölcs agg" – ez a kép, amelyben egész lírája, költői magatartása benne foglaltatik. A választékosság, a bölcs nyugalma, s annak a mindent besugárzó, az árnyakon is győzedelmeskedő fénynek a felvillantása, amely Berzsenyi óta ott ragyog a magyar költészetben, s amely új és új változatokban, de majdnem minden költői nemzedék líráját megtermékenyíti.
Ez a klasszikus egyensúly, fény és árnyék tudatosan kiszámított játéka bomlik meg, telítődik izgalmasan vibráló, modern színekkel Égő türelem (1975) című kötetében. A múlt nagy alakjai, költészetének állandó ihletői. A versek szövetén átüt Arany és Petőfi képmása, olykor egy-egy témájukra készít parafrázist a költő, mégis nyilvánvaló, hogy a hajdani ódai szárnyalást mindinkább fölváltja a mikrokozmosz iránt való szenvedélyes érdeklődés, mely átalakítja költészetének formanyelvét, képvilágát is. "Oh bölcs didaxis – megrontod minden gondolat – szépségét, szabadságát!" – írja Bizalom című versében, mintegy annak jelzéséül, hogy immár közvetlenebb, áttételek nélküli lírai gyakorlatot vall ideáljának. Pontosabb, tárgyszerűbb, kopárabb lett költészete, központi témája az elmúlás és a változások üres egymásutánja, az idő. "Kései kivirágzás"-nak érzi ő maga is ezeket a verseket, melyek azt bizonyítják, hogy hetvenen túl is képes megújulni és új utakra térni. Épp az az izgalmas ezekben a váratlan bőséggel egymásra toluló "őszikék"-ben, ahogy a hagyományokból megtermékenyült, a magyar klasszicizmust oly elkötelezetten védelmező és követő költő igyekszik összeegyeztetni a maga lírájának hagyományait a modern költészet szókincsével, dísztelenebb, egyszerűbb nyelvével, mely azonban minduntalan fölizzik a kimondatlan fájdalomtól és a tűnt idők elmúltán érzett nosztalgia okán.
Keresztury Dezső a klasszikus irodalmi hagyomány egyik leghitelesebb őrzője. Esszéiben és műfordításaiban – ő szerkesztette A német líra kincsesházát (1959) – {273.} elsősorban az irodalom morális üzenetére figyel. Goethe és Schiller művészetszemlélete éppúgy tetten érhető az élet apró tényeiből magatartásbeli alapelveket elvonatkoztató verseiben, mint Vergilius és Horatius természetélménye. Hozzájuk hasonló módon szövi át líráját a bukolikus életérzés, mely azonban nagyon pontosan és nagyon hitelesen helyhez és időhöz köthető: Keresztury Dezső ugyanis nem általában a nagyvilág és az emberi érzések költője, hanem az itt és most élő magyarság nemesebb eszményeit őrzi, ápolja elkötelezett szenvedéllyel. "Mint szülőföldjén, a Tapolca síkságán azok a jól ismert vulkanikus kúpok, úgy emelkedik ki Keresztury Dezső lírájának alapszintjéből néhány jól megszerkesztett ciklus – írja Illyés Gyula. – Hozzám legközelebb a tájfestésbe burkolt bölcseleti Szonettek állnak és – ezeknél is közelebb a Dunántúli hexameterek. Ide tartoznak – a különben szétosztottan közölt – megemlékező versek is: Vörösmartyról, Radnótiról, Szabó Lőrincről. Mindegyik más és más, de – akár azok a nekünk termett kúpok – itt mégis egyformák; egy anyagúak; egy kataklizma szülöttei. Olyan hév dobta fölszínre őket ..., mely Európa minden részén, a Föld minden részén működik, de mi épp ezeket – s épp ezért – érezzük legmélyebben hazai gyökérzetűeknek."
Horváth Jánosról írt esszéjében – őt Keresztury Dezső is egyik mesterének nevezte – a nagy irodalomtudós hatása egyik legfőbb titkának azt érzi, hogy "érintésére újjászületett a múlt". Esszéiben és tanulmányaiban (Örökség címmel adta ki "magyar íróarcképei"-t 1970-ben) elsősorban ez a megelevenítő erő a szembetűnő. Szóljon bár Berzsenyiről vagy Zrínyi Miklósról, írjon akár a Nyugat számára legkedvesebb lírikusairól, Babitsról és Kosztolányiról, mindig életre kelti az embert is, s igen alapos, elmélyült lélektani vizsgálódások segítségével mutat rá élet és mű szerves összefüggésére.
Arany Jánosról írt könyvének (S mi vagyok én ..., 1967) egyik legnagyobb értéke ugyancsak a költő emberi portréjának és személyiségének aprólékos, hiteles rajza. Amint utószavában elmondja, sokáig és vívódva készült munkájával, melynek előzménye a Magyar Szemle Társaság füzetsorozatában 1937-ben kiadott lebilincselően érdekes Arany János-esszé. E küzdelemnek legfőbb okát az anyag bonyolult voltában kereshetjük, nem véletlen, hogy a mű tervezett és ígért második kötete, melyben a költő haláláig követte volna nyomon életútját, máig sem készült el. Műve érdekes és vonzó együttesét mutatja a monográfiának és az ismeretterjesztésnek. Keresztury Dezső a legapróbb élettényekre is figyelemmel van, a költő életútjának minden apró rezdülését ismeri, fő törekvése mégsem az életrajz és a művek monografikus feldolgozása, hanem inkább Arany János korszerűsítése: azt mutatja meg sokszor poétikus beleérzéssel, hogyan dolgozta föl magában és a maga számára Arany a kor inspirációit. Bár munkája során csak 1856-ig jut el, az oda- és visszautalások hálójában, a motívumok nyomon követése során az életmű egésze kibontakozik az olvasó előtt.
Az irodalom népszerűsítésének szándéka és a magyar irodalom története egészének mély és biztos ismerete avatja Keresztury Dezsőt az irodalmi kiállítások legkitűnőbb rendezőjévé. E nehéz és elméletileg ma sem végérvényesen tisztázott {274.} műfajnak ő a legjobb ismerője; némelyik kiállításával iskolát teremtett és százezreket juttatott élményhez. Ilyen jellegű munkásságának tapasztalataiból nőtt ki A magyar irodalom képeskönyve (1956) című dokumentumgyűjtemény, mely kép és szöveg harmonikus egységével, tájékoztatásának költői finomságával és szépségével joggal lett az egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő munka, olyan alkotás, mely a magyar irodalom egésze iránt is mindenkor felkelti az érdeklődést.
| BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS (1902–1981) | TARTALOM | LOVÁSZ PÁL (1896–1975) |