Az életigenlés költészete

1956 novembere után Vas István egyike volt a leghamarabb megszólaló íróknak. Már a következő év februárjában verset írt, a szülővárosával megpróbáltatásaiban újra azonosuló, múltjából a reményt felszikráztató Pesti elégiát, s 1957 őszén, az induló Kortárs egyik számában megjelent verse, az Egy régi dal visszhangja, az élet parancsára emlékeztetett, arra, hogy a kataklizmákon túl lehet jutni.

{318.} Józanságra és felelősségtudatra appellált ekkor bemutatott drámája, az Illés Endrével közösen alkotott Trisztán (1957) is. A személyi kultusz felszámolásának kezdetén és az 1956-os tragédia másnapján e dráma arra döbbentette rá a nézőket, hogy az ember fékezhetetlen indulataival maga képes megrontani boldogságát, maga tudja rabbá tenni önmagát. Arra eszméltetett rá, hogy az eltékozolt energia, a rosszra fordított élet, a bizalommal való visszaélés mire vezet. Mit eredményez az, ha az embert csupán szenvedélyeinek lángjai, ösztönei hajtják, ha fellazul a fegyelmező tudat, ha hiányzik az arányérzék s az élettel – a mások életével! – szemben érzett felelősség. Illés Endre és Vas István Trisztánjában az ember ura elhatározásainak: kezében van romlásának és újbóli felszárnyalásának kulcsa egyaránt. S az ő koncepciójukat az eredeti mondától az is megkülönbözteti, hogy náluk a szerelmesek balsorsának Ogrin, a törpe is okozója, a cselszövő intrikus – újabb utalásként a közelmúlt tapasztalataira –, aki a maga érdekei szerint mozgatja a figurákat. A dráma nagy színpadi siker volt: a közönséget az emberi szépség felmutatásának és óvásának szenvedélye éppúgy megragadta, mint a dialógusok viharzása, a versmondatok zuhogása, az archaikus költői hasonlat- és képzetkincs mesteri felhasználása, egyáltalán, időtlenségbe vesző téma és modern érzelmek ritka egysége.

A szocialista konszolidáció kibontakozó folyamata Vas István költészetére is megújítólag hatott. Ekkor válik nála végképp központivá a már előző köteteiben is megnyilvánuló nemzetnevelői-társadalompedagógiai attitűd; az individualizmus egykori harcos költőjének szavát immár mindinkább a közösségi magatartáseszmény kimunkálása vezérli. Rapszódia egy őszi kertben címmel 1960-ban megjelent kötetében nagy művészi energiával hirdeti meg az élet vállalásának és folytatásának, a rezignált lemondás értelmetlenségének, az emberekben való bizalomnak programját. A megbékélés és az egymásra találás szellemét plántálja olvasói tudatába ekkor a gyászvers, a mesterét 1957 őszén elparentáló Szabó Lőrinc halálára is. Egyaránt közösségvállalás ez az elégia az elhunyt költővel, költészetünk múltjával és mestereivel, s magával a sok viszontagságon átment magyar néppel. A perspektíva, a vers horizontja egyre szélesebb lesz, tragikuma mind általánosabb érvényű: Szabó Lőrinc halálát a magyar költők általános sorsává tágítja ki. S mégis, a verszáró két sor ódaivá hangolja át az egész költemény elégikusságát; a népe előtt járó költő sziluettje Petőfi lángoszlopát revelálja, s ezáltal a folytatásra hív fel a költészet hangtalanul is hangzó szavával. Tematikai – érzelmi kontrasztként a legköltőietlenebb téma, a banalitások versbe emelése is az élet akarását hirdeti ekkor: Ötven felé című kompozíciója – egy gyomorröntgen története – regisztráló "hivatalnoki tudósításá"-val, groteszkségével éreztet meg valami kimondhatatlant az emberi élet végességéből és az élet végtelenségéből, egyetemességéből. Életrajziság, anekdotizmus, nyelvi szürkeség, emlékező történetszövés, költőietlen naturalizmus, a magánélet esetleges mozzanatainak beépítése, banális dialógusok: ezek az Ötven felében az új korszaknak az előző kezdeményezésekre építő fejleményei. Vas István ebből a "költőietlen" egyvelegből teremt nagy és kollektív érvényű költészetet.

{319.} Lételemző, létösszegző, az emberi sors rendeltetését vallató verseket ír ekkor, univerzális gondolatiságú alkotásokat. Külön érdekességük, hogy mindezt a lehető legintimebb és legszűkebb körű témavilágban és érzelmi közegben, a hitvesi szerelem "idejétmúlt"-nak tekintett élménykörében valósítja meg. Ismét dacolva a közfelfogás tabuinak ízlésterrorjával. Az életigenlés verseit írja sorra, s szavát az hitelesíti, hogy az élet mindig a halál közelsége, az újat kezdés az elformátlanodás nyomán válik újabb alkotásaiban diadalmassá. Megharcolt boldogság a Vas Istváné, a tragikum, az elégikus szomorúság sejtelmei árnyékolják be. Az Egy este a Négy Szürkében című vers strófáiban például a szorongás és a reménytelenség mélypontjának emlékeiből lobog fel a hit az élet folyamatosságában és előrehaladásában. A történet értelmezésekor a költő az egész társadalmi létezésre tágítja ki és alkalmazza az eseménymozzanatok érvényét.

Az Egy este a Négy Szürkében című versnek – mely egy szerelem kezdetének története is – lírai folytatása, "újabb életregény-fejezete" egyik legkiválóbb alkotása, a Mikor a rózsák nyílni kezdtek, ahol az élet két nagy pólusa, a szerelem és a halál ellentéte ismét csak az emlékek sodrában ütközik össze. A líraiság olyan hőfokán, amely szenvedélyével elmos maga előtt minden halált. Egyre gyöngédebb és fájdalmasabb lüktetésű a vers, különösen a harmadik-negyedik strófa válik elégikussá, ahol az ősz és a fekete haj, a szem töretlen tisztaságának és megtörtségének ellentétei a sorsot szinte romantikusan karakterizálják. A jelentés ontologikus sugalma az utolsó két versszakban válik maradéktalanná; akkor, amikor a versbe beszöknek a Szeptember végénnek reminiszcenciái, s amikor a befejezés gyönyörű megszemélyesítése feloldja halál és szerelem kontrasztját.

Újabb párdarab következik: a Rapszódia egy őszi kertben ugyanezt a kertszimbolikát elemzi lírailag, de fonákjáról, a pusztulás oldaláról, s filozofikusabb általánosítások síkjára játszatja át. Régmúltról, illetve múltról a kérdésfeltevések ideje a jelenre tevődött, s ezáltal a vers karaktere sokkal drámaibb és erélyesebb lett; architektúrája a végső dolgokkal bátran szembenéző lélek férfias akaraterején épül. Az emberi test lassú pusztulásának sejtelmére a vers második részének magabiztossága válaszol, az elégia ódába csap át, hirdetve az emberi öntudat hatalmát a természet fölött.

Szerelem és halál konfliktusa s az élet rendeltetéséről vallott filozófia az Óda a tegnapi asszonyokhoz című költeményben teljesül ki. Elsőrenden a címben megadott tárgyat, a nőknek életünkben betöltött nagyszerű szerepét ünnepli az óda, de ennél többet is: az életet, a megszenvedettet, ezzel pedig a nagybetűvel írott Forradalmat. Lírai összefoglalása nemcsak a költő viszonyának a női nemhez, de fél évszázad magyar történelmének – a személyes és a mindenkire tartozó, az örök női és a változó emberi, a történelmi és a jövőt előlegező organikus egységével. Lobogása szétvetné a verset, ha vallomását nem fogná egybe mellérendelésekkel, paralelizmusok zárt és kemény formálásával, jelző- és határozóbokrok hangulati egyneműsítésével.

Újabb nagyobb egysége ekkori költészetének verses útinaplója angliai és franciaországi utazásáról 1959 május–júniusában. Az Átkelés már terjedelmében {320.} is elmarad 1947-es római útinaplójától, mindazonáltal két jelentős gondolatot örökít meg messzehangzóan egyes darabjaiban. Az egyik: a társadalmi cselekvés értékének hirdetése, a politikával való eggyéforrottság. A másik: a valóság esztétikai primátusának eszméje, a modernség divattá vált álmainak és transzcendens tudatalattijának megbélyegzése. Angol földön a "csúnyácska haza" jut eszébe a költőnek, a szülőföld, a magyar századok lehangoló hagyománya: a Cambridge-i elégia tárgyiasságon át érvényesülő patrióta vallomása két művelődési őrhely, Cambridge és Sárospatak elégikus-merengő összehasonlításából fakad. Ez a mű is életvágy és borongós rezignáció pólusaiból táplálkozik: a múlt műveltséghagyományaiban való mélázó gyönyörködést a személyes emlékek indulatai vetik szét, az iróniában kivetülő fájdalmas feszültséget viszont az élet, a kultúra adott objektivitása ellenpontozza. A belső harc a mind árnyékosabb nyugtalanság és a sok évszázados mozdulatlan kastélyboltozat ellentétében mutatkozik meg legkifejezőbben, a szubjektív őrlődés és a kihűlt történelmi jelszavak önironikus, groteszk párhuzamában. E kontraszt, a verszene és a jelzői színesség rezignációval festi alá, ugyanakkor ki is emeli a vers alapszólamát, a haza és haladás eszméivel való azonosulást.

Fontos tárgya útinaplójának a képzőművészet, s nem csupán élménytükröző, de orientáló szándékkal. Velazquez Vénusza, Manet Olympiája, Mi maradt? című verseinek képleíró analízise a szociális közeg, a társadalmi valóság tükröztetése mellett kötelezi el magát nagy nyomatékkal. A Jeu de Paume nagyszerű képegyüttesében az emberi világ "párlatát" fedezi fel magának, s még inkább a pénz világának elutasítását.

Nemcsak a kritika üdvözölte melegen a költő új verseskönyvét, hanem e kötetek-ciklusok hozták meg a régen megérdemelt állami elismerést is: 1961-ben a József Attila-díj első fokozatával, 1962-ben pedig Kossuth-díjjal tüntették ki.

Az 1961-es évben a költő régi vágya is megvalósult: tizennégy esztendő múltán újra eljutott az örök városba. Ez az utazás "mindössze" hat versre ihlette a költőt, ám olyanokra, amelyek magukba sűrítik az előző utazás óta eltelt másfél évtized világnézeti-történetfilozófiai felismeréseit. Gazdagon, ugyanakkor egyénien kamatoztatva a század klasszikus angol költőjétől, T. S. Eliottól tanultakat. Vas István tőle sajátította el a megszólalás objektívabb, világra tárulóbb személyességét, múlt és jelen időtlenségnek tűnő egybejátszatását, az emberi sors egyetemes irányának elemzését s főleg azt az allegorikussá sűrűsödő jelképességet, amely a múlt bizonyos történeti jelenségeinek felelevenítésén át fejezi ki történetfilozófiai sugallatait. Ez újabb római ciklus, az Eső és tramontána hat darabjától kezdve, versnyelve fellazul, elveszti régebbi szigorú logikai feszességét, több lesz benne a sejtetés és az utalás, a szavak és mondatok szimbolikus lebegtetése, a megéreztetés és az állapotszuggerálás, az alogikus mondatok beiktatása.

E féltucat alkotásnak – elsősorban a Via Appiának, Etruszk szarkofágnak és Folytatásnak – legfőbb hatóeleme az az egyetemesség-érzékeltetés, amelyet a költő nagyrészt korunkban már idegenszerű formájával, a rímes makámával ér el. Emellett pedig az addigival ellentétes művészi módszerrel, amely ezúttal nem a {321.} konkrét jelenségből vonatkoztatja el a filozofikus jelentést, hanem fordítva: egy kikristályosult létszemlélet kifejezésére hívja segítségül a kőbe merült történelmet. E pusztán jelzésszerű, sejtelmes tárgyiassággal pedig folyvást felesel a költő ítéleteinek kategorikussága, szentenciózussága, amely a tudatosságnak hallatlanul erőteljes benyomását ébreszti.

A nemes emelkedettségbe rejtőző lobogás, a gondolat értelemmé válása, a világot átfogó, világát megteremtő szellem költőisége az, amelyet Rómában magáénak vall. S az időkkel dacoló bátorság erkölcsisége. Az önmagunkkal való azonosságtól pedig már csak egy lépés a másokkal, egy nagy eszmével azonosulás. A költő kérdez, de kérdései ezúttal válaszoló kérdések, a hitükért megfeszítettek, a jelen statikus korlátaiba bele nem nyugvók, babitsi szóval: a soha-meg-nem-elégedők igazságát visszhangozzák.

A hatvanas évek elején ismét megpróbálkozott régi álmával, a színpad meghódításával. A Trisztán sikerén felbuzdulva arra vállalkozott, hogy Hubay Miklós és Ránki György musicaljéhez, az Egy szerelem három éjszakájához (1960) balladákat írjon. Hármójuk színpadi alkotása groteszkül gunyoros keresztmetszet a Horthy-világról, s benne a megmérgezett-megcsalt ifjúságról. (Ennyiben egyszersmind csírája, előzménye Vas István néhány évvel később elkezdett memoárköteteinek.) Emellett azonban leszámolás is: keserű kritikája a naiv, jóhiszemű és önáltató polgári humanizmusnak. A darabba épített balladákban kedvére kiélhette ellentétező hajlamát. Boldogságot, ifjúságot és szerelmet énekelhetett meg az általános fenyegetettség és gúzsbakötöttség közepette; groteszk-érzelmes formában, egyszerre fanyar, ironikus és mégis megilletődött hangon búcsúztathatta el tovatűnt fiatalságát és oly sokat szenvedett szülővárosát, a hajdani Budapestet.