Szintézis a megújulás jegyében

Az Eső és tramontána verseitől kezdve költészete a nembeliség, a világegész lírai átfogása felé szélesedik ki. Individualitás és magyarság addigi kettősségéhez egy harmadik járul: az egységes emberiség horizontja. A tézis és az antitézis ellentéteire ráépül a művész világtávlatú, szavát a világhoz intéző szintézise.

Az emberi lét és a költői sors esélyeit-buktatóit méri fel 1965-ben megjelent Földalatti Nap című verseskönyvének majd az egésze. Szembefordulás lett ez a líra a rohanó, könyörtelen idővel, harc a halállal és a halált szolgáló erőkkel. Vas István az elkerülhetetlen véggel a Mű pajzsát szegezi szembe, a semmi ködárnyát dialektikus ellentéte, az alkotó lét sugárzó energiájával ostromolja. Csak a létet, az anyagot és az azt tükröző szellemet, a természet és az ember világát képes ihlető versélményként elfogadni, a látomás és révületek számára idegenek. A természetesség, a lelki épség, a belső egyensúly még erősebb alapszólama lett költészetének, mint azelőtt. S e versekben végképp megszűnőben van az a klasszicizáló feszesség, stilizáló arányosság, amely régebbi alkotásaiban az ihlet lobogását valamelyest fékezte: vérbeli romantikus módjára tör elő világhódító-élvező életvágya. Élet és {322.} alkotás pedig ekkor már mindenekelőtt a forradalmisággal, az életet alakító lázzal egyenlők előtte; leginkább a Zászlók felsorolásai, megszólításai, ismétlő erősítései, evokatív mozgósító pátosza magasztalják ezt.

A költői életkedvnek s halál elleni küzdelemnek visszatérő lírai eszköze az emlék: nem annyira konkrét valósághitelükben, mint inkább a szabad és laza, utalásokból és sejtetésekből építkező asszociációrendszerrel, bizonytalanabb és befejezetlenebb versnyelvvel: a múlttal a jelen világa nemcsak kimélyül, de egy olyan "tartam", "folyamat", "állandóság" szuggesztióját is kelti, amely dacol a mulandósággal. Ilyen múlt világokat életre hívó verse például A zuhogáson át, ahol a magány, az egyedüllét ideje lépteti fel emlékezetében a régi halálokat, a vers egész nyelvi hálózata pedig – bármennyire tudatosan visszafogott és passzív szemlélődésből fakadt – igéivel mégiscsak a régi erőt érvényesíti. Ennél is izgalmasabb eredménye a világokat egybeépítő, újszerű létszemléletnek Az idő metszeteiben. A néha tőmondatosságig egyszerű beszédmód mind szélesebb távlatokat nyit meg, a költő itt mintegy átlép élet és halál elválasztó határán: oly összeszorítottság, összepréseltség érződik néhány szavas mondataiban, ami az időtlenség végtelenségébe tudja transzponálni a véges időt, az értelem fényével lebírni az emberi szellem mulandóságának abszurditását. Költözés című versénél is tanúi lehetünk annak, hogy versbeli gondolatmenete jelzés- és utalásszerűvé vált.

Az életvágy másik vetületét, az elmúlás rejtelmeivel való vívódást foglalják magukba a kötet legjelentősebb versei. Mindenekelőtt a Branyiszkó, hol már a vers címe is harcot jelez. Azt tükrözi a vers alapvető attitűdje, az önmegszólító verstípus is. Halálról van szó ennek az elképzelt honvédrohamnak képkockáiban, de azt egyrészt az élet és a cselekvő mozgás szimbolikus jelenetei roppant erővel ostromolják, másrészt a gondolatritmikus, rendkívül tömör szerkesztés kompozíciós ereje, s leginkább a csatában kifejeződő kollektív sorsélmény, a német szavak által is kifejezett összetartás tudata, mely az egyéni tragikumot valamennyiünk ügyévé általánosítja, ezáltal pedig megenyhít és felemel. Az önmegszólító verstípusba tartozik Párbeszéd két ismeretlen között című alkotása is, csak bizonyos különbséggel. Annak az elképzelt dialógusnak, amelyet a költő önmagával folytat, csak egyik felét halljuk, ebben viszont mindkét "költői én" egyaránt megnyilatkozik. Egyaránt nagyobb így a megszólító én öniróniája és a megszólított válaszának szilárdsága. Ezt mozdítja elő az is, hogy az egyik én a maga gunyoros számvetését, a közelgő pusztulásra való emlékeztetését-fenyegetését, a sors elháríthatatlan fölényével adja elő. De ugyanilyen karakterisztikusan nyilatkozik meg a másik, a felelő, és minden fenyegetést tagadó én is, amelynek válaszai egészen axiómaszerűek, lakonikusságukban törvényalkotó erejűek.

A költő merész öntudattal nem mond le a világ jelenségeivel haláláig való töltekezésről; erről szól más hangnemű s alkatú költeménye, A város télen. Itt az alkotó szinte "kilép" önmagából: harmadik személyként megfigyeli merengő, majd a világ forgatagában önfeledten elmerülő énjét. A négyrészes költemény háromnegyed része maga a bizonytalanság, a kontúrtalan és baljóslatú lebegés, a végzetszerű sejtelmesség. Az üres étteremben, elhagyatott parton ülő, mozdulatlanul töprengő, {323.} kopasz férfi, az "idegen" képmása majdhogynem kafkai színezetű, a leszálló fekete nagy madár archetípusa pedig szinte hívja a kikerülhetetlen anankét. A befejező rész viszont sarkosan ellentétes az előzők élethangulatával: minden mozog, pezseg, áramlik itt, a szónokias eldöntendő kérdések sokasága a verspróza széles kereteiben is ezt gerjeszti tovább, nemkülönben az önironikus önszemlélet; szilaj elszántsággal feszül itt szembe a lét végső kiszolgáltatottságával az emberi tartás.

Költői metamorfózisának tisztázására Vas István a hatvanas évektől kezdődően új, nagyszabású műfajt hódít meg: a regényes emlékezést. Memoárjait – melyekről következő kötetünkben szólunk – természetesen mindenekelőtt az ihlette, hogy túl az élet delén felmérje megtett útjának tanulságait. Emellett azonban a költő egyetemesség felé fordulása, személyességének objektív énnel való felváltása is lényeges komponense annak, hogy Nehéz szerelem című visszaemlékezés-sorozatában behatóan elemezni igyekszik a magyar líra egykori sorsfordulóját, hagyomány és modernség hajdani viszonyát, benne saját pályaívét az avantgarde törekvésekhez, majd azok ellenében. Ifjúságát és a húszas-harmincas évek Budapestjének miliőjét már 1943-ban publikált Elvesztett otthonok című lírai-epikai önarcképében bemutatta, ezúttal azonban sokkal nagyobb igényű feladatra vállalkozott: "a líra regényé"-nek eddig megjelent három darabja (Nehéz szerelem 1964, A félbeszakadt nyomozás 1967, Mért vijjog a saskeselyű? 1981) egyidejűleg feltáró összefoglalása emberré és költővé válásának s a magyar líra egyik jelentős periódusának; egyszerre önéletrajz, korrajz, esszé és regény. A költő azt világítja át múltjából és a magyar költészet harmincas évekbeli változásfolyamataiból elemző értelmezéssel, aminek szerinte a következő nemzedékek számára is eligazító jelentése, jelentősége van.

Költői énjének átalakulása húzódik meg a hatvanas évek második felében kiteljesülő, nagyszabású műfordítói vállalkozásaiban is. Rendre olyan világirodalmi rangú alkotók tolmácsolását tűzte ki maga elé feladatul, akik valamiképp a létezés egészére, ember és világa totális átfogására törekedtek. Akiknél a költészet szintúgy objektív lírai világmagyarázat és rejtett, de annál sűrítettebb szubjektív megnyilatkozás. Közülük először T. S. Eliot-ot fordította. Az 1966-ban megjelent verseskönyvben – elsősorban a Prufrock, az Átokföldje és a Hamvazószerda átültetéseiben – olyan költőt mutat be, aki költészetével mikrokozmoszt tudott teremteni, ugyanakkor azt rávetítette az egész világra. Eliot filozófiája maga a teljes kilátástalanság és kétségbeesés, s mégis: merész-groteszk képzettársításai az élet változatosságáról, színességéről és bőségéről tanúskodnak; hasonló "vonulás"-ról – azaz az emberi élet végtelenségéről –, mint Whitman, Saint-John Perse vagy a Vas Istvánhoz ugyancsak közel álló Juhász Ferenc költészete.

Auschwitz után lehetetlen többé a költészet – így vélekedett Theodor W. Adorno. Erre Peter Weiss német író drámája, A vizsgálat adott választ: Auschwitzból is költészetet formált, mégpedig magasrendűt. Ebben lett fordítása révén társa Vas István – ezúttal már nem is a köznapiságból csiholva ki költőtársa nyomán a költészetet, hanem a legszörnyűbb költőietlenségből. Peter Weiss ugyancsak totalitást alkot a tizennyolc vádlott gaztetteit megelevenítő auschwitzi per drámájában; az emberellenes erők teljességét viszi színpadra. Az elemző fordító {324.} pontosan határozza meg a vállalkozás lényegét: "... ez a vers legnagyobbrészt akta-szavakból és csikorgó szakkifejezésekből áll össze ... költészetté tudott emelni olyan anyagot, ami addig nem számított költészetnek." Többé-kevésbé hasonló a helyzet Nelly Sachsnak, a Svédországba emigrált német költőnőnek hazai megszólaltatása esetében. A Nobel-díjas alkotó – verseit Izzó rejtvények (1968) címmel Görgey Gáborral együtt ültette át – a kisebb közösség, a zsidóság szörnyű meggyaláztatását panaszolja a legnagyobb közösségnek, az emberiségnek. Vas István mindenekelőtt bensőség és univerzalitás egységét érezte közel magához ebben a költészetben; azt, hogy képeivel és fogalmaival Nelly Sachs folyvást totalizál, s mégis az egyéni szenvedés sajátszerűségét tükrözi lírailag. Másrészt azt, hogy hangja biblikus, ugyanakkor szorongató és groteszk is, azaz mai.

1968-ban – ezúttal Somlyó Györggyel – egy másik világirodalmi nagyságot is megszólaltatott, Konsztantinosz P. Kavafisz alexandriai születésű görög költőt. Az ő művei is gondolatiság, ironikus szellem és lázas, ugyanakkor a gondolattal átvilágított pátosz termékei. Kavafisz történeteket mond el, rendszerint csattanóval, akárcsak Vas István, a fogalom, az eszme áll nála is előtérben, s főképp a kialakítandó emberi magatartás. S főleg az öncélú, az emberektől elidegenedett hatalom megvetésének szól Kavafisz fanyar iróniája – akárcsak Vas Istváné a Római pillanatban –, hellaszi, római és bizánci történetei a népellenes hatalom gőgjéről és elvakultságáról nagyon is időszerűek. Abban is szellemi testvérek ők, hogy a görög poéta is fukarul őrizni igyekszik költészetében egykori szerelmi boldogsága szépségeit; az emlékek által nála is valósággal felszabadul és kitárul a jelen.

1969-ben jelentette meg Vas István terjedelmileg legnagyobb szabású műfordítását, Saint-John Perse francia Nobel-díjas költő Bóják című, többezer soros poémájának magyar nyelvű változatát. Alighanem ő áll alkatilag hozzá a legközelebb: a nagyvilág költői összefoglalását nyújtja, de egyedi képkockák, pillanatfelvételek sokasága által; nagy szellemi általánosító erővel, de a szüntelen mozgás, áramlás lírai megjelenítése révén. Az élet ellenállhatatlan változástengerével való azonosulás hevíti ezt a költészetet; a természet valóságán nyugvó emberi energiákat ünnepli mindkét költő. Saint-John Perse rokona Vas Istvánnak a romantikus alanyiság tudatos mértékbe fogásával–klasszicizálásával is, továbbá abban is, hogy az egész történelmet magukévá élik, magukévá az irónia és a pátosz erős atmoszférájú ötvözetével. Az emberi teljesség konkrét irányát azután átültetései során 1970-ben adta meg Vas István Archibald Mac-Leish amerikai költő Amerika ígéret volt című verseskönyvének fordításával. (Ezúttal Várady Szabolcs volt a munkatársa.) Az amerikai poéta Whitman, Eliot és Saint-John Perse követője, ugyanakkor kifejezetten politikai költő, s nagyon nincs megelégedve Amerika mai arcával, mélységesen megveti annak kapitalista jelenét. A világ megváltoztatására ösztönöz Whitmanéhoz hasonló robusztus erővel, s ez az eltökéltség jelenik meg híven a fordításban is.

Intenzív műfordítói gyakorlata és a pályával való számvetése segíti hozzá, hogy a hatvanas évek második felétől kezdődően a szintézis verseit írja: Nem számít {325.} címmel 1969-ben kiadott kötete még kifejezettebben a lét összegzésének és értelmezésének költeményeit sűríti magába, mint a Földalatti Nap. Az ő összegzése egyszersmind erőfeszítés a továbblépésért – nem kevés önemésztő kétellyel, tehetetlen elfulladásokkal; s ezzel együtt, a múlt élményei alapján a letöréseken átsugárzó életbizalommal. Erre vall, hogy tovább növekedett benne az emlék szerepe, a hajdanvolt történéseké. A költő mai tudata elevenen őrzi egykori tudatállapotait – állandóságként a szakadatlan változásban. Minden mai jelenség és élmény egykori jelenségek és élmények visszfényeit rétegzi, dúsítja tovább, s a kettő interferenciájából világlik elő a jövőt fürkésző, újszerű képzettársítás. Találóan állapította meg a kritika, hogy Vas István a permanens jelenlét állapotában tartja átélt világait, élményeit, hogy sajátos képessége élete rétegeinek megőrzése és költői beépítése élete új rétegeibe. S ugyancsak helytálló volt az a megállapítás, hogy a Nem számít verseinek mondanivalóját a látvány, az emlék és a sejtések lírai szintéziséből bontja ki.

A költő világának legfontosabb témaköreit: a forradalmat, a szerelmet és az emberi összetartozás humánumát összegző művészetet fogja egybe a kötet három kimagasló alkotása, egy-egy léthelyzetet magatartásprogrammá általánosító remeklése: Az Internacionálé a Signoria-téren, Az őrült város és a Boccherini sírja. Látvány és kínzó múltbeli tapasztalat ütközésén alapul mindhárom költemény: az átélő-mérlegelő tudat a benyomás frissesége mellé állítja bennük a megelőző évtizedek dezilluzionáló szemléleti örökségét. Nem véletlen, hogy az Internacionálénak hangjai a firenzei Signoria-téren illetik meg annyira a költőt. Az európai humanizmus fellegvárában érezhette igazán azt, amit egy régebbi római versében így határoz meg: "őshazámban vagyok." A dallam hordozta gondolati energia és erkölcsi fény magával ragadja a költőt, de nem csekély belső viadal árán. A lelkesedés azonban legyőzi a szkepszist, a személyi kultusz emlékképeit, a gondolatritmus, a paralelizmusok, a sorok mind táncosabb, derűsebb és homogénebb lejtése, az azonos szavak ismétlődése, majd a szónoki kérdések eszméltető jellege a költő mély érzelmi azonosulását sugározzák. A befejező rész alkaioszihoz hasonló, antikos strófaképlete már belső harmóniatudat, a csatlakozás hevületének kifejezője: az azonosuló "mi ketten is" sokkal többet jelent e formában a címben megjelöltnél; jelenti a múlt minden értékének, árnnyá vált értékhordozójának csatlakozását is.

Köznapiságból szárnyal fel az ünnepies klasszicitás Az őrült város szabadverseiben is. A kérdések sora hangulatilag valami sejtelmesről, fenyegetőről, sőt vészterhesről tudósít itt a stílusfelszín minden nyugalma ellenére. A visszafojtott feszültség akkor robban elő, amikor a költő értesül egy, a társaságukban feketéző sienai fiatalember szerelmi kudarcáról, s az analógia előhívja a lélek mélyéből a nyomasztó emlékeket és a kísérő szorongást. Az egykori szerelmi válságnak már régen vége, de a várt megnyugvás nem következik be: a versben végig ott izzik és vibrál az elégikus, öniróniában lepleződő nosztalgia e válság megtestesítette fiatalság, érzelmi gazdagság után. Az élénkülő ritmusok, a prózaverset mindjobban átlebegő metrumok, a magánhangzó-harmónia, a rafinált szóbelseji alliterációk, a {326.} poentírozóan elrövidülő verszárás valami kimondhatatlanról tudósítanak: kiolthatatlan sóvárgásról a szerelem után.

Hasonló típusú létértelmező vers a harmadik, a Boccherini sírja, amelyben az emlék szinte magába szívja a közvetlen jelenidejű tapasztalatot, az anekdotikus elbeszélés pedig a fájdalmas-diadalmas líraiságot. A felvilágosodás nagy olasz zeneszerzője sírjának látványa a fasizmus alatti élmények általánosításához juttatja el a költőt; a szenvedések idején ugyanis Boccherini kihívó-gunyoros menüettje volt gyógyírjuk az üldözött Vas Istvánéknak. Erre visszaemlékezve az addig merőben prózai hangú, az "irodalmon kívüli" társalgás elemeiből épített előadás megtelik rejtett ritmussugallatokkal, sőt hexameterszerű lüktetéssel, teltebbek és kerekdedebbek lesznek a költői elbeszélés sorai. Leginkább a vers zárószakaszában tűnik ez elénk, amelyet jobb szó híján "realista ódá"-nak nevezhetünk. Lelkesedik, de jellegzetesen profán, Vas István-i módon. Nem a vértelen-idealista jóság szimbólumaiért, hanem azért, amit Boccherini pizzicatós gúnymenüettje és a vele kapcsolatos élmény hordoz: a bátorságért és önérzetért s főleg az emberi összetartozás lélekemelő tapasztalataiért.

A Nem számít másik ciklusa régi témájának, a halállal folytatott küzdelemnek újabb versállomásait foglalja magában. Az elmúlás determinizmusa fölött érzett keserűségről, az öregség kínjairól van szó ismét e versekben (Tarka műhely, Hazugság, Vigyor, A képtelenség parabolái). S mindezzel szemben a költői és emberi akarat erőfeszítéseiről: az élet örömeinek felmutatásáról (Szeptemberi ég), az újat teremtő szándék elpusztíthatatlanságáról (A tűzlopó), a nemléttel szembenéző bátorságról (Az éjszaka kertje), az emberi autonómia és individualitás diadalmas fölényéről (Nem számít, Előjog), a szerelem dicshimnuszáról (Mimnermos témájára). E gondolatköröknek valósággal összegzését nyújtják azután a Mindig előre szabálytalanul formálódó jambusai. A költő nagy intenzitású szónoki lendülettel fogalmazza meg magatartásprogramját a lemondás, a fásultság ellenében. Az azonos karakterű-funkciójú szavak ismétlő halmozása, a lényegjelzős összetételek elhelyezése a legfontosabb gondolati csomópontokon, a lüktetően energikus versbe épített szimmetriarendszer, s főleg a három névszó-összetételből álló remek metaforikus kép ("füstködszürkeség", "mocsármagány", "villámhajóhad"), valamint a befejező hármas infinitivust "feloldó" kiáltás kirobbanóvá teszi a vers felhívását.

Ugyanez a lobogó szabadsághimnusz sodorja tova a Prométheusz-mítoszt újraköltő versét is, A tűzlopót. Vas István az egész történelmet a Prométheusz-legenda szüntelen újramegvalósulásának látja. A lírai kitörés személyessége, dikciójának felfokozottsága és fensége, retorikus attitűdjének és gesztusnyelvének rendkívülisége, jambusainak elementáris gördülése, a gondolat szabadságának már-már kultikus hirdetése és közösségi érdekeltsége szinte Schiller, Shelley, Hugo és Mickiewicz szabadsághimnuszait revelálja bennünk. A szabadsággal pedig csak a szerelem egyenrangú Vas István versvilágában: a Mimnermos témájára balladisztikus befejezetlenségében, idő és tér fölé helyezkedő sejtelmes távlataiban, {327.} tragikum és színesség különös hangulati elegyében, hangfestő-lüktető zeneiségében szinte a sorstragédiák forróságára emlékeztet.

Szabadság és szerelem, haláltudat és akaraterő témáinak szintézisét újabb nagyvers valósítja meg, a Nem számít. Dacos lobogása és kihívó attitűdje a Boccherini sírja rokonává teszi. A vers allegorikus, valóság feletti, ugyanakkor a valóság elemeiből táplálkozó epikumában szinte az Arany-balladák erejével sűríti magába a fájdalmas, ugyanakkor büszke líraiságot, amellyel a költői önarckép emberpárja a közelgő halált – ennek ábrázolása egyre tragikusabb, lüktetőbben pergő, drámaian felgyorsuló – várja és fogadja. Magatartásuk által a sors az emberi elszánás függvényévé válik.

Vas István 1975-ben publikált Önarckép a hetvenes évekből című verseskönyvében a legfőbb téma, a halállal való küzdelem azonos az előző kötetekével, de alapvetően megváltozott a küzdő lélek érzelem- és kedélyvilága, összetettebbé vált önszemlélete, nagyobb ellentéteket fog át és egyesít lírailag magatartása. Rejtett, de a versek célzásaiból kitapintható megrendülésről tanúskodik a versek jelentős része. A költő lírája a sokasodó esztendők terhével fátyolosabb, fanyarabb, fojtottabb, sőt néha fuldokló lett; sötétebb és fájdalmasabb jellemű, a bánat és a búcsú érzelemkörei hatalmasodtak el benne. Tér és idő szilárd létformái megereszkedtek látásmódjában, kifejezése sejtetőbb, határozatlanabb és homályosabb lett, hangvétele nyersebb, drámaibb, önironikusabb. Költeményeinek gyakori, szándékos befejezetlensége a közelgő nemlét általi fenyegetettséget jelzi. Megfogyatkozott verseiben régebbi alkotásainak sokat emlegetett életképszerűsége, önéletrajzisága, eltűnt a hétköznapi történések majdhogynem "prózai" narrációja: versei pszichikai állapotok reflexív rögzítései. A halál sejtelmeivel viaskodva ő maga újabban gyakran "szemlélő"-vé változik, mintegy kívül helyezkedik énjén; néha oly beletörődést, csüggedést sugallva, amely nála azelőtt ismeretlen volt.

A ború, a tragikus sejtelmek alapszólamát az is erősíti, hogy ihleteiben újabban mindinkább kedveli a szerepszerűséget, a történelmi személyiségek (például, Xenophón, Avilai Teréz, Rákóczi, Beethoven) köntösében való megnyilatkozást, feloldva mintegy a maga elégikus szubjektivitását a kimagasló egyéniségek sorsának példázataiban. Kompozícióiban mind gyakoribb az utóbbi években kialakított alogikus képzetkapcsolás, a fellazult asszociáció, a léthelyzeteknek nem ábrázolása, de allegorikus kifejezése; a szavak megfellebezhetetlen sorsítéletet hivatottak közvetíteni. Ennek megfelelően a strófa- és sorképzés egyvonalúsága is fellazult, a versmondatok túlnyomó része sokszoros enjambement-ok sorozatán hullámzik tovább.

S mégis: a világot sötétnek, a Duna vizét ónszínűnek, az eget sápadtnak, a fényeket hidegnek, a szavakat fortélyosnak, saját magát pedig félősen nyugtalannak az a szem látja, amelyik szenvedélyesen vágyódik a színek, zenék, illatok kavargása, az élet jelenségmiriádjának végtelensége után (Medárd). S ha rezignáltan ironizál is tevékeny, változatlanul kereső-töprengő-cselekvő önmagán, ha devalválja is hitét és akaratát őrző énjét, ez a rezignáció és öndevalválás {328.} részleges: a gúnyos önarckép alaprétegében a harc fel nem adását, a benne élő erők el nem apadását sugallja (Az ismeretlen instancia, Második párbeszéd két ismeretlen között, Ljubomira, Res et verbum, Utána, Hát nem furcsa? stb.). Még legnyomasztóbb, belső vergődést és tragikus magára maradottságot árasztó alkotásában, a Beethoven öregkora címűben is az önfeltárás vallomásfrekvenciája oly átütő erejű, az állítás és a tagadás retorikus kimondása, a predikatív szószerkezetek drámai feszessége oly éles, hogy a formálás egésze a művészi szó eszközeivel ellene mond a megformált gondolatnak.

Mintha egy önmagával folytatott verses polémiát olvasnánk: ez a benyomásunk támad az Önarckép a hetvenes évekből darabjainak olvastán; vitát, amelynek második felében ismét elemi erővel tör fel Vas István profán panteizmusa, mindenségszerelme. Kikötők című nagy ívű és allegóriává szervesülő, gazdag szimbolikájú versében s a Csak azt nem című ódában láthatjuk legfrissebb erővel megnyilvánulni ezt az életkedvet. Az elsőben a kétely és a bizonyosság, a melankólia és a mozgalmasság kettőssége s főleg kép és reflexió párhuzamossága, hiánytalan pszichikai megjelenítőereje ragad meg. Emellett megkapó a szimbólumok ritka telítettsége, drámai utalásrendszere, amely azonban egy merőben költőietlen nyelv közegén át jelenik meg. A költőietlenség megnemesítése a Csak azt nem című alkotás is: benne a költő szinte az obszcenitást emeli himnikus szárnyalássá. A női test csodáinak objektív képe megannyi részletből, színező elemből tevődik itt össze, s ez a mozaikosság, valamint a jelzős megnevezésekből alakuló konfiguráció hallatlanul erős hangulatiságot teremt; hangulatiságot, amely az egyetlen hatalmas mondat áramán hömpölyögve betölti eszméletünket. A létezés egyetemes értékét mutatja fel, óvja, félti általa a költő.

Mit kezdjünk hát ezzel a létezéssel? – kérdezi újra két szerepszerű, egy-egy nagy történelmi személyiséggel azonosuló remeklésében, a Nagyszombat, 1704 és az Avilai Teréz intelmeiből című költeményeiben. Az előbbi az első csatáját elvesztő Rákóczi Ferenc monológja – a születés determinációiból magát megváltó, az üldözött nemzettel azonosuló fejedelem alakja régóta igen közel áll Vas Istvánhoz –, a kényszereken és kötöttségeken át is erkölcsi mementóként hangoztatja a hazafiság és a hűség parancsát. A tárgyias részletezésű, látszólag indulattalan beszámoló, az előadás krónikás jellege, a tempós közvetlenséggel adott "visszaemlékező vallomás" közlésformája nagy lírai erőt sűrít magába: személyesnek és általánosnak vibráló feszültségű elegyét. Avila karmelita szentjének szavai pedig a költő gondolkodói hitvallását és ars poeticáját, a dogmáktól le nem kötözött, arányérzékkel és alázattal mértékelt értelem filozófiáját szólaltatják meg. Az élet az emberi szellem által birtokba vehető, elrendezhető, tartalmassá tehető – sugározza a vers mélyről konduló dikciója, látszólag alakítatlanul folyó monológformája, a tűnődés-meditálás szcenikája, s leginkább az "ember-testvéri" megszólalás melegen bensőséges attitűdje.

Létünk értékek hordozója, sőt egyike a legnagyobb értékeknek, érte a harctól sem szabad visszariadnunk – hirdeti a költő nagy visszhangot kiváltó Allende című versében. A baloldali progresszió régi alternatíváira – békés evolúció vagy {329.} erőszakos forradalom, törvényes reformok vagy vértől sem visszariadó diktatúra – válaszol itt, kategorikusan leszámolva egy sok évtizedes illúzióval. A forradalmi eszmék felmagasztalása a kőtáblák keménységével, biblikus-prédikátori szónokiságával jut e művében érvényre.

Élet és halál küzdelmének eszmei tanulságát, sőt a költő alkotói formátumának főbb jegyeit az újabb versek között paradox módon egy félig-meddig átültetés hordozza leginkább. A természet, a teremtett világ szépségei után sóvárgó Abélard szombatesti himnuszát, a Sabbato ad vesperas hymnus magyar nyelvű változatát Vas István Babits Mihály 1932-es fordítása után költötte újjá. Az újabb produkció súlyosítja, veretesebbé, karakteresebbé és energikusabbá teszi a latin szöveg hazai megfelelőjét. Az Istennek – azaz az életnek – kegyelmét itt egy azzal egyenrangú, önállóságára és önértékére kevély, magát megteremtő, sorsával megküzdő, a létezés varázsára haláláig sóvárgó ember köszöni meg. Ember, akinek szava tűz, határozottság és súlyosságában is lángoló indulat. Olyan, amilyennek életművéből Vas Istvánt megismerhetjük.