A teljesség felé

A teljesség felé nemcsak Hamvas Béla gondolatainak közvetlen és azonnali hatását tükrözte, hanem azt az előrelendítő és felszabadító erőt is munkába fogta, mellyel tanulmányai Weöres Sándort saját törekvéseinek a korábbiaknál bátrabb kibontakoztatására ösztönözték, ezért szorosan hozzátartozik akkori költészetéhez. De megírásában közreműködött Weöres Sándor pályakezdése óta újra és újra megnyilatkozó szerepjátszó kedve is: a végső igazságokról tanácsokat osztogató bölcs egyike volt a magára vállalt szerepeknek. A kötetet részben erős beleérzőképesség irányította, írásakor Weöres Sándor nagy formaérzékenységgel élte át olyanfajta szövegek hangulatát, mint amilyenekkel Hamvas Béla foglalkozott, s melyekből később az Anthologia humana (1947) című bölcseleti szöveggyűjteményében közölt válogatást. De az empátikus szerepjáték alkalmat adott a költészet változásával összefüggő elméleti, esztétikai nézetek megfogalmazására is.

A kötetnek öt fejezete van ("A forrás", "A kard", "A fészek", "A szárny", "A kristály"), s minden fejezet csaknem aforizmatikusan tömör, rövid fejtegetésekből áll. Vajda Endre azt írta a könyvről, hogy "afféle Vade Mecum, a régi szkolisták és misztikusok hasonló közhasznú írásaira emlékeztet, megszívlelendő igazságok parainézis-szerű gyűjteménye" (Válasz, 1946), s külsőleg csakugyan rokonságot tart régebbi korok ájtatos vagy éppen misztikus irodalmával, a bölcselmi útikönyvekkel és erkölcsi kalauzokkal, amiket már a 16–17. század magyar irodalma is jól ismert. A költőien apodiktikus fogalmazású gondolatok eredeti forrásvidéke pedig keleti filozófiai rendszerekben, a középkor misztikus irányú irodalmában és a modern európai egzisztencializmusban található meg.

"Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést" (Az alapréteg). Ebből az individualizmusellenes álláspontból indult el a könyv gondolatmenete, hogy kitörést hirdessen a művész fejlődését {335.} akadályozó individualista szemléletből, de az egyéniség kútmélyén nem az ésszerűen kormányzott közösségi cselekvés értelmére talált, hanem egy meditatív irracionalizmus töredékgondolataira lelt, és elutasította a társadalmi megoldás minden lehetőségét és formáját. A könyv a tiszta szemlélődés eszményét és a mindenség tagolatlan és végső lényegében minden mindennel azonos voltát hirdette.

Weöres Sándor nem módszeres filozófus: a könyv elkülöníthető gondolati rétegei nem kiegészítik, hanem ellentételezik egymást. Míg a filozofáló elmélet a reménytelenség komor színeit festette, a belőle származó esztétikai elv a szépség és harmónia uralmát hirdetve arról beszélt, hogy a jelenségvilágnál mélyebben a dolgok diszharmonikus elemei harmóniába rendeződnek, és feltárul a "közös szépség": zavarok csak a felszínen mutatkoznak, belül a világ szép és rendezett.

Esztétikájának eszményítő jellegét fogalmazta meg, amikor kijelentette, hogy "a tudomány és művészet hazája nem a lét, az 'esse', hanem a lehetőség, a 'posse', s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb". A társadalmi reménytelenséget kifejező filozófiai elmélettel tehát szemben állt az alkotás és alakítás lehetőségét hirdető esztétika. A kötet filozófiai tanítása kétségbe vonta az ember társadalmi megváltozásának lehetőségét, de a benne működő esztétikai elv a művészetet mindenestül a "posse", a lehetőségek területére helyezte át. A létezés nélküli lehetőségek elvont esztétikája megint kétarcú volt: egyrészt elválasztotta a művészetet a valóságtól, másrészt viszont szembefordult a dekadencia művészetszemléletével is, mely beletörődve az élet adott állapotába a lehetőségeket tagadja meg és a művészet alakító értelmét veti el.

Az individualizmuson túli individuum, a személyiség fölötti emberi lét Weöres Sándornál már korábban is megjelenő gondolata a kozmikus harmónia eszméjében vált esztétikai mértékké, és benne fogalmazódott meg az élményköltészettel való szakítás. A "közös szépség" elve nem leleplező irodalomhoz, hanem eszményítő irodalomhoz vezetett, a mesés képzelet és tündéri varázslat hol mítoszi sodrású, hol lebegő, játékos, áttetsző költészetét támogatta.