Bevezetés I.

A Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékét – melynek költői a harmincas évek elején és közepén kezdték pályájukat – elsősorban a közös esztétikai harcok kovácsolták laza irodalmi csoportosulássá. A generáció a Szerb Antal és Halász Gábor ellenében folytatott viták során körvonalazta esztétikai ideáljait. Ezek között nagy és meghatározó szerepe volt az árvaság élményének, hiszen éppen legtermékenyebb éveikre esett a második világháború, orgánumaik (Argonauták, Ezüstkor) egy-két számot érhettek csak meg, első kiadott műveikben pedig jórészt saját hangjuk kialakításának kezdetéig jutottak.

Költészettani szempontból majdnem mindegyikükre jellemző, hogy kezdetben nagy érdeklődéssel fordultak az avantgarde különféle megjelenési formái felé, néhány esztendővel később azonban inkább a magyar költészet hagyományaiban találták meg ösztönző mintáikat. Berzsenyi Dániel líráján keresztül Horatiusig is visszanyúltak, s a fenyegető világban elsősorban az ő példája nyomán próbáltak a világ felett virtuálisan létező sziget védelmébe visszahúzódni. Műveltségük elismerést ébresztően széles körű volt: különös érzékenységgel fordultak a francia líra új eredményeihez, melyek főleg a második világháború idején az emberi szellem bátorságának és kitartásának maradandó jelképeivé váltak számukra. Általában jellemző volt költészetükre a morális felelősség érzése, a Jónás könyve szerepvers-modellje többüknél is visszatért.

A felszabadulás után tartózkodással elegy bizalommal figyelték az új világot. Életformájuk, életelveik válságba kerültek a hagyományos polgári életforma átalakulásával. Korábbi műveikben várták, sürgették a politikai átalakulást, de hagyományaik, neveltetésük és ideáljaik miatt akkor is összeütközésbe kerültek volna a megszilárduló szocialista renddel, ha nagy részüket nem hallgattatta volna el évekre a türelmetlen irodalompolitikai koncepció.

A felszabadulás történelmi pillanata az újrakezdés ígéretes lehetőségét jelentette számukra. A múlthoz és ifjúságuk ösztönző példáihoz való hűségüket jelképezte az a tény is, hogy néhányan azzal a gondolattal foglalkoztak: újra kellene indítaniok a Nyugatot. A lap szerepét részben átvette a Magyarok, ennek lettek munkatársai, s itt folytatták nem is egyszer éles vitáikat, melyekkel az újraszerveződő irodalmi élet tisztább szellemiségét igyekeztek szolgálni. Sőtér István hangsúlyozta Testvértelen nemzedék (1947) című tanulmányában, hogy a nemzedék tagjai készen állnak a rájuk váró feladatok megoldására. Ezt a gondolatot fogalmazta meg versében Vas István is:

Azonosulni azzal, ami készül –

segítsd; ne ijeszd:

nem félni a szennytől, a késtől,

{289.} mely a beteg világ

csontjaiba belevág,

s szeretni azt, ami lesz.

(Negyven felé)

A koalíciós idők irodalmi életének korántsem az volt a legfontosabb vitakérdése, mi lesz az akkori harmincévesek sorsa. Voltak közülük, akik rögtön azonosulni tudtak a készülő új világrenddel, így válhatott a korszak reprezentáns költőjévé Képes Géza és Zelk Zoltán. Ám ugyanekkor létezett már egy látens értékrend is, amely Weöres Sándort tekintette e nemzedék legjelentékenyebb egyéniségének. Weöres új kötetei a kritikai csatározások kereszttüzébe kerültek, kimondva-kimondatlanul az ő magatartása lett e nemzedék megítélésének mércéjévé.

Az újraszervezett Írószövetségből a "harmadik nemzedék" legtöbb tagja kimaradt, évek következtek, amikor íróasztalfiókjaik számára írtak, szerencsésebb esetben fordításaik adtak hírt jelenlétükről. Visszatérésükre 1955 körül került sor. Ettől kezdve mind megbecsültebb tagjai lettek az irodalmi életnek, s napjainkban is tanúi lehetünk életművük kiteljesedésének.

E nemzedék – mely újrajelentkezése pillanatától már megszűnt nemzedék lenni – néhány tagja fontos szerepet játszott és játszik a modern magyar költészet fejlődésében. Weöres Sándor költői merészsége, kötetlensége éppúgy vonzó példája a fiatalabb, magukat intellektuálisnak valló lírikusoknak, mint az a megértő kritikai tevékenység, mellyel ifjabb pályatársainak útkezdését segítette és irányította Rónay György és Vas István. Mint ahogy példaadó volt sokak számára az a kivételes világirodalmi kultúra is, mely e nemzedék tagjait jellemezte, s legtöbbjüket alkalmassá tette arra, hogy a magyar műfordítás történetének fontos, új fejezetét kezdjék, kialakítva az eredetihez való lehetőség szerinti teljes hűség és a magas fokú anyanyelvi szépség szintézisének ma már természetes igényét.