Sematizmus

A valóságos eredmények sem fedhették el egy idő után, hogy a szocialista költészet sok ellentmondást hordozó fejlődése megtorpant. Számos jel arra mutatott, hogy szaporodnak a rossz tünetek, halmozódnak a bajok. Látható lett a tévútra kerülés veszélye. Olyan jelenségek bukkantak fel – és terjedtek el mind szélesebb körben 1950–1951 körül –, amelyek még a sikerekre is árnyékot vetettek. Ezt a jelenségcsoportot, átvéve az egykorú kritika által is használt kategóriát, a sematizmus címszavával lehet megnevezni. Nemcsak a bármikor megtermő rossz vers, a minden időben lehetséges dilettantizmus, az időhöz nem kötött silány verstákolmányok, primitív versszövegek gyűjtő és jelölő fogalmaként alkalmazható megnevezés ez, hanem történeti érvényű és tartalmú kategória, amellyel az ötvenes évek elejének fejlődési zavara és torzulása jellemezhető.

Sokféle rendellenesség együttes jelenléte adja meg a sematizmus tartalmát, s a kialakulását magyarázó okok és motiváló tényezők is sokfélék. Kevéssé juthatott meghatározó szerephez a lírában a saját művészi világkép, az egyéni szemlélet, érzelemvilág, közérzet és gondolkodás mint lírai tartalom, amely lehetővé tette volna a teljes személyiség önkifejezését. A valóságszemléletben uralkodóvá vált az "egyszerű világ" képzete és alapelve. A korszak lírikusa – átvéve az általános illúziókat is – magától értetődő biztonságtudattal, a "mindent értek", a "minden a birtokom" hitével s ábrándjával tekintett szét az életben, szerette volna áttetszően egyszerűnek s világosnak látni a valóság szerkezetét Abban a meggyőződésben próbált élni, hogy az épülő új világ egykettőre eltünteti az emberi gondokat, minden {70.} könnyen megoldódik, s a megváltozott viszonyok között nem teremhetnek drámák és tragédiák, nem adódhatnak létélményi problémák, létszemléleti konfliktusok. Nem érvényesülhetett a költői gondolkodásban az egyetemesség követelménye, az egyetemes világszemléletre való törekvés. Elsorvadt az elemző hajlam, eltűnt a filozofikus gondolkodásmód, nem mutatkozott az egyszerű s közvetlen tapasztalatok gondolati általánosításának és meghaladásának igénye. A rögzült szereptudatnak megfelelően a krónikás megörökítés mámorában, a leltározó tanúskodás elragadtatottságában minden más élményterület mellékesnek tűnt fel. "Mai életünk hőskölteményeit" (Horváth Márton) igényelte a kritika, győzelmi jelentéseket és diadalmas jövőlátomásokat óhajtott, kizárólag a hősi építés és az osztályharc tényleges és nem létező eredményeit följegyző verses krónikákat, versbe szedett "igazoló jelentéseket" akart. A dogmatikus kultúrpolitika akkor is elvárta ezt a magatartást, a sikerhangulat s a kétely nélküli győzelemtudat "voluntarisztikus konzerválását" (Tóth Dezső) a költészettől, amikor már nemigen lehetett elrejteni a társadalmi bajokat, a látszat és valóság ellentéteit, a nagy tévedéseket s az országvezetés vétkeit.

Látszólag jelentékeny szerep jutott az alkotói személyességnek, rangot kapott a lírai "én". Úgy látszott, hogy az egyéniség erős szubjektív átéléssel közvetítheti az eredeti mondandót, a legszemélyesebb élmények teljességéről beszélhet, s megkapta igazi jelentőségét az önálló és öntörvényű műalkotás-egyéniség. 1950 táján ez már csak kis részben lehetett így. Valójában a költő kényszerűen redukálta a közvetlen vallomásra indító élményköröket, erősen visszafogta és megszűrte a lírai személyességet. Egyre inkább csökkent az egyéni színezetű élmények értéke, visszaszorult a személyes vallomásjelleg. Egyértelműen pejoratív hangzása lett a szubjektivitás, a magánélet, a privát bensőség, az élményi összetettség, az önkifejezés fogalmainak. Eleve a menekülés, a közügyektől való elfordulás, az egyénieskedés, a privatizálás képzetei és ítéletei tapadtak hozzájuk. A személyiség nagyerejű megnyilatkozására alkalmat teremtő élménytípusok, érzelmi és gondolati tartalmak rossz hírbe kerültek, s nagyrészt ki is szorultak a lírából 1950 táján. Megcsonkult a költő közéleti és közösségi szerepe, funkciója is. A "szűken és közvetlenül értelmezett közéletiség" (Tóth Dezső) elve alapján nem élhetett tovább eredeti értelmében a néptribun magatartás. Merev szabályozást jelentett a közvetlen politikai hasznosság szempontja, hasonlóképp a számonkérő módon kitűzött optimizmus-doktrína. A népnevelő, pedagógiai célzatú didaktikusság követelménye kialakította az agitatív és propagandisztikus funkció egyeduralmát.

1950 körül mind veszedelmesebben elszaporodtak a megjelenő versekben a sémák és sztereotípiák, untig ismétlődtek a lekerekített közhelyek, terjeszkedtek a primitív szemléleti formák, kezdett üresen zengeni a patetikus hang, feltűnt a nagyfokú uniformizáltság, a képkincs szegényessége, a stílus szürkesége, a pátosz átcsapott dagályos harsányságba, lelkendező és buzdító szónokiasságba. A poétikai hatóelemek meggyengültek, elszegényedett a költői nyelv. Az individuális jelleget elvesztő alkalmi líra hovatovább az előírások és receptek hálójába szorult, művészisége áldozatul esett a "türelmetlen és művészetellenes témakultusz" (Tóth {71.} Dezső) követelményeinek és erőltetett szempontjainak. Zavaró volt az egyszerűségnek, a közérthetőségnek a kívánalma, mely minduntalan felhangzott az elméleti jellegű írásokban, összefoglaló szemlékben s a napi kritikákban egyaránt. Nem fogadta el az akkori közgondolkodás a stiláris bonyolultságot, az áttételességet, a komplikáltabb nyelvi hatásformákat, az összetett lírai formanyelv szerkezeti és stilisztikai megnyilvánulásait. Ha ilyesmivel találkozott, töprengés és latolgatás nélkül kimondta a kárhoztató szentenciákat, rögvest formai öncélúságról, l'art pour l'art maradványokról, dekadens formalizmusról beszélve. A kifejezésmód, a képnyelv, a stílus tekintetében a lírai realizmus egyszerűsítő, konzervatív színezetű, erősen megmerevített válfaja volt az eszmény, a szocialista líra számára kijelölt egyetlen irány. A forradalmi világszemlélet alapján álló szocialista líra esztétikai elveiben, poétikai programjában szembeötlően konzervatívnak mutatkozott.

Feltűnően behatolt a prózaiság száraz, líraellenes fajtája a versekbe, s átütött az erősen retorizált dikción, az emelkedettség hangnemében éneklő szövegeken. Voltak szélsőségesebb példái is a nyers gyalogprózaiságnak (az akkori kritika is sokszor felemlegette például Kuczka Péter köteteinek prózai érdességeit), de nemcsak egy-két esetben lehetett megfigyelni ilyenfajta antipoétikus sajátosságokat a versnyelvben. A költői nyelv pusztán eszköz-funkciót teljesített, alárendelődött a témának, a direkt módon transzparens mondanivalónak; jelentősége elsikkadt. A stíluskérdéseknek csupán egészen periferikus szerep jutott. Se szeri, se száma ekkor a költeményekben az agitatív pátosz – hamarosan sztereotip fordulatok gyanánt vissza-visszatérő, mechanikusan ismétlődő – stílusformáinak, kevés változatban előforduló alakzatainak. A költő mozgósítani, lelkesíteni, tanítani akart, agitált, a békeharc eszméit terjesztette, az ellenség gyűlöletét erősítette, propagálta a "mindennapi győzelem" illúziókkal átszőtt hitét; egyértelmű kijelentéseket fogalmazott, az eszméket evidenciákként hirdette, vagyis direkt hatást szándékozott elérni. Az agitatív demonstráció – mely szükségképp létrehozta a patetikus "rájátszások" stílusformáit is – gyakorta beleveszett a sematizmus térhódítása idején a verbalizmusba. Alkalmanként egyenesen valami panegirikus stílusban szóltak az ötvenes évek elején a költemények. Mindenekelőtt azok, amelyek az akkori munkásmozgalom vezetőiről, főként Sztálinról és Rákosi Mátyásról szóltak – a személyi kultusz viszonyaiból következően – mértéktelenül áradozva, mesterkélten és sután előállított s imitált bensőséggel vagy eposzköltői szájtartással, himnikusra hangszerelve a dicsőítő énekeket. Szívesen élt a kor lírája az epikus színezetű verselemekkel, előszeretettel alkalmazott narratív formákat, kedvelte az elbeszélhető részleteket. A lírai versekben is sok volt egy időben az elbeszélő elem, az epikus tényező. A költő legtöbbször közvetlenül versbe emelt mindennapi élethelyzetben szólalt meg, mintegy azt is szuggerálva, hogy "az élet sűrűjében él", szorosan kötődik a valósághoz. Nem ritkán nyilatkozott meg ez a helyzetfestő kedv és narratív élménymegjelenítés életképek keretében. A derűs – sokszor egyenest idilli, már-már meseien tündökletes színekkel is befuttatott – életképrajzok kedvelt verstípust alkottak. Elterjedtek a cikluskompozíciók, a jobbára lazán egybefogott versfüzérek és a poémák, a kantátaszerű szerkezetek. Ezek a for-{72.}mációk különösen alkalmasnak látszottak arra, hogy a "korunkhoz a hősénekek illenek" jelszóhoz igazodjék általuk a költő, aki ezekben a tág lélegzetű formákban tudta elsősorban a monumentalitás érzetét – megannyiszor csak látszatát! – kelteni, bőven alkalmazva a retorikai formákat, a verbalizmusba át-átcsapó dikció kellékeit.

Általában a sematizmus felé sodródó líra erősen patetikus hangszerelésű volt; a stílusminőségeket is nem kis részben ez a tényező határozta meg. Az érzelmi lelkesültség, a derűs kedv, a sokszor enthuziasmusig fokozódó affektivitás megemelte a vallomáshangot, sűrűn csábított a túlfokozásra, a hangnem túlfeszítésére, bizonyos nagyotmondásra, túlzásokra, hiperbolikus fogalmazásra. Alkalmatlan volt ez a lírai nyelvezet gondolati tartalmak, intellektuális élmények, bonyolultabb ihletek befogadására, s az érzelemvilág kifejezését is csupán töredékesen szolgálhatta.

A sematizmus sok bajt hozott, nagy károkat okozott, mégsem tett tönkre minden eredményt, nem vitt végbe jóvátehetetlen rombolást. A legjelentékenyebb egyéniségek versművészetében ekkor is megmaradt valamilyen egyéni szín, megkülönböztető sajátszerűség és hiteles művésziség. Bármennyire líraellenes, értékromboló jelenség volt is a sematizmus, és a legnehezebb időkben bármennyire fenyegetően terjedt is, uralma kizárólagosnak abban az értelemben sosem mondható, hogy teljesen és kivétel nélkül megrontotta volna a műveket, hogy meg tudnánk jelölni olyan időegységet, amikor a lírában csak sematikus alkotások keletkeztek. Nincs tehát költészetünknek – s a periódus legjelentősebb költőire gondolva: az egyes életműveknek – valamiféle monolit sematikus fejezete. A kisebb tehetségek, önállótlanabb vagy kiforratlanabb egyéniségek elvesztek a rossz hatások között, avagy éppen hajlamaikkal, eredendő képességeikkel ellenkező ösztönzéseknek engedtek. Jórészt ebből eredően – és ebben a vonulatban – megteremtek aztán a sematizmus különösen durva példái. Ezeket semmiképpen nem lehet egybemosni a jobb eredményekkel, a magasabb színvonalat jelző teljesítményekkel. Benjámin László, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László és még egy-két lírikus alkotásai – amelyek egyébként esetenként ugyancsak nem maradtak érintetlenek a sematizmustól – nem azonosíthatók a mögöttük haladók legtöbbször kirívóan gyarló kísérleteivel. A legfelkészültebb tehetségek is küszködtek ezekkel a kórokkal, s bár bizonyos színvonaleszményt jobbára meg tudtak tartani az adott lehetőségeken belül, az ő művészetük is megsínylette a rossz hatásokat. Nem úgy, hogy a sematizmus példaverseit írták, hanem oly módon, hogy a leegyszerűsítés és elszürkülés jelenségei áttételesen vagy közvetlenül az ő esetükben is a sematizmus kísértéseire utaltak, s a költőiség belső bizonytalanságait és kisebb-nagyobb zavarait jelezték.