| Bevezetés I. | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Harmincnyolc évvel a háta mögött és két évtizedes költői terméssel a tarsolyában lépte át Zelk Zoltán a felszabadulás határmezsgyéjét. Kétszeres értelemben is fordulót jelentett ez pályáján. Ifjúkorában inaskodott, aztán alkalmi munkákon tengődött, az időnkénti letartóztatás, kitoloncolás, majd a háború alatti két év munkaszolgálat s végül a hónapokig tartó illegális bújkálás után az első szovjet katonában élete megmentőjét, a szó szoros értelmében felszabadítóját üdvözölhette. De nem kisebb lehetőséget nyitott meg költészete számára az új világ. Mindjárt 1945-ben megjelent addigi négy kötetének és újabb verseinek foglalataként a Teremtés tanúja, s a harmincas években saját kiadott vékony füzetkékből való bő válogatással jelezhette: a sorsforduló előtti tisztelgésnél joggal vállalhatja egész {290.} költői múltját, mely törések nélkül igyekezett egy tisztultabb jövő és a művészi kiteljesedés felé.
Zelk Zoltán a húszas évek közepén indult Kassák késő-aktivista lapjaiban (365, Dokumentum). Ezek a versek, amelyekből később Első szavak címmel nyújtott át egy csokorravalót, még nem árulják el igazi költői természetét. Szecessziós dekorativitás éppúgy jellemzi őket, mint a konstruktivista képépítkezés; fénylő színes síkok és ezüst sugarak villódzása, mértanian kicirkalmazott panteizmus, a világegész boldogan lélegző egysége, amelyet csak néha tör át a félelmek és zuhanások szürrealista víziója. Mindez a húszas évek közepén még felszívható és alkalmazható közkincs volt, de irányt alig mutatott. "Egyedül vagyok / lomha mozdulatok nyújtóznak belőlem" – vallja egy versében. A mindvégig magánytól kínzott ember a mindig sóváran vágyott közösséget a szatmári Gubaszín munkásotthona után, egy bécsi találkozás folytatásaképpen Pesten találta meg, Kassák kemény fegyelmű iskolájában. (Egy ideig tagja volt az MSzMP-nek, a Vági-pártnak is.)
A Munka-kör nem sokáig nyújtott otthont számára, mivel – Vas István emlékezéseinek tanúsága szerint – az érzelmek lázadásának jogán tagjai közül többen elhagyták mesterüket. Hallatlan merészséggel népdalokat kezdett írni Zelk Zoltán, rímeket alkalmazott; búcsút intett a szabadon áradó versnek, és a kötött formák fegyelmét öltötte magára. Kiválásuk és fellépésük indította el a "harmadik nemzedék" néven ismert, lazán együvé tartozó irodalmi szabadcsapatot, amelynek más kötelezettséget írt elő szükség és lehetőség, mint az előtte járóknak. Az évek futása távolabbra tolta tőlük az élet viszonylataiba való közvetlenebb beavatkozásnak azokat a lehetőségeit, amelyek a második nemzedéknek még – közvetve-közvetlenül – inkább rendelkezésére állottak. De nemcsak a konkrét munkásmozgalmi kapcsolatok többé-kevésbé átmeneti jellegéről volt szó (ebben különböző mértékben egyaránt részes volt a néhány évvel idősebb József Attila, de Radnóti Miklós, Vas István, Forgács Antal és Zelk Zoltán is), hanem a nagyon eltérő módon kirajzolódó költői világkép módosulásáról, amely azt sugallta, hogy a nemzedék a való világgal való elszámolásában nem ugyan hátrafelé, hanem – szinte schilleri értelemben – feljebb lépett, de csak viszonylagos mértékben egyúttal távolabbra.
Zelk Zoltán, noha a munkásmozgalom indította útnak, szelíd és bánatos szavú költő volt; szimbólumokba és a sejtetés páráiba öltöztette osztályharcos indulatait. A helyrehozhatatlannak vélt vereséget érzékelte, és a megtisztultság, a nemes bukolika irányába törekedett költőisége, amely többeknél, így József Attilánál és Radnóti Miklósnál vert visszhangot. Verseinek fátyolozottsága kedvenc prózaírójára, Krúdyra, zeneisége Tóth Árpádra emlékeztet, "bús, csendes, gyönge, gyöngéd, szelíd, szegény, simogató" jelzőiből dús csokrot lehetne kötni. A romantikusok késői leszármazottjának látszik, a megtagadott expresszionistáktól a jóság eszményét örökölte, s ki tudja, honnan hozta a nyugtalanul vibráló modern korba a naiv természetességet, az önfeledt dalolás képességét, amellyel csillagot tűz a pisztrángok orrára és megsimogatja a fűszálakat. Illyés szerint "versei {291.} meghatnak, de nem elégítenek ki", Fenyő Miksa arról írt, hogy "tónusuk van ezeknek a verseknek ... csak éppen átütő erejük nincs", Vas István pedig úgy találta, hogy a "négy és feles, négyes és hármas jambus meglehetősen halk és szürke váltakozásainál" egyezőbb formát e költői természethez nem is találhatott volna Zelk Zoltán, akinél azonban e "kopott jambusok ... egész sajátságos dallamot adnak", s akinek verselése, rímelése – úgymond – "néha hanyag, szabálytalan, sokszor egyenesen rossz", noha siet hozzátenni: "... mégis közvetlenül árad belőle a zeneiség." Majd később még kiegészíti e véleményt: "Szabálytalan verslábakkal írt, de biztos dallamérzékkel." S ha kortársai többségének inkább poeta doctusként meg kellett is küzdenie a korszerűnek akart versért, Zelk Zoltán, az "istenáldotta tehetségű" költő mitsem törődött mértékkel és verslábakkal, természetesen áradtak ezek szabályos-szabálytalan zengésükkel a lélek mélyéről. Németh László a Tanúban (1933) szintén a zeneiséget méltányolta Zelkben, mondván: "Zelk szétfolyóbb arc, de elégikus lendülete néhol tiszta sorokban húz fel ... [versei] ... a szív mellől szólnak, szűk skálájú s tiszta zenéjű költőt ígérnek."
Költői rangja egyre és egyenletesen emelkedett a harmincas években. A Csuklódon kibuggyan a vér (1930) című kötetét Radnóti Miklós szinte kamaszos rajongással köszönti a Kortársban. Valószínűleg a rokon lelkületet érezte meg a valamivel idősebb pályatársban, még akkor is, ha saját radikalizálódó gondolatvilágához képest (Zelk Zoltánt is proletárköltőként üdvözölte) a "sápadt versből" inkább a "fáradt kiáltást" hallotta ki a meleg, óvó közösség után. Rokonszenves lehetett számára a stilizált táj, ahol "meztelen, csorba dombokon ... sziszegve jár a szél", ahol a pásztor "nyájat legeltet", s mint saját vidékein, éppúgy nála is "néma nyáj halad". Feltűnő, mily sok kép és fogalmi eszköz bukkant fel már ekkor Zelk Zoltánnál, amely később beépült és szervesült nem egy jelentékeny költői világképbe. Az ő lankáit József Attilánál majd hullafoltok éktelenítik, a "hulló vakolat" s a penészes testű téglacsontok nagy proletár-versek építőköveivé lesznek; a csorgó alkony a fájdalom jegyében bukkant fel később Radnóti jajszavai közt, s a fényszavak a födetlen arcon egészen Benjámin kései lírájáig sugároztak. A mozgalom nehéz és közelharcoktól sem ment éveiben etikai igényességének is olyan összefoglalására bukkanunk, amely még terminológiájában is a legjobbakkal közös:
| Ne higgyj annak, ki eltakarja arcát, |
| ki lopva sugdos setét szavakat – |
| csak nyílt szemekbe tekintsél, bátor légy és tiszta |
| s ne szégyellj játszadozni. |
| (Fiatal munkáshoz) |
Mindez annyit jelent csupán, hogy ekkor költészete pasztell színeivel is magában hordozta a készséget arra, hogy azonosuljon egy nagy áramlással, amely a magyar líra jövendő fejezetei felé tartott.
A Kifosztott táj (1936) és A lélek panaszaiból (1942) című köteteiben összefoglalt versek oly költőt mutatnak, aki szívesen elmereng a hétköznapi lét csodáin, aki – {292.} láthatóan – szíve szerint költészetté emelné a teljes emberi és természeti világot, elpepecselne színeivel, illataival és főleg derűs harmóniájával; de aki szenved is egyúttal a harmónia észlelt töredezettségétől, melynek okai után – legalábbis a költészetben – nem kutat. Visszafogottságát már a korabeli nemzedéki kritika is szóvá tette. Vas István éppen a Kifosztott tájról írt Nyugat-beli írásában úgy találta, hogy "a költészet nagyratörése hiányzik belőle". Antológiába kívánkozó sorai egy helyzet és egy lélek állapotát rögzítik:
| Petróleumszag és kávésbögre, |
| zsíros papír és tört kenyér – |
| s egy ember, aki ül a csendben |
| s nem vár és nem remél. |
| (Nincs vigasz itt) |
A "nem vár és nem remél" József Attilánál már a konfliktusokban megtépett pártmunkás jajszava, Zelk Zoltán azonban még innen volt a vereségeken, számára a kikezdhetetlen világegész sugallta a bénító igét. "Nem várunk semmit ... és mint a polip, / ezer csápjával befon a szegénység ... sehova sem megyünk és sohasem érünk sehova sem ..." – panaszolja a Szegénységben, "... céltalanul csak feküdjünk, / ... amíg az értelem elzsibbad / és elszáll sorsunk, mint a pára" – tanácsolja a Három nap című poémájában.
Az "istenáldotta költő" nagy erénye volt a valóság közvetlenül megmutatkozó arcával való meghitt ismeretség; ennek sok részletét jól látta, kiemelve összefüggéseikből és felmutatva őket, élni és ragyogni kezdett minden fűszál és minden katicabogár. Kedvenc szava, a "tipegés" illett élőlényei mozdulataira, de semmiképpen sem valamiféle dinamizmus, netán száguldás a távlatok felé.
S ha megérintette is időnként a való világ oly gazdag külsőségei mögött működő törvényszerűség, amely az okok és összefüggések felől tájékoztathatott volna, ezeket – úgy érezvén: nem tartoznak rá – egy igazán élőbb valósággal megteremtett szövetségi viszony megnyugtató magabiztosságával hárította el:
| ... melledre ül s torkod szorítja |
| léted lidérce, a talány: |
| Miért? Mi értelme? Mi célja? |
| a rekedt kétség kerepel – |
| Figyelj! A hajnal jő s talán egy |
| rigó füttye majd megfelel ... |
| Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve |
| az omló légben, vagy talán |
| egy hirtelen pattanva bomló |
| kisded levél az almafán ... |
| (Biztató) |
{293.} A jogos pályatársi elismerést ez években – úgylehet – nem a hozott új értékekkel vívta ki, hanem a természetes, meleg érzelmességgel, életes ízeivel; mindez egyéniségét, költészetét belülről áradóan jellemezte. S noha reá is vonatkoztak Halász Gábor a nemzedéket oly súlyosan érintő tanulmányának (A líra ellenforradalma) ítéletei, kétségtelen, hogy a kor nyomása alatt meghajló generáció tagjai közül Radnóti Miklós és Vas István mellett Zelk Zoltán állt a legközelebb ekkor a szellemi baloldal gondolatvilágához, noha példaképe nem a "vasba öltözött" líra volt, hanem a Nyugat költészeti eszménye. "Érzelmi szocializmusa" a külvárosok, a telepi szegénynép mindennapjainak bizalmasává avatta, a Villamoson, a Szilveszter a Fóti úton, az Este a kútban című életképek mutatnak rá elbeszélő költészete tápláló televényére, amelyben helyenként tragédiák lappanganak. Sőtér István találóan írta róla Négy nemzedék (1948) című tanulmányában: "Zelk számára a végsőkig humanizált közösségi kapcsolatok melege válik valósággá", majd egy újabb írásában: "Szocializmusához valójában a szeretet vezeti – ez a szeretet azonban nem csupán az emberek, hanem az állatok, növények, a kőzetek társadalmaira is kiterjed ... a végtelen világgal érzett testvérisége az, melyből oly bőven telik magára a szocializmusra." A fénytelenségben fuldokló dalos költőre oly hosszasan borult rá a reménytelenség takarója, hogy teljesen érthető az a szomjú vágy, amellyel a szabadulás után sóvárgott:
| Vártam harmincöt éven át, |
| hogy jő az angyal és kivált |
| e kínteli pokolból: |
| aztán már minden egyszerű, |
| lábam előtt kövér derű |
| hever majd és dorombol. |
| (Vártam) |
Zelk Zoltán bizalmas hite nem szubjektív adottság volt csupán. Bármilyen messzire távolodott is e kor a Lékai Jánosok és a Lengyel Józsefek negyedszázad előtti nyelvezetétől, lehetetlen fel nem ismerni látásmódjában a messianizmusra hajló és a végletes világmegváltásra kész elődök naiv és tiszta hitét abban, hogy a Forradalom újjászüli majd az Embert, lemossa róla a primitív önzés bűnét, megtisztítja a világot a farkaserkölcsöktől, és elhozza a Jóság és Derű országát a földre. A konfliktusok egy csapásra történő megoldását vallotta 1919-ben Balázs Béla és hirdette még a harmincas években is, Zelk Zoltán kibontakozása idején, a baloldali művelődéspolitika. Sem költészetéből, sem prózai írásaiból nem következtethető ki, hogy elérték volna egy tágasabb világ híradásai, amelyek éles konfliktusokról tudósíthattak volna, álom és való eltéréseiről, a messianizmus tűnékeny természetéről, s egy új realizmusról, amelynek alapelveit ekkoriban igyekezett kidolgozni Lukács György, belül tartván az elmélet kontúrjain mindazt, ami van, s kívül azt, aminek lennie kellene. Zelk Zoltán egy közelibb, beláthatóbb {294.} horizontú világban élt, a "hétköznapi lét" övezeteiben. De ez a lét teljes volt számára, átláthatóak dimenziói és bemérhetőek emberi viszonylatai. Elég csak a Tegnap (1966) című emlékezéskötete írásaira, egy tervezett, de soha el nem készült önéletírás építőelemeire gondolnunk, hogy lássuk: a nélkülözés és megaláztatások fájó benyomásait rendre elsimították egy egészséges lélek derűs optimizmusának gesztusai: az önfeledt megmerülés a kávéházi közösség dohányfüstös légkörében, a pályatársak közelségében, egy humanizáltnak tudott létszelet napi kis örömeiben.
Ily módon semmi oka sem volt, hogy ne mindennek a kiteljesedését higgye 1945-ben. Első verse a szabadságról szólt, s az azonos című lapban jelent meg, amelynek kulturális rovatvezetője lett. Bóka László találóan jegyezte meg a Kagylóban tenger (1947) című kötete kapcsán: Zelk azzal válik ki kortársai közül, hogy fenntartás nélkül át tudott lépni az új korszakba, nem behódolt annak, hanem otthon lelte magát benne. A Szabadság, az Egy vöröskatona sírjánál, a táncoskedvű Tavaszi vers és a Zuglói reggel, s az új kezdeteknek megannyi más költeménye, üde és hamvas ma is; Illyés Gyula, Benjámin László köszöntői mellett maradandó emlékei a felszabadító történelmi pillanatnak. A továbbiakban, a küzdelmes hétköznapok idején sem húzódott magába, nem került a benjámini "három kétely kapujába"; elegendő okot látott arra, hogy tudatosan pártos költő legyen. A hűség és a hála éneke (1949), A pártos éneke (1950) és A nép szívében (1952) című kötetei tanúskodnak e szándék valóraváltásának eredményeiről.
Zelk Zoltán nem váratlanul lett pártos költő. Ha megfigyeljük a negyvenes évek elején keletkezett Éjszaka írom című költeményének a képeit, nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy a vers a József Attila-i Hazámra visszhangzik, hanem költő és nép sajátságos viszonyát is érzékeljük bennük. A magyar líra évszázados hagyományába illeszkedik (legalábbis Petőfitől kezdve) a Nép megszólítása, a költői szereptudat oly felnövesztése, amelynél legitimmé válik a szinte prófétai pozíció. Ha ezt kérdi a versíró:
| Van-e hazád, költő, tiéd a nép? |
| Fölé hajolva hallgattad szívét? |
| S fölismered-e ujjongva, szívében |
| Önnön-szívednek gyermek énekét? – |
akkor nemcsak az azonosulás deklaratív közlése válik fontossá, hanem kicseng a sorokból a retorikus hangvétel is, a háromszor megismételt szív-motívum elhasználtsága, de még inkább a gyermeki-érzelmi szinten rögzített kapcsolatteremtés banális igénytelensége. "Mintha visszfényként tó tükrén lebegne / olyan szelíd, sejtelmes a világ" – fejeződik be a költő és a hon találkozását leíró költemény egy elboruló korban, amikor a nemzet és költőinek sorsa tragédiák örvényébe készült zuhanni.
A gyermek mivolt mint a nép és egyúttal a költő helyzetének metaforája aggasztó következményekhez azonban majd csak akkor vezet, amikor A hűség és a hála éneke című költeményben – úgymond – "világteremtő századunk sugárzó {295.} címere" felé "fordul és nevét kiáltja a gyermekarcú nép". Itt a személyiség és a néptömegek szerepének marxista (noha költői) értelmezésével szemben a néptömeg és az azt alkotó szuverén egyedek degradálása történik, és az érintett vezető kultikus-idealizált és művészileg hiteltelen rajzolata jelenik meg. A való világ csodáin rendszeresen ámuló, a részletek szépségével oly beszédes viszonyban álló költő hirtelen olyan – ritka levegőjű – magaslatra lép, ahonnan mintha autentikus természetességgel kezdhetné szózatát: "Most, hogy szembenézek veled, Emberiség!" A nép szívében című költeményben pedig ronthatatlan falak, várak emelkednek a Bizalom jegyében, újra csak a költő szívében, aki ekkor még nem érzékelhette, hogy milyen meredélyre, milyen bizonytalan ösvényre kapaszkodott, kilépve meghitt tájaiból.
Ezek a költemények kihullottak a későbbi gyűjteményes kötetekből, de indokoltan maradhatott bent A pártos éneke, amelyből szinte teljesen hiányzik a deklaráció, amelynek muzsikáló dallama oly természetességgel ringatja felidézett látványait, kíséri szemlélődését, amely befogja a csillagok és folyók futását, az egész természeti világot, mindent, ami él és a napfény felé törekszik. A kozmikus térségekből ereszkedik le a költő a föld tereire, a bányákba és a kovácsműhelyekbe, az üvegfúvókhoz, a sikongó fűrészgépek mellé, a dolgozó emberekhez, az ő pártjukon áll és "pártján, ha kell, a pártnak ...", s nem meglepő, hogy ezekben a valós és emberi dimenziókban mozogva még a részletekből az általánosítás felé szárnyaló költői szó is nyomban hitelessé válik:
| Pártján annak, ki készül, |
| hogy a napot letépje, |
| hogy ragyogni föléjük |
| tűzze egy tiszta égre! |
| Légy pártos, költő, pártján |
| csak nékik! a szegénynek! |
| Sorsuk kormos, de attól |
| lesz fényes majd az ének! |
"Akit pártköltőnek mondanak, ha igazán költő, egyetlen megkötöttséget ismer: a gyökerekét" – írta Zelk Zoltán 1947-ben, s e helyes felismerést költészetté váltó néhány versét mindvégig joggal vállalhatta. A kezdetek hiteltelenül "pártos" költeményeit azonban kirostálta, noha később, még 1966-ban is így nyilatkozott: "Költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte ... a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni."
Mi volt hát mégis a romlandó anyag, amely elbontotta e korszak termésének egy részét? Zelk Zoltán a saját naivitására gyanakszik, amely a közeleső megoldásokhoz, a szépnek látszó illúziókhoz vezette. A mai olvasónak mindenekelőtt az tűnik fel, hogy a korai költészethez képest az új szakaszban rohamosan csökken a játékosság, a zeneiség, kiszikkad az érzelmes töltés, megsokasodnak a pongyola, {296.} prózai fogalmazások, egész sorok, képek csak töltelékül szolgálnak, egyszóval fellazul a vers szövete. Amellett fogalmi vázat igyekszik szerkeszteni, ezzel ellensúlyozná az érezhető szétesést, olyan építőanyaggal dolgozik tehát, amely sohasem volt erőssége. Nem az ihlet működik a költeményben, hanem a tisztes emberi szándék, s ez – úgy látszik – nem elegendő ahhoz, hogy a vers felszárnyaljon. A hűség és a hála éneke, A nép szívében nemcsak azért hullottak ki az idő rostáján, mert a késői kor távlatossága lefoszlatta róluk a hamis burkot, az illúziókat és az üres pátoszt, hanem azért elsősorban, mert a költői ihlet valódisága híján omlottak szét, nem voltak igazi versek. S ezt a hiányt nem pótolhatta az akarás őszintesége.
Valamikor Zelk Zoltán az érzelmek jogát védelmezve lázadt fel mestere, Kassák Lajos szikárnak érzett racionalizmusa ellen; most a törvények megalapozottsága után kutató intellektuális kétely, a valódi és az etikailag igazolható után nyomozó gondolat gyengeségei miatt bukott el. Mintha nem is lett volna egykor kortársa Derkovits Gyula, úgy hadakozott 1948-ban a művészi absztrakció ellen, s midőn a realizmusra esküdött, gyakran megelégedett annak látszatával. Pedig érezte, hogy mélyebbre kellene hatolnia: "A hirtelen nekihevültség, az eltökélt szándék sehol sem olyan árulkodó, mint a versben" – írta 1949-ben költészetünk akkori állásáról.
Helyzetét a kritika is megnehezítette. "Nemzeti költő"-vé deklarálták, akinek teljesítménye előtt lábhoz tett fegyverrel kell tisztelegnie a bírálatnak. "A magyar líra vezető egyéniségévé vált" – írták róla, s arra biztatták: "... adja át magát lénye természetes hajlamainak, feledkezzen rá az élet derűs, jóleső tényeire, éreztesse az élet napos oldalának ízeit." Nehezen lehetne ma már kielemezni, miképpen sodorták, hogyan sodródott költői készségeinek, lehetőségeinek perifériái felé, midőn azt hihette, azt hitették el vele, hogy felfelé tart.
A tétova meghökkenés első jelei már a Mint égő lelkiismeret (1954) című kötetben feltünedeznek, noha ezt még a hivatalos kritika és a második Kossuth-díj elismerése fogadta. Itt már feltűnt, hogy a korai, közéleti típusú versek közül többet kihagyott, hogy csökken a verstermés, s úgy látszik, a költő kerüli az aktuális problémákat. Ugyanakkor dicsérték gyermekverseit, a Gyermekbánatot (1947), s a Mese a kiscsikórólt (1954), s joggal. Zelk Zoltán, aki a felszabadulás után újságíró lett (Szabadság, Népszava), majd az Athenaeum lektora, 1952–1956 közt az általa alapított Kisdobost szerkesztette. A játékosság iránti vonzalmát meséiben, gyermekverseiben élte ki, s míg a "komoly" verseket általában nehezen írta, a gyermekversek, a mesejátékok mindig boldog odaadással, könnyedén születtek tolla nyomán. A jóság és gonoszság küzdelmének színterei ezek a mesék és versek, az öröm és derű természetes otthonai költészetében, amelynek sohasem voltak mellékes termékei (válogatott gyűjteményük: Erdőben-berdőben, 1964).
A Mint égő lelkiismeretet azonban nem a "Kiscsikó" zárta le, hanem a Szárnyak, amely az ifjúmunkás emlékekhez kiáltott segélyért:
| {297.} Ha kétségbe, ha csalódásba, |
| úgy szálljak, soha zuhanásba, |
| soha hűtlenség mocsarába, |
| e halálnál mélyebb halálba! |
S a másik záró vers, az 1953. december 29-i dátummal ellátott Micsoda válasz! a szabadság első reggelének fogadalmát idézi fel, s riadtan kérdi: "... hol van az ének, mely szívig ér?" Mintha csak a réges-régi Töredék visszhangja verődne fel: "... már egyre halkabb s tépettebb az ének."
Alig egy év múlva azok közé az írók közé került, akikről ezt állapította meg egy párthatározat: "Elvetették a szocializmus perspektíváját, megingott a munkásosztályba vetett bizalmuk, pesszimizmus és csüggedés vett erőt rajtuk, ami kifejezésre jut műveikben." Amit Benjámin László az Egyetlen életben versbe fogalmazott, azt Zelk Zoltán újságcikkben írta meg maga mentségére: "Nem adok fel semmit elveimből, abból a meggyőződésemből, ami ifjúkoromban a munkásmozgalomba vitt. Ma már tudom, hogy akkor adtam fel ezeket az elveket, ifjúkorom tiszta hitét, amikor elhittem én is, hogy emberség nélkül, moralitás nélkül ... is lehet igaz ügyet szolgálni."
A válság évei következnek most pályáján, három esztendő termése 1956-ban egy vékonyka kötet, az Alkonyi halászat. A prózaiság korszaka egyszerre véget ér, a vers keményebb veretűvé válik és megtelik zengéssel. Ez a zene bánatos dallamú, rezignált hangszerelésű. De nem oldódás az eredmény, hanem szervesebb, sűrűbb rétegek egymásra hajlása. Nem gyakorol látványos önbírálatot, nem is tud ítélkezni. Halálfélelem szorongatja. Az Éjszakáim avarán beszédes bizonysága felkavart nyugtalanságának:
| Mint az űzött szarvasok futása, |
| szól szívemnek rémült dobbanása, |
| éjszakáim avarán dübögnek |
| patái a halálfélelemnek. |
| Ég az erdő, lobognak az ágak, |
| napok, évek mind hamuvá válnak, |
| fut a szarvas, hurkot vet nyakába |
| százezer ág százezernyi lángja. |
Cigánybiztatóinak keserű, füstös dallamai egy Aranyig és Vörösmartyig visszanyúló hagyományt éltetve a megvert, becsapott naiv dalos alkonyi elvonulását kísérik. A "szomorúság boldogságának" öncsalásába öltözik, s újra a vers élére száll és szimbolikával töltekezik ifjúkori költészetének gyakran megénekelt jelképe, a "vigasszá érett szenvedés" égi rajzolata, a Hold, amelyen pár éve már átsuhant egy majd később kibomló látomás: a fehér sirály árnya.
Győzelmes csatákat kíván az újrakezdőknek, de ő már nem megy velük, új várakat soha nem fog rakni. Költészetének magasra emelkedése mégsem a bánat {298.} jogán kikövetelt magányban ment végbe, hanem a tudat és a lélek mélyeit felkavaró, megtorlató valósággal történt összeütközésből, midőn le kellett szállnia az elmosódott-harmonikus képet kínáló magasból. Ha kérdik egyszer című versében szinte önirónikus distanciával ábrázolja ezt az egykor volt lelkiállapotot, amely – lám – tovatűnt:
| Kertben szerettem volna ülni, |
| így álmodtam én őszömet, |
| nagy csend fényében elmerülni, |
| míg lassan hulló levelek |
| vállig, homlokig borítnának, |
| szépen halni megtanítnának – |
| az elmerengő képzelet |
| esztendeim kemény szálából |
| ily lágynak szőtte őszömet. |
De nem az idill volt az a környezet, amelyben készségei, igazi képességei kibontakozhattak és maradandó, megragadó költészetté szervesülhettek, hanem a költőt körülvevő küzdelmes élet. Ennek egyelőre csak felzaklató, sokszor fejvesztésre késztető mozzanataival találkozott; megtagadta a politikát, memorandumot írt alá és fellépett, nyilatkozott és nemegyszer a tételes törvényekkel szemben cselekedett. A tragikus ősz után, 1957 elején börtönbe került, ahonnan 1958. október 15-én szabadult. Felesége, Irén, életének jóban-rosszban több mint két évtizeden át volt társa, meghalt időközben, személyes élete romokban hevert, erről a pontról kellett újra elindulnia.
A hét évi hallgatás után megjelent Tűzből mentett hegedű (1963) tanúsága szerint az újrakezdés nem volt látványos, s az Alkonyi halászathoz képest nincs is szó semmilyen fordulatról. Ellenkezőleg: a versbeli különös alakzatú harmóniát a magáratalálás egyensúlya tartja. Nem a "csendesfényű ősz" nyugalma ez, mint egykor remélte, hanem az emberi megrázkódtatások mély megélésének eredménye; olyan időszak terméke, midőn a hangulati-érzelmi benyomások közvetlen visszadalolása helyett arra kényszerült, hogy mélyebbre hatoljon. Ez az elmélyedés nem a princípiumok tartományában történt, a Késői sorok októberről erőtlensége mutatja ezt. Zelk Zoltánnak nem sikerült a Benjámin Lászlóéhoz hasonló viviszekcióval kikényszerítenie önmagában a feloldozást, eredendően passzív alkata visszatartotta ettől. A súlyosodó gazdagodást az érzelmi mozzanatok érvényesebb felmutatásával érte el. Szerelmes verseit a halott feleséghez, s különösen az újabb magyar líra egyik legszebb alkotását, a Sirályt, ezt a 16. századi zsoltárokat idéző, tökéletes elégiát az tölti be, hogy eleve kilátástalanul-reménytelenül a süket és néma végzettel száll perbe, a soha-haza-nem-találás, a feloldhatatlan magány szívszorítóan őszinte emberi panaszával. A lamentáció hol elcsituló, hol felviharzó zokogásában elkeveredik a saját életút s az együtt töltött évek emléke, a jelen sivár egyedüllétének jeges szorítása. E zenei szervezettségű {299.} poéma monoton hullámverése, sírgöröngyök fokozódó, hulló dübörgése, a szárnycsapásként vissza-visszatérő vezérszólammal (Vak szemgödör, Halott sirály) a megszokott melankólián túlviharzó erejű vallomás, nem "boldog szomorúság" többé, hanem lesújtó és felemelő igaz emberi bánat, szemközt a halott kedvessel:
| Halj meg, de karjaim között! |
| Hallgassam én is a rögök |
| deszkán didergő dobszavát – |
| megértem én már a halált! |
| Nem értek én már semmi mást, |
| nem hallok én már semmi mást, |
| csak azt a néma suhogást, |
| azt a szárnyatlan szárnycsapást. |
| Csak azt tudom, hogy visszaszáll |
| egy szárnyavesztett holt sirály. |
| Lebeg, lebeg, aztán leszáll. |
| Szívem vak tengerére száll. |
Igen, felemelő és megtisztító is e szívettépő férfisírás, mert a metafizika áthághatatlan határain innen a tér még nyitott marad, talán új örömök és új szenvedések számára. Bejárhatóak az ifjúság tájai, a miskolci és szatmárnémeti gyermekkor emlékei, Zugló, a rákospataki kertek; át lehet újra élni a dorosici alkony szörnyűségeit, be lehet kopogtatni a Kolumbusz utca 54/b-be, ahol már soha senki nem nyit többé ajtót, el lehet búcsúzni rég meghalt pályatársaktól, s mindezt a személyesség élénk jelenlétével, s a megszokott jambikus hullámzást kontrasztosan átszakító trochaikus-daktilikus muzsikával, Csokonaira és Aranyra utaló dallamokkal, s nagyon ritkán némi szürrealisztikus fátyolozottságú vízióval (Cigányok a fergetegben). Zelk Zoltán oly gyakran feltűnő muzsikus cigányai Benjámin László elpusztíthatatlan szegénylegényével tartják a rokonságot; a nyirettyű kíséretével felsíró megváltó dalba vetett bizalom a hamu és pernye alól is felszálló szelíd vigaszt élteti, amely egyébként már csak másokat illet. A Tűzből mentett hegedű korszakának legjellegzetesebb sorait talán a Régi módiban olvashatjuk:
Ezt a vágyat közvetíti az 1964-ben megjelent életműválogatás, a Zúzmara a rózsafán, ehhez a szándékhoz, a vigasz építményéhez gyűjtögeti össze az Élet és Irodalomban közzétett kedves-derűs emlékeit prózai kötetében, a Tegnapban (1966), s lényegében ezt folytatja majd később szépprózája értékes vonulatában, a Tükör hasábjain Golyóstollal címen közölt jegyzeteiben. Az ifjúkori emlékekből, a pályatársak portréiból s kedves-szelíden zsörtölődő meditációkból álltak össze az Élet és Irodalomban megjelent Pénteki levél című rovat írásai egy újabb kötetté (Féktávolságon belül, 1973).
Az újabb versek a romlás és építés folytatólagos küzdelmét mutatják, foglalatuk a Fölforrt az ég című kötet, 1967-ben. Késői, tört fényű ragyogásként egy fellángoló és hamvába hulló, inkább gyötrelmes, mintsem boldog szerelem zaklatja fel a dalok és elégiák halkuló futamait (az előző kötetből a klasszikus veretű Tizennégy sor már erre utalt). E néhány kurta év verstermése a hatvanas évek közepén szinte önálló fejezete mégis életművének, a Lásd, élni szeretnék, a Vers a lehetről és a nem lehetről, a Ha tegnap megölöm, s nem utolsósorban a címadó Fölforrt az ég s egy sor további költemény egy viszonylag rövid, de annál kíméletlenebb birkózás lenyomatai: egy új reményé s egy – talán az eddigiekhez képest is – még súlyosabb, mert helyrehozhatatlan vereségé. A költő ifjúsága a színtelen szegénységben telt el; abban a korban viszont, amely a volt nincsteleneké és megalázottaké lett, kudarcok érték s a megverettetés lett osztályrésze, mondhatni: közéleti tevékenysége és költészete válságból válságba zuhant, élettársa elvesztésével személyes kisvilága is kongóan üres lett. S ekkor, mint a mesében, az általa oly megejtően elmesélt tündértörténetekben is, váratlanul, a novemberi ködből kilobbant elé piros sállal és sárga pulóverben az ifjúság, s hozzá lépett, hogy két, immár örökre elvált világ gyötrelmes, rövid párbeszédében társa legyen. Időközben ugyanis, észrevétlenül körülvette és hálójába kerítette a költőt egy addig rejtőzködő ellenfél, amely most egyre félelmetesebb lépésekkel szorította védekező állásba a tulajdonképpen mindig derűs mosolyra kész embert: az öregedésnek becézett testi pusztulás fenyegető folyamata, s előreküldött követei, a betegség megannyi jele. Ugyan nem az egzisztencialista filozófia fogalmi készletével, de annál inkább lelkiállapotával és hangulataival telített versekben zúg és zakatol most a kétségbeesés, elúsznak újra és újra a dallamok, növekszik a prózaiság aránya, sőt megjelennek, sokasodnak a prózaversek, kimért, hosszan kitartott lehajló ütemeikkel, kopogó zeneietlenségükkel. Görcsös futamok tűnnek fel, a dadogás a vers témájává válik, a "nem lehet" végérvényessége riasztó hideget lehel – úgy tetszik –, téveteg volt tehát a hiedelem, hogy a világ, az emberi közösség kis és nagy viszonylatai tartósan meleg otthonossággal berendezhetők, ha más nem, hát az emberi egyéniség fizikai {301.} pusztulása szétszakítja ezt a csalóka hiedelmet. Az öregedő férfi kegyetlen vereséget szenvedett a sugárzó ifjúság előtt. A Fölforrt az ég-korszak megrázó nagy "élménye" ily módon az öncsalás nélküli körültekintés kényszerű kötelme lett:
| Megteremtette a világot, |
| aztán öngyilkos lett az isten, |
| ezért születünk árvaságra, |
| ezért taposnak be a földbe, |
| mint a füvet a csorda, az évek. |
| Nincs aki körmünkre koppintson, |
| kezünkből a kést kicsavarja, |
| ajkunkról a vért letörölje, |
| és lelkünkről a verejtéket. |
| Holnap meghalok, hát fennhangon |
| elmondom utolsó imámat, |
| fejem a lelakatolt égbe |
| és a földi kövekbe verve, |
| égből földig hajlongva mondom, |
| hogy Nincsen, nincsen, nincsen |
| és nincs és nincs és nincs és nincsen! |
| Ámen! |
| (Nincs) |
A bekerítő, növekvő számú évtizedek árnyéka rávetül a színesebb-derűsebb oldalakra is, a népdalok üdeségével fel-felvillanó részletekre. A kötet egésze tematikai változatosságában is a töredezettséget jelzi, a széttartó vonalak futását mutatja meg. A versekben elúszó-visszatérő, halkuló-felerősödő dallamok bujkálnak, elárulják a költői alkotó módszer tulajdonságát, amelyről így nyilatkozott: "Verseim majdnem mindig szövegtelen hangulatból, néma lelkiállapotból születnek. Hogy mikor és hogyan érik bennem a mondanivaló, azt nem tudom. Legfeljebb utólag rekonstruálhatom. Mikor a verset érezni kezdem, lassan kialakul a szöveg. Egy szó vagy egy verssor." A külvilággal szemben védtelen, fegyvertelen, a szó régi értelmében igazi lírai költő vallomása ez, akinek a való világ, az élet élményi impressziókban, hangokban, színekben, érzelmekben gyülekezik a tolla hegyére. "Felnőtt voltam, s felnőttek közt gyermekszívvel éltem" – írta még A bánat jogáért című versében, amikor "vétke" után kutatott, s – úgy tetszik – itt pontosan érzékelte, miért is sebződött fel az önfeledt dalolásra predesztinált alkat egy zordabb lét megkerülhetetlen, sokasodó élein.
Az irodalomkritika az utolsó évtized verstermését szívesen jellemezte a szolid megbékélés, a derűs szemlélődés kulcsszavaival. A Bekerített csönddel (1971) kezdődő, majd az Ahogy a kötéltáncosok (1975), a Meszelt égbolt (1976) című kötetekkel folytatódó és végül a Mindennapi halálom (1979) című gyűjteménnyel s az Új versekkel (az életműkiadás Keréknyomok az égen című kötetében, 1982) {302.} záruló korszakra azonban – ha tüzetesen elemezzük e költeményeket – semmi sem jellemző kevésbé, mint a derűs megbékélés. A Fölforrt az ég ciklusában lezajlott küzdelem költészeti következményei kiteljesednek és elmélyülnek ebben a kétségtelenül lényegében egységes utolsó szakaszban, amelynek értékszintjét azonban éppen a tudati és etikai erők koncentrált felfokozódása biztosítja, szemben a fizikai széthullás megújuló rohamaival.
A Zelk Zoltán költészetére valaha oly jellemző csengő-bongó dallamosság, a zeneiség túlhabzása végleg megszűnik; a rímek megritkulnak, talán csupán a ritmus lüktetése, a belső alliterációk részleges érintetlensége őrzi a nyelvezet egykori tulajdonságait. Az ünnepi zengés múltával a lét hétköznapi közvetlenségében lép elénk, legalábbis a költői termés egyik rétegében. Úgy látszik, valami végérvényesen elmúlt, a természeti világból kiveszett a harmónia, a boldog lélegzés, a színek sziporkázása; nem gurul már a költő lába elé többé összegömbölyödve egy kiskutya, óvó simogatásra várva; az ég dalos madarait vegyszerek tizedelik, a rét selymes füvét sivár szelek kuszálják. A költő már nem énekel, már nem dalol, hanem beszél, elmond, közöl, rögzít. Fanyar józanság és kesernyés íz hullámzik át a tört sorokon, a sokasodó töredékeken; a prózaverseken és a versalakzatú valóságos prózán. A rigófütty kivész, kedvelt madarainak, a fecskéknek cikázó villanása a légben a fagyott ágak közti megmerevült rajzolattá válik:
| ... Dérverte lámpád |
| – azt is még Ő gyújtotta meg – |
| kihúny a támadó szelekben, |
| széthull asztalod, fekhelyed, |
| madártalan, szélütött fáknak |
| mondod fennhangon versedet. |
| (Nem áll eléd) |
A létérzékelésnek ez az alapszólama végig megmarad már lényegében akkor is, ha a költő egyéni sorsa elegendő teret és időt adott ahhoz, hogy a végső elszámolás, a leltárfölvétel tüzetesebb részletességgel történhessen meg, s így feldúsuljon oly életes anyaggal, amely elfedi, beburkolja az egyéni létfilozófia szikárabb természetét. Az emberi elmagányosodás és végső kiszolgáltatottság szavakkal – még költői szavakkal is – végül is feloldhatatlan; a verset még akkor is írni kell, ha a "kibírhatatlan kínok lángjai sem oltják" a halálfélelmet, s ha a költői tudat éberen figyelte is: "... hogyan billen, / ferdül alattam a világ, / most már a néma zúgást hallom, / s várom a semmi sikolyát!" (Három év)
Ebben, s csakis ebben az erőtérben válhat költői vízióvá a megélt múlt, mivel "... maga az élet szürreális", ahogy Illyés Gyula írta a hetvenéves, súlyosan beteg költőt üdvözlő levelében. Chagalli képzetekké, balladás révületté, álommá és mitológiává válik, tépődik szét és összegződik mindaz, ami a múltnak feneketlen kútjából felmerül, seregszemlére gyülekszik a meszelt égbolt vakító fehérségében, a {303.} súlyos betegségben, kórházakban töltött hosszú évek alatt. Szó sincs derűs megnyugvásról, szemlélődésről: "... fekete Tejút hajdan vándora / ülsz már visszhanggal betömött fülekkel / emlékeid szögesdrótja mögött ..." – jelöli meg valódi pozícióját a költő, s adja meg a "kész a leltár" számvetését:
| Átgázoltam folyókon, |
| vasúti töltéseken, |
| malteros ládákon, |
| vasrudakon, |
| árokba fordult gépkocsik roncsain, |
| gőzölgő hátú réteken, |
| józsefvárosi sikátorokon, |
| melyeknek kapualjaiban öregasszonyok és munkátlan |
| fiatal férfiak aludtak, leégett falvakon, |
| melyeknek hamujában csordába verődött, farkasbánatú |
| kutyák vonítottak, |
| elhullott lovakkal teli országutakon, |
| börtönök folyosóin, |
| temetők tujabokrai között, |
| míg végül az ablakhoz értem és láttam, |
| milyen szomorú lámpákkal dülöng az Újpestre tartó villamos. |
| (Félszáz év) |
A súlyos tartalmú történelmi leltár crescendójának banális jelentéktelenségű, meghökkentő záróképe (gondoljunk csak kontrasztként a benjámini Véres zászlók alatt című vers refrénjére) nem költői erőtlenségből származik, hanem adekvát lenyomata a végső mérleg tétova számvetésének. Egy ember életútjával szembesülünk itt, aki – mint Sinka Mihályról írta – maga is beállni készült a "Többség Gyülekezetébe", s aki elvegyült a többségben, de ki is vált belőle, mivel a költői szó varázslatos adományával élve jelezhette a tömeg, az osztály, az elnyomottak és megvertek osztályának érzéseit. A kritika szívesen szól Zelk Zoltán késői költészete nyelvének modernségéről, kavafiszi jellegéről, arról a tulajdonságáról, hogy csökken benne a részletező leírás, fokozódnak a felhangok, az áttételesség, a hirtelen törések és megszakítások aránya, s mindez – a recepcióesztétika szabályai szerint – a továbbgondoláshoz, a kiterjesztéshez, új távlatok felismeréséhez adhat indítékot, felerősítheti a szuggesztivitást. Mindezek a jellemzők ugyanakkor a világkép elrendezettségének dekonkretizálását is jelentik, a végső és megnyugtató elrendeződés (a derű feltétele) elmaradását. Ily értelemben sajátos visszhangja, visszavétele is e költészet a negyvenes-ötvenes évek fordulója gondtalan, dalos optimizmusának és adekvát megfelelője a kor jellegének, amelyben a költői teremtés folyamata végbement. Zelk Zoltán klasszikus igényű, visszafojtott érzelmességű, keményveretű kései lírájának történelmi perspektívája ugyanakkor mégsem azonosítható az egzisztencializmus távlattalanságával, mivel e költészet {304.} tartalmai végső soron a küldő közösség létérzékelését fejezik ki, e közösséghez fűződő eltéphetetlen kapcsolatokat, a hűséget és az azonosságot bizonyítják. E kései líra egyik alapvető vonulata nem véletlenül az életrajzi jellegű mozzanatok újjákomponálása (mindig is oly közvetlenséggel írta bele életét a verseibe), amelyekben egyként megjelennek újra a gyermekkori emlékek, a megélt történelmi események, s nem utolsósorban a kortárs költők és művészek, akikhez tanítványi vagy baráti viszony fűzte őt életükben és halálukban.
Zelk Zoltán kései lírájának korszerűsége éppen ezért nem az egyéni lét köreibe, a magánemberi egzisztencia övezeteibe való visszahúzódással jellemezhető, nem ez emeli "nagy költészetté" e lírát, hanem a közösség reprezentánsaként a méltó emberi életért folytatott küzdelem kemény végigharcolása s ennek költőileg végleges tisztaságú, tömörségű és fegyelmű, jelképekkel dús kifejezése. Ez a melegszívű, kissé mindig hamiskásan pillantó, és egyáltalán nem hősies kiállású férfi az utolsó percekig fenntartotta a maga részéről a lét értelméhez fűződő akaratát, amikor mindig és újra a holnapi vers megírására készült. Sorsa ajándéka volt, hogy az utolsó – úgy lehet, legnehezebb – éveiben szenvedése "...mélytüzű nagy tükrébe" tekinthetett szenvedése "...százszoros visszárnyá"-ból, a mellette álló asszony jelenlétéből meríthetett erőt, az embertársi szolidaritás bizonyosságában hihetett.
S hitt még szinte megszállottként a vers, azaz az alkotás értelmében mint az emberi létezés megvalósulásának legmélyebb titkában még akkor is, amikor már egyre erősebben hallotta a félelmetes patkócsattogást, s látta az égre rajzolódó keréknyomokat. Amikor a Három perc utolsó sorait írta, akkor is érvényes volt számára az az üzenet, amelyet még az Alkonyi halászatban a maga számára küldött előre az intuíció csodájaként:
| S ha majd utad végére érsz, |
| ha szív és elme tudja, nincs tovább: |
| egy dalt, egy dalt még akkor is, |
| ha együgyűt, ha bármily ostobát! |
| Mint varázsló, ki fölkúszik |
| a légbe dobott egyszál kötélen, |
| úgy csüngj te is, az űrben ott |
| egy szál énekké változott |
| utolsó perceden! |
| (Ötven felé) |
| Bevezetés I. | TARTALOM | Kiadások |