A "szellemi szabadmozgás" ars poeticája

Felszabadulás utáni első könyve, A teljesség felé 1945-ben jelent meg a Móricz Zsigmond Könyvkiadó Vállalatnál Illés Árpád borítójával és könyvdíszeivel, a könyv dedikációja Hamvas Bélának szólt. A prózában megfogalmazott élettanácsok gyűjteménye szorosan összefüggött Weöres korábbi indíttatásával és újat teremtő kísérleteinek irányával.

Weöres Sándor 1913-ban született Szombathelyen, gyermekkorát Csöngén töltötte. Első könyveivel, a Hideg van (1934), A kő és az ember (1935), A teremtés dicsérete (1938) című versesköteteivel, valamint A vers születése (1939) című doktori értekezésével fokozatosan eltávolodott a Nyugat hagyományait folytató és továbbfejlesztő költészettől, és anélkül, hogy szakított volna a harmadik nemzedék már akkor sem egységes költőcsoportjával, a kísérletezés önálló területén kereste a költői kifejezés új nyelvét és szerkezeti formáit. A verset nem a személyes önkifejezés, hanem az általános létkifejezés eszközének szánta, nem az élmény tünékeny csodáit kívánta rögzíteni, hanem az embert és természetet egybefoglaló kozmosz jeladásait kereste, az esetlegessel szemben a nem változót kutatta, az egyszer megjelenő helyett a mindig jelenlevőt akarta megragadni, és a végső dolgok bizonyossága vagy éppen bizonytalansága gyújtotta fel képzeletét. Költői alkatával egybevágó eschatologicus életszemlélete már hamar, első három verseskötete után szembefordította a hagyományos alanyi költészettel és az azt tápláló individualista személyiségfelfogással. Egyik cikkében írta: "Az egyéniség nem elhatározott karlendítések sorozata, nem önmagunk jellegzetessé csonkítása, hanem átlag fölötti többlet, rendkívüli szellemi terrénumokra eljutás, szellemi szabadmozgás. Shakespeare és Goethe az egyéniségek, akik mindenkitől tanultak és mindenkihez hasonlítanak, nem pedig Hazafi Verai János, aki nem hasonlít senkire" (Nyugat, 1939).

A szellemi szabadmozgás kívánsága nyitottá és fogékonnyá tette minden újat alkotó irodalmi törekvés iránt. Alkata és szemlélete mégis határozott irányt szabott az eklektikus sokféleségnek, és érett pályaszakaszai alapján kikövetkeztethetők irányító példái. Ezek közé tartozott Fülep Lajos, akivel pécsi egyetemi évei alatt ismerkedett meg és aki esztétikai igényességre, a művészet és bölcselet termékeny kapcsolatára tanította, s munkára indító példával szolgált az európai távlat és a magyar hagyomány hivalkodás nélküli összekapcsolásához. Inspirálói között volt Kodály Zoltán, ő a szakadatlan ritmuskísérletezést bátorította különféle feladatokkal, s a zenei folklór felhasználására ösztönözve a modern, zenei szerkezetű versformák kialakulását segítette elő.

Szellemi befolyásolói között fontos szerepet játszott Várkonyi Nándor és Hamvas Béla. Várkonyi Nándor a Szíriát oszlopai előmunkálatai során fordítási feladatokkal táplálta Weöres Sándor már korábban is megnyilatkozó mitológiai {334.} érdeklődését, s e megújított érdeklődés eredményezte a Gilgames (1937) és az Istar pokoljárása (1938) című mítosz-verseit, de hozzájárult a Theomachia (1938) című drámai költeményének megszületéséhez is. Hamvas Béla, aki a harmincas évek második felében szerepet játszott a Kerényi Károly Sziget című időszakos folyóirata körül megszerveződő körben, a modern tradicionalista filozófiához vonzódott (Guénon, Ziegler, Coomaroswamy), és az ősi "létegység" szellemi rekonstruálására törekedett írásaiban. Ideológiailag fasizmusellenes volt, de filozófiailag irracionalista, s egy virtuális humanizmust állított szembe a valóságos embertelenséggel. 1944-ben ismerkedett meg Weöres Sándorral, a Medúza megjelenése után, s ő tudatosította benne legerőteljesebben kísérletezésének jelentőségét, biztatva s ösztönözve is egyszersmind arra, hogy azon az úton haladjon tovább, melyen elindult s mely egy individualizmus fölötti lírához vezet, a felszín helyett a szubsztanciális lényeget kifejező "orpheusi költészethez" juthat el.