BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS (1902–1981)

Bárdosi Németh János (1902–1981) a Dunántúl szülötte, s egész életében megmaradt az idill, a napfényes halk derű, a nemes emberi eszmények költőjének. "Az én hősöm nem a világot, / magát akarja maga ellen / megszervezni a szeretetben" – írja Önarckép című versében, s ez a néhány sor egész magatartásának, ars poeticájának is foglalata. Túl a delelőn, de a nyár érett színei iránt még fogékonyan, egy gazdag élet bölcsességével és sok tapasztalatával így fogalmazta meg Termés című versében a maga költői termésének jellemzését:

Olyan ez így, mint aratás után

mikor kepékben áll a gabona,

lehajtva érett, telt kalászait,

s a csépre vár, hogy lágy kenyér legyen.

A Carmina Hungarica (1960) és a Vacsoracsillag (1966) e kései és folyamatos aratás jellemző dokumentumai: bennük nem egy kísérletező, hanem önmagával és szerepével tisztában levő költő tekint a világra, nem az ellentétek feszítő erejének metszéspontjában, nem az ellentmondások feloldásán fáradozva, hanem az örök eszmények megvalósulásait keresve a világ legapróbb dolgaiban, a parányi {270.} látványban, a természet egy-egy alakváltozatában is. Költészetének és emberi magatartásának is Illyés Gyula az ösztönző példája. Hozzá fordult 1941-ben, a Nehéz föld című versben, s a kettejük kapcsolatáról vallott Illyés Kézfogások című kötetének megjelentekor is:

Egy kézszorítást, szeretetet

néked, ki tiszta síkra értél,

lásd, kiket a vak Bakony elfed,

hűek a rejtett, csöndes érnél,

példát, útat sorsodban látva,

eget hordanak a homályba.

Magatartása költészetünknek azt a korszakát idézi, amikor Kazinczy körül szerveződött a költők csapata, amikor egy nagy egyéniség kisugárzása egész rajt tudott szárnyra bocsátani, irányítani. A múltat idézi egész költészete is. A nyüzsgő nagyvilágtól távol érzi magát igazán otthonosan: "Bérház, nagy szürke tömb nekem, / ahol kimérve otthonom, / csak álmaimban képzelem: / fák lombját szívemre vonom", s a nyári kert idilli nyugalmát sírja vissza; ebben a versében a hangütés jellegzetesen horatiusi: tudatosan zengeti vissza a "beatus ille" kezdősorait, s azt a magatartást, melyet a római költő fogalmazott meg talán először:

Boldog, kinek kis kertje van,

a kertben bokrok, lombos fák,

lubickolni nyugalomban,

és amig friss habok mossák

a kertet, fröccsel, verssel úgy

vigadni, hogy majd jól aludj.

Az sem véletlen, hogy kicsit ironikusan idézi Horatiust, akinél a visszavonulás gesztusa sosem volt végleges, hisz felszólította ugyan kortársait, hogy szálljanak hajóra és keressék meg a boldogok szigetét, de tudta, hogy ez a sziget nem létezik. Mindig megelégszik az élet apró örömeivel, azok közé a szerencsés alkatú költők közé tartozott, akik egy villanásban, a tovasuhanó madár röptében is felfedezik a szépséget, akiknek a kikapcsolódás, a régi kertek és otthonok emléke is a boldogság birodalmát rejti.

Az évszakok változása, a természet szivárványos változatossága, a múlt egy-egy eszményképe a leggyakoribb témái költészetének. Meg-megkísérti az elmúlás, de ilyenkor sem a tragikus kétségbeesés hangja szakad fel verseiből, hanem a csendes, szelíd belenyugvásé. Ezek a friss képeket, üde színeket, váratlan formákat {271.} megvillantó versek is azt jelezték, hogy nem törekedett újításra és változatosságra. "Csatákra nem születtem" – írja kicsit ironikus önvallomásában, az Arany János-i előképre válaszoló Epilógusban, inkább szemlélődő alkat, aki emlékeiből és látomásaiból igyekezett világot teremteni. A lélek lángjai (1974) késő őszi csillagzata alatt született versek azonban arra utalnak, hogy az öreg költő szomjú érdeklődéssel figyelte az alakuló, mozgó, változó világot, s ahhoz akarta hozzátenni a maga halk, tiszta emberségét.

Az Utak és útitársak (1975) című esszékötetben a Dunántúl két világháború közötti szellemi életéről, irodalmi készülődéséről, szervezeteiről, folyóirat-kísérleteiről rajzolt érdekes képet. Legszínesebb és irodalomtörténti vonatkozásban is legérdekesebb a szombathelyi folyóiratról, az Írott Kőről adott jellemzése.