A fordulat ideje

Az 1948–1949-ben lezajlott fordulat a többi műfajhoz hasonlóan a költészet útját is módosította. Többféle úton haladt addig a felszabadulás utáni líra fejlődése; párhuzamosan vagy éppen eszményeikben egymással kimondatlanul is vitázva, de egymás érvényességét és létjogosultságát nem kétségbevonva futottak a különféle utak, a belső törvényszerűségek érvényesülésének rendje szerint alakuló költői pályák. A fordulat éve körüli átalakulással, helyzetváltással épp ez a természetes változatosság és irányzatos sokszínűség szűnt meg majdnem egy csapásra, miután a szektariánus irodalompolitikai türelmetlenség eltorlaszolta, vagy tilosra állította a pályák jelentékeny részét; megszüntetve ezzel a – Béládi Miklós kifejezésével – "nemzedéki és szemléleti sokrétűség" alapját. Olyan közeget kívánt volna a költészet, amelyben megvannak a szerves fejlődés feltételei, a dialektikus folytonosság kiküzdését biztosító jó körülmények, melyek hatékonyan ösztönzik az alkotó kedvet az új történelmi szituációban. A folytonosság szerves megőrzéséről azonban 1949-től kezdődően kevéssé lehetett szó. Hamar kialakultak az új művészetpolitikai irányelvek, zászlóra írva a szocialista realizmus jelszavát, alapvetően vulgáris-prakticista fogalmazásban, elméletileg igazában átgondolatlanul, nagyon is leegyszerűsített normák, szabályok, előírásszerű tételek formájában. A líráról való közgondolkodás is első számú kategóriaként a szocialista realizmust használta, de igen-igen leegyszerűsítve, sematikusan értelmezve a fogalmat, hiszen nyomban társította hozzá a témakultuszt, a stílusdemokratizmust, az egyszerűség követelményét s a közvetlen agitatív és népnevelő-didaktikus jelleg kívánalmát; lényegében minél gyorsabban elsajátítandó, megtanulandó szabályok és kritériumok gyűjteményeként határozva meg a kategóriát. Ebben a szűkítő és túlzottan normatív értelmezésben egyebek mellett az okozott további zavarokat, hogy a kritikai gyakorlat ugyanakkor kezdettől fogva nagy előszeretettel és igen sűrűn élt olyan megbélyegző ítéletekként használt fogalmakkal, mint a dekadencia, pesszimizmus, öncélúság, formalizmus, privatizálódás stb. A felszínesen kidolgozott és hirtelen merev követelménygyűjteménnyé vált program fölöttébb szűk határok közé zárta az alkotókat; a szocialista költő mozgásterét is – a határtalan mozgáslehetőségek látszatának megtévesztő sugalmazásával szöges ellentétben – parcellányi területre korlátozta. Amilyen radikális és gyors ütemű volt a politikai-ideológiai fordulat, amilyen hirtelen megszövegezték a kultúrpolitika irányítói az új program direktíváit, oly látványos {62.} és azonnali átváltást, magatartáscserét, ars poetica-újrafogalmazást követelt a szektás türelmetlenség a lírikusoktól is, tekintet nélkül addig bejárt útjukra. A minél hamarabb deklarálható egység jelszava lett a vezérlő szempont; mégpedig bármi áron. Az irányítás úgy vélekedett, hogy a kiszorultak-kiszorítottak együttese nem jelent veszteséget a költészetben, hanem az elvekben elképzelt új szocialista irodalom kibontakozását és várt rohamos előrehaladását gátló erők és hatások kikapcsolása érdekében tett hatékony lépésként kell felfogni. A kezdődő új korszak elhallgattatta a nagy költőnemzedékek kiemelkedő képviselőit (Füst Milánt, Kassák Lajost, Szabó Lőrincet, Vas Istvánt, Weöres Sándort és másokat), és időlegesen számos fiatal (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Szabó Magda és mások) ígéretes útját is elrekesztette; úgy gondolkozva a líráról, hogy eleve elképzelhetetlennek tartotta az általuk akkor képviselt, s a fokozatos metamorfózis lehetőségét sem kizáró költői irányok jelenlétét a szerveződő új irodalomban.

A korszak paradoxonai közé tartozik, hogy volt ennek az izgalmas történelmi pillanatnak egy ezzel ellentétes irányú hatása is, mely nem szüntette meg, de kétségkívül ellenpontozta a súlyos hibák kártékony voltát. Nem azonosítható a fordulat a líraelfojtó tendenciák egyértelmű uralmának kezdetével. Nemcsak taszító és kizáró erejük érvényesült ezeknek az időknek, volt a kornak – különös feszültséget jelezve – vonzása, serkentő és lendítő hatalma is. Mozgásba jöttek olyan áramok 1948–1949-ben, amelyek emelték s lendítették a lírát, utat nyitottak a szocialista költészet első nagy hullámának. Egyfelől tehát az elnémulók kara, másfelől viszont már a fordulat idején toborzódik az új had (Kónya Lajos, Kuczka Péter, Tamási Lajos és mások), benne az Újhold-csoportból kilépők vagy annak esztétikáját vallók (Somlyó György, Darázs Endre, Rákos Sándor), felszabadult lelkesedéssel, az új honfoglalás érzésével kezd énekébe Benjámin László, s még korábban Zelk Zoltán; a szegény népből jött, nagy tehetségű, friss hangot hozó fiatalok (Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László) ekkor gyűjtik kötetbe a szocializmusban otthonra lelt fiatalság szabadult kedvének érvényüket ma is őrző vallomásait; Illyés Gyula mély népi-nemzeti szemléletet megszólaltató költeményei a korforduló s a következő egy-két esztendő nem évülő teljesítményeiként jelzik a lehetőségeket. Az "új időknek új dalai" harsantak; itt készülődött a felszabadulás utáni szocialista líra nyitányának megírására vállalkozó együttes; egyelőre, az átváltás mámorában még alig sejtve azokat az ellentmondásokat, amelyekbe majdan beleütköznek, amelyek pedig már a készülődés és a rajt stádiumában is ott lappangtak a sietős gyorsasággal fogalmazódó programos elképzelésekben.

A program szűkössége, leegyszerűsítésre való hajlama mutatkozott meg abban is, ahogyan az orientáló kritika az új szocialista költészet által követhető hagyományok körét megrajzolta. Már a kezdet kezdetén jelentkeztek a hagyományszemlélet tévedései, "az örökségvállalás zavarai" (Pándi Pál). Mélyen jellemző a fordulat idejének líraeszményére, elméleti gondolkodására, hogy fölötte szűkösen, roppant egyoldalúan értelmezte a folytatható és áthasonítható klasszikus lírai tradíciót. A "Lobogónk: Petőfi!" jelszóban összegeződött ez a ha-{63.}gyományszemlélet. Úgyszólván egyetlen költőként került a lobogóra Petőfi neve, egyik-másik megfogalmazás szerint előírásszerűen. "Az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben nem Petőfi a lobogója – eltávolodik, vagy szembekerül a néppel" – írta például Horváth Márton 1949-ben. Ez az apodiktikus hangzású iránykijelölés és követésre szólítás eleve egyoldalúságot jelentett, s ráadásul a Petőfi-követés módjának közelebbi meghatározása egészen furcsa, a sablonos gondolkodásra jellemző téves következtetésekhez vezetett. "Leghaladóbb mai költőink megértették már, hogy következetesen Petőfi után járni a politikában annyit jelent, mint szocializmus, a költészetben annyit, mint a szovjet irodalom eredményeinek elsajátítása" (Horváth Márton). Petőfi egyszerűségét is félreértette és szimplifikálta a kritikai közgondolkodás, s így akarta alkalmazni az új korszakra, annak születő művészetére is. Az ő "hallatlanul leegyszerűsített, minden áttétel nélküli kifejezésmódja" (Horváth Márton) lett az ideál, az ő életművéből is mindenekfelett az egyszerűséget, közérthetőséget emelte ki az értékelés. Senki sem figyelt például Illyés Gyula szavaira, melyek pedig már 1948-ban kimondták ebben az ügyben a lényeget, mely nyilvánvalóan ellentétes a kritikai – és majd a lírai – sematizmus gyakorlatának alárendelt "Lobogónk: Petőfi!" jelszó ellaposított fogalmával. "Nem művészet – hanem szemfényvesztés – az, amely nem egyszerűségre törekszik. De az az egyszerűség, amely nem vet számot a mélységgel, az viszont csak laposság és felszínesség. Az egyszerűség, az igazi rend: az a legkeményebb küzdelem, a művészetben is. Petőfi a legbonyolultabb erők birtokában egyszerű. Az ő egyszerűsége azonban már nem lehet a mienk. Mert közben új "mélységeink" támadtak. Az új világosságért s rendért nekünk is meg kell harcolnunk" – szögezte le Illyés Gyula. Az igencsak leegyszerűsített Petőfi-programnak határozott kirekesztő jellege is volt; kifejeződött benne a proletárirodalom nagy értékeihez, a 20. század forradalmi-szocialista költészetéhez való viszony átgondolatlansága, megannyi belső ellentmondása is. Ebben a felfogásban még József Attila művészete is csupán nagyon fenntartásosan vállalható, kevéssé folytatható példaként szerepelhetett. "... Zavarná fejlődésünket – jelentette ki Révai József az MDP II. kongresszusán (1951. febr. 25.–márc. 2.) mondott beszédében –, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula – és ide kell bizonyos fokig sorolni József Attila művének egy részét is ... Nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem is József Attila útját folytatja, hanem – az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában – visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz." Ez a bizonyos "kritikus viszonyulás" aztán efféle kritikai "filológiai" érvekhez is folyamodott: "Nem véletlen, hogy a felszabadulás után a jobboldal, a reakció költőinél is (rajtuk a sor a "pusztulásban") gyakran lehet József Attila-szerű formai hatásokat felfedezni" (Horváth Márton). A költői örökség körének megvonásában az átgondolt elviség és elméleti megalapozottság helyett jobbára a lapos prakticizmus jutott szóhoz. Roppant felületes volt a tájékozódás. A világirodalom – a kritikálatlanul kanonizált szovjet irodalom kivételével – kívül rekedt az érdeklődési körön. "Valahogy úgy voltunk egészen a legutóbbi időkig – {64.} tekintett vissza Juhász Ferenc az Írószövetség első kongresszusán (1951) mondott felszólalásában –, hogy 1945-ben Horthy rémuralmával együtt eldobtunk mindent, ami volt, anélkül, hogy megnéztük volna, hogy mit is dobunk ki az ablakon. Úgy képzeltük, hogy a szocialista realista költészet valami egészen új virág, ami önmagától született s nem valaminek a folytatója, magasabbrendű összegezője." A szocialista költészeti örökséget sem tudta és merte igazán vállalni, magáénak vallani ez az időszak, s a polgári hagyományokról, a Nyugat költészeti forradalmáról, a két világháború közti líra progresszív-humanista vonulatairól, a magyar avantgarde kísérleteiről pusztán elutasító, jórészt teljesen igazságtalan szavakat, megbélyegző tételeket mondhatott. A hagyomány dolgában is érvényesült az a kritikai gondolkodás, mely egészen durván alkalmazta a dekadencia, a l'art pour l'art, a burzsoá formalizmus kategóriáit, az elemzés igénye nélkül, történetietlenül, a vulgáris esztétikai és poétikai szemlélet alapján.

Az irányító kritika minden tekintetben feladatszerű pontossággal és részletességgel igyekezett megszabni az új líra programját; úgyszólván előre kidolgozta a költészet megkívánt, követelményszerűen elképzelt modelljét. Az időszak irodalompolitikája, irodalmi tudata nyomában hamarosan maga a közvetlen művészi gyakorlat is különös jelentőséget tulajdonított a tematikának. Kizárólagos rangot kapott az aktualitás, a legközvetlenebb jelenábrázolás, a legszorosabban vett maiság. Türelmetlenül kinyilvánított alapkövetelménnyé vált az "itt és most" témaként való megszólaltatása. A verseszményt szembetűnően alakította a túlzott témakultusz, az élmények témaként való feldolgozása, megírásra váró témákká egyszerűsítése. A kritikai tanítások értelmében a valóság, az én és a világ viszonya, a személyiség valóságélménye közvetlenül időszerű témák alakjában – egyedül azokba vetítve vagy éppen azok mögött háttérbe maradva, tehát nagyon részlegesen – jelenhetett meg a költeményekben; a békeharc, építés, termelőszövetkezet, gyár, traktoristák, életszínvonal, nagy eredmények, a boldog élet, boldog emberek, új létesítmények, az ellenség, reakció, sötét múlt, a Párt, Rákosi, Sztálin, a 3 éves és 5 éves terv – 1949-től kezdve ezekről a témákról szólt a versek legnagyobb része. Márpedig – aligha lehetett ezt elkerülni – uniformizáltan, mindinkább egyhangúan, ismétlésszerű változatokban. A témaversekben egyre kevesebb lett az egyéni szín, az illető lírikusra jellemző saját hang. A témák megéneklési módja is jobbára azonos volt. Ez a direkt tematikus szemlélet szabta meg a szintén kulcsfogalmak közé számító közéletiség tartalmát is. A leggyorsabban reagáló műfajtól különösképp elvárták a közéleti szerep hiánytalan betöltését; a fogalom akkori értelmezésének megfelelően. A fordulat évét követően – igaz, nem előzmények nélkül; gondoljunk Illyés Gyula felszabadulás után írt szép költeményeinek sorára, Zelk Zoltán korai "pártos énekeire", a Szegények rózsái Kassákjára, Fodor József, Jankovich Ferenc vagy a Szárnyas csikót író Juhász Ferenc számos vallomására – a líra lelkesülten vállalkozott a szerepbetöltésre. A közéletinek tekinthető témáknak hamarosan oly páratlan kultuszuk támadt, hogy ezek mellett minden egyéb téma- és élménykör teljesen másodlagossá zsugorodott. A hazai és a nemzetközi élet eseményeinek, a szocializmus mindennapjainak és {65.} végső nagy céljainak folytonos versbeszedésére sarkallta a kritika az alkotókat; legszívesebben a témákat is előre meghatározta volna az irányítás. "Az ötéves terv – jelentette ki például Horváth Márton – meghatározza irodalmunk fő irányát és fő témakörét is." Ilyen szemléleti alapon kérte számon a bírálat a lírikustól a közéletiséget; azt sugallta, hogy a versíró érezze magát a harc közkatonájának, teljesítsen írásaival közéleti küldetést, lépjen fel a közösség szószólójaként, a közélet krónikásaként. A líra esztétikai sajátszerűségeit és művészi funkcióinak lehetséges sokrétűségét alig-alig tisztelő igénnyel állítottak szembe ezzel minden más magatartást. Aki valamelyest is eltávolodott a nagyon is szimplán értett direktpolitikus közéletiség felállított követelményeitől, könnyen megkapta a megbélyegző vádakat, hogy – úgymond – elszakadt a népélettől, apolitikussá vált, privát élménykörökbe menekült, hűtlen lett a pártosság eszméjéhez. Beszédes illusztráció lehet ebben az összefüggésben – sok kínálkozó példa közül választva – Juhász Ferenc Új versek (1951) című kötetének fogadtatása, az Új termés (1952) című antológia kritikai visszhangjának néhány jellemző mozzanata, vagy éppen a líra állapotáról készített ekkori összegező felismerések elmarasztaló és számonkérő végkövetkeztetéseinek egész sora.