A fejlődés eredményei és zavarai

A fordulat után rövid idő alatt kialakultak a születő új költészet jellegzetességei, meghatározó minőségei. Kibontakozott az új periódus nyitó szakasza, körvonalazódott a szocialista költészet felszabadulás utáni első – történeti értelemben vett – alapváltozata. Ugyanakkor nemcsak az elméleti s a kritikai gondolkodásban bukkantak fel zavaró jelenségek. Egy idő után a költészet életműködésében is feltűntek a zavarok és torzulások, amelyek megnehezítették az értékteremtést, veszélyeztették az áttörés eredményességét.

Az 1949–1953 közötti időszak történelmileg nagyon rövid egység, mégsem változatlanul és tagolatlanul egynemű. A szakasznak megvan a belső dinamikája, változási rendje. A perióduson belül változik a gazdasági, politikai, ideológiai élet szerkezete, módosulnak a társadalmi közélet tendenciái. A két határpont között lényegesen átalakult a korban élők tudatvilága és közérzete. Ezt az átalakulást a költészet alakulástörténete is követte. 1947–1948 táján egy új típusú forradalmi költészet jelei, biztató kezdetei, korai számottevő eredményei láthatók. A "megnőtt égbolt" (Németh László) élménye nem csupán 1945-ben lehetett jelenvalóan érvényes és valóságos. Kiterjeszthető ez a következő három-négy esztendőre is. A "tavasz Magyarországon" (Benjámin László), a "szabad Magyarország", az "újra épülő, ifjúdó Magyarország" (Juhász Ferenc) tudata, a "végtelen tavasz" (Nagy László) mámora, az "itt tavasz van és mindörökre az marad" (Juhász Ferenc) hite és lelkesültsége főként a korszak kezdetén őszinte érzésként nyilvánulhatott meg, létező korhangulatot fejezhetett ki. Mélyreható népi demokratikus forradalom zajlott le, gyökeres átalakulás ment végbe a felszabadult társadalomban. A {66.} néptömegek mély, spontán tapasztalata volt a felszabadulás nyomán kibontakozó és megvalósuló hatalmas történelmi fordulat, a nagy idők mindent átrendező látványa. Megnyílt a történelemformálás kivételes lehetősége. A forradalmi élet- és valóságalakítás pátosza hatotta át a társadalmi cselekvést. Jelentős vívmányok bizonyíthatták a forradalom erejét, a szocializmus hatalmát, az eszmék diadalát. Szaporodtak a győzelmek, nőttek a sikerek, sokasodtak az eredmények. A felszabadulás folytatásaként és betetőzéseként átélt forradalmi-szocialista korszakváltás felgyorsult folyamataiban adva volt a hegeli "heroikus világállapot" nagyerejű alapélménye.

Az új típusú közösségi élmény, a lendület és dinamika kezdetben természetes módon ragadhatta magával a forradalom, a szocializmus mellé állott költőket, az elkötelezettséget magától érthetően vállalókat. A líra eszmélkedésének eleinte elsőrendű hatóeleme lehetett a kor ismételhetetlenül sajátos, lelkesítő atmoszférája, kivételes mozgósító és lendítő dinamizmusa. Forradalmi időket élhetett át a korszak embere, a fordulat kezdetekor zavartalanul érvényesülhetett a forradalmiság ösztönző hatása. Ekkor még a lelkesültség, a pátosz, sőt a naivitás is őszinte volt, meggyőzően hatott, belülről fakadhatott. Meghatározta a kétely nélküli hit, a meggyőződés föltétlensége. Úgy látszott, a haladás távlatai szinte végtelenek, s a legnagyobb célok is egészen közel vannak. A valóságos sikerek táplálhatták a sugárút egyenességű előrehaladás képzetét, a "sosem volt ily hősi korszak" elképzelését, a "mindennapi győzelem" jellemző ábrándos öntudatát, a Kánaánország illuzórikus látomásait is. A történelmi helyzet, a születő szocializmus átélhető valósága a periódus elején erősen áthatotta az új lírát. A felszabadulás utáni átmeneti szakaszt lezáró fordulat körüli időnek volt "forradalmi sodrása, irodalmunkat magávalragadó ereje" (Király István). A kortudatot kifejező, a valóságélményeket tükröző funkció élteti a legkorábbi évek szocialista lírájának a megalapozás értelmében értékteremtő változatát.

Ezt a természetesnek látszó folyamatot, líra és valóság megbonthatatlannak tetsző kapcsolatát és összhangját, a hiteles korkifejezést a politikai-mozgalomtörténeti fordulatra következő súlyos torzulások zavarták meg. 1949-től kezdődően fokozatosan felhalmozódtak a társadalmi konfliktusok, a feszültségek, az ellentmondások. Eluralkodott a társadalomirányítás minden területén a voluntarizmus, a szektásság, a dogmatizmus, a manipuláció; a közéletet, a demokráciát megbénította a személyi kultusz egyre nyomasztóbb légköre. Ekkor, 1949–1951 táján került a költészet is igazán nehéz helyzetbe. A korábbi fejlődés elakad, megszaporodnak a mélypontra kerülés tünetei, rossz irányba fordul az alakulástörténet, ritkulnak a valóságos művészi értékek is. Mind nehezebb a hitelesség alapelvének megőrzése és érvényesítése. Veszélybe kerül a lírai realizmus követelménye. Az egyre gyengébben megformált lírai tartalomban szembetűnővé válik az ideologikus hamis tudati képződmények, szemléleti elemek részesedése. Akkor nem volt könnyű felismerni, hogy rövid idő alatt lényegesen megváltozott a szocialista költő helyzete, szerepköre a kezdetekhez képest, s ez a változás sok baljós következménnyel járt együtt.

{67.} Nem tarthatott sokáig ez az igen válságos szakasz. 1952–1953 már a visszahatás és a felocsúdás idejeként tartható számon. Jelentkeznek a felülvizsgálat és a korrekció első jelei, sokasodnak az újabb iránykeresés bizonyítékai a költészetben. A hanyatlás és veszteglés után újrakezdődik az értékteremtés elakadt folyamata. A líra küzdelmes önvizsgálat eredményeként kiszabadítja magát a sematizmus eluralkodásához vezető állapotból. A felemelkedés stádiumában új lendületet kap a líra. Hullámzó fejlődésvonallal rajzolható meg az 1948–1953 közötti periódus líratörténete. A feltételek és a körülmények még ezen a rövid szakaszon belül is váltakoztak, és a műfaj mozgása nem lehetett független ezektől a helyzetváltozásoktól. Eredmények és kudarcok, vívmányok és torzulások, értékes fejlemények és értékveszélyeztető zavarok keverednek ezeknek az éveknek a líratörténetében. Tükröződik ebben a történelmi korszak szembetűnő kettőssége: egyszerre nyitott új lehetőségeket és távlatokat, hatott felszabadítóan és támasztott akadályokat, torlaszolt el kívánatos irányokat; vonzott és taszított, ösztönzött és torzított.

Már a fordulat éve előtt megtalálták helyüket, költői szerepüket a pályájukat lényegében a felszabadulás után kezdő legtehetségesebb fiatal lírikusok: Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István. Mindannyian mélyen átélték a nagy korfordulót, a szocialista forradalom élményét. A szegény nép küldötteként érkeztek az új korba, az új költészetbe, s ennek a generációnak az akkori életérzését, diadalmas hitét, tiszta rajongását műveik egy részében ők örökítették meg a leghitelesebben, művészileg is értékesen. Hívő bizakodással és igaz áhítattal írták az öröm hitvallásait, a feladatra találás spontán öröménekeit. "A költő és a világ harmonikus találkozásának homéroszi pillanatát" (Bori Imre) ragyogtatja fel s állítaná meg a Szárnyas csikóban (1949) Juhász. "Nem a tél jön, itt tavasz van és mindörökre az marad" – írhatnánk mintegy mottóként ekkori versei fölé a szép mondatot. Kétely és zavar meg nem ronthatja ezt a boldog biztonságérzetet. A helyét tudó költő fölényével temeti el a nehéz múltat, a szegénység rossz emlékeit, áradó kedvvel festegeti a jelen s a mindent ígérő jövendő képeit és verőfényes látomásait. Epikus énekeiben [A Sántha család; Apám (1950)] valósággal naiv népköltői szereptudattal írja a megváltozott népélet krónikáit. Költőisége egyszerű, nem ismeri még a bonyolultságot, az áttételeket; de ekkor épp ebben az egyszerű alakban, elemi rendezettségben fejezi ki a korhangulatot, a közösséggel magát egynek érző személyiség érzelemvilágát. Ünnepi-diadalmas érzések megszólaltatója a nemzedéktárs Nagy László is, aki a korai panasz megfogalmazásait követően talált rá az őt is elragadó fordulat személyiségalakító hatása révén az öröm, a felszabadult kedv szavaira. Olyan versek, mint a Májusfák, a Gereblyéző lányok, a Télvégi mozaik, a Traktoroslányok vagy az Álom a diófa alatt – minden erőltetettség, hamis gerjesztettség és eltervelt szándékosság nélkül, őszinte érzületet kifejező zengéssel ragadnak meg egy nagyon is jellegzetes élménytípust; a spontán költőiség varázsával, érvényesen. Még az idillnek, a lekerekítő hajlamnak, az illúziós felhangoknak is hitelük van a vallomások számottevő részében. A sematizmus, mely fenyegette az értékeket, nem tudta megrontani ezt a tisztaságot, {68.} áttetsző őszinteséget. Bár egy rövid szakaszban – mint A tüzér és a rozs (1951) némely részlete jelzi – hatása érzékelhető lírájában. Sok tekintetben rokon hangzatokat szólaltatott meg a harmadik társ, Simon István költészete is: Tanú vagyok (1950); Hajnali lakodalmasok (1952); Érlelő napok (1953). A Juhász Ferenc és Nagy László versei közt is gyakori zsánerkép, az idillikus színekben fürdő rajz, az elemien egyszerű és közvetlen vallomásos dalforma változataiban főként a paraszti-falusi élet, a népi sors átváltozásáról s az onnan jött fiatal érzésvilágáról írt jó néhány szép költeményt. Vallomásainak bensősége, meghittsége, naiv egyszerűsége és harsánnyá sohasem torzuló optimista pátosza azoknak az éveknek a jellegzetes és művészi minőségeket sem nélkülöző képződménye; szintén a hiteles tanúságtételek közül való teljesítmény.

Az egyik legszebb fejezetet kétségkívül ezek a fiatalok – s a hozzájuk tartozó vagy utánuk jövő, akkor még náluk kiforratlanabb ifjak – írták, de a számon tartható értékek megalkotásában az idősebb nemzedékek jeleseinek is komoly érdemeik vannak. Közöttük az első helyek egyike kétségkívül Benjámin Lászlót illeti meg. Különös helyzet volt az övé: a felszabadulást követően bizonyos aggodalmak, keserűségek és fenntartások kísérték egy ideig – erről beszélt a Három kétely kapujában –, valósággal tékozló fiúnak érezte magát a korforduló viszonyai közepette. Ebből a helyzetből, vívódó állapotból ragadja ki aztán a közösségre találás élménye, s ez az elhatározó erejű változás szinte felszabadítja, a nagyon termékeny új költőszerep izgalmában részesíti. Az Erdőben éltem vagy a Ti szüljetek meg határjelző vallomásai után a görcsök feloldódnak, és az új magatartást kiküzdő Benjámin a születő szocialista líra legerősebb egyéniségei közé emelkedik. A Tavasz Magyarországon, a Hajnali karének, a Számadás – s még nem egy mű az Örökké élni (1949) vagy a Tűzzel, késsel (1951) körüli időkből – mindenképpen jelentős példái a "világot fordító" történelem élményét kifejező, a forradalom s a szocializmus hitét versbe foglaló költészetnek. A sematizmus az ő költőiségét sem hagyta érintetlenül, romlandó anyagot is belekevert művészetébe, ám az otthonra találás személyes érzelmeit is magukba fogadó, s ekként a korszak diadalmas életszemléletét sugárzó Benjámin-versek java – a meggyőződéses elkötelezettség bizonyságtétele – a periódus legértékesebb vonulatához tartozik. Másokat is lehetne említeni, a teljesen el nem évült produkciókat kereső figyelem verseket, egy-egy részletet találhat több lírikus – Zelk Zoltán, Hajnal Anna, Somlyó György, Rákos Sándor, Kónya Lajos, Szécsi Margit és a sor még folytatható – ez időből való termésében. E rövid időszelet költészetében kiemelkedő jelentősége van Illyés Gyula versművészetének. Illyés – szemben a fordulat előtti termékenységgel – ekkoriban viszonylag kevés új verset jelentet meg. Ennek ellenére bízvást állítható, hogy ez a néhány mű (Két kéz, A Statisztikakertben vagy Az építőkhöz) is meghatározó jelenlétet biztosít számára. Bennük a már akkor is klasszikus rangú költő – a hallgatás helyett a kritikai elemeket is tartalmazó különállást, szuverén magatartást vállalva és kiküzdve – úgy nyilvánította ki a közösségi érvényű szemlélet, a plebejus népközelség, a hűség és a felelősségérzet ars poeticáját, hogy egyúttal függetlenítette magát az irodalompoli-{69.}tika által sugallt költészetideáltól. Amit így elmondott, az a legérvényesebb és legmélyebb jelentésű költői mondandók rangjára emelkedett, és művészi értékét nézve a legteljesebb versművészet minőségeit reprezentálja. Ha tehát a fordulat éve körüli idő legjellegzetesebb költői teljesítményeit, legmaradandóbb lírapéldáit, legszebb értékeit akarjuk megnevezni, mindenképp Illyés Gyula, Benjámin László és a fiatal nemzedék tagjainak – Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István – műveire kell tekintenünk. Ők teremtették meg ennek a történeti fejezetnek a legnagyobb értékű líráját, ők e szakasz legfontosabb lírikusegyéniségei. Elsősorban nekik köszönhető, hogy ez a történeti fejezet még a legválságosabb időben – 1950–1951 táján – sem könyvelhető el a teljes értékhiány, az általános érvényű folytonosságmegszakadás példatáraként. A politikai, ideológiai életben, a kultúrpolitikában meggyökerező, az egész közgondolkodást befolyásoló kényszerek, félreértések, torzítások, téveszmék és rossz hiedelmek a fordulat évét követően igen sokat ártottak a szocialista költészetnek. A lehetséges eredményekhez képest, az egész fejezetnek különösen némelyik metszete, kevés időtállót hozhatott létre, de még így is fel lehet mutatni bizonyos értékhozadékot, mert "ennek a kornak költészetéből is maradandónak bizonyult mindaz, ami a történelmi problematikát valódi, személyes-lírai vonatkozásaiban ragadta meg" (Sőtér István).