A Tűzkút

A hallgatás tornya után ismét hosszú évek teltek el, amikor újra csak a világirodalom tolmácsaként és gyermekeknek szánt verses képeskönyvekben szerepelt a nagyobb nyilvánosság előtt. A kor gazdagodó, gyarapodó irodalmi folyóiratainak sem volt éppen sűrűn látott vendége. Mintha megint rázárult volna a csönd, pedig gyűjteményes kötete után a marxista kritika, mindenekelőtt Szabolcsi Miklós 1957-ben írott tanulmánya éppen a kibontakozó, új irodalomba való integrálását tűzve ki célul emelte fel szavát, bíráló szavát is. A megújuló irodalmi életbe lassan mindenki visszatért, csak alig néhányan voltak, akik előtt nem nyíltak meg a kapuk: többek között Juhász Ferenccel és Nagy Lászlóval osztozott a sorsa, akik elől ugyancsak a hatvanas évek közepe táján hárultak el az akadályok. Pedig nemcsak legtermékenyebb, hanem magas művészi színvonalban is legjobb évei közé tartoztak ezek. A kísérletezés folytatódott, és verseivel más tájak felé is terjeszkedett, mint korábban. Az eredményről e versek javát egybeválogató és egybeszerkesztő Tűzkút című kötete adott bizonyságot 1964-ben.

A Tűzkút Weöres Sándor szemléletének szintéziskötete: legátgondoltabban és legszorosabb rendben megszerkesztett verseskönyve. Zárnyitó szerkezetét a Nehéz óra című prózaverse adja kezünkbe a kötet végén. Hangban A teljesség felé folytatása ez, de ideológiában egyszersmind lényegi szakítás is vele. A "benső világ" megművelése itt már a "külső harmónia" megteremtésének célját szolgálja. A "benső" nem kizárja a "külsőt", hanem annak megoldását segíti. A világpusztító atomhalál is fölrémlik a sorok között, de nem annak érveként, hogy hátat kell fordítani mindannak, ami kívülről éri az embert, hanem figyelmeztetésként és humanista aggodalomként. Nem Hamvas Béla, hanem inkább Tolsztoj és Gandhi a szellemi rokona. A kötet nyitó verse, az Ablak négyszögében imaginista módon sugallja az "ős-egészbe" oldódás eksztatikus szerelmi pillanatát, a "benső megoldást", mely egyszersmind a "külső megoldástól" sem választható el. A Nehéz óra ugyanezt tételes dikcióban adja elő, és a két szélső pont, a tiszta kép és a tiszta tétel között játszódik le a kötet. Nagyok az érzelmi hullámzásai, a fény és a teljes sötétség váltogatják egymást, a menny és a pokol körei emelkednek és süllyednek versről versre, de a kötet egésze és minden teljes tartalmi kört bezáró ciklusa, a Graduale, A hang vonulása és az Átváltozások végül kiküzdi a derű elemét az elkomoruló változások hullámverésében. A derű tragédiába vezető szélső pólusok kioldása, éteri fölemelkedés.

Az első ciklus címe egyházi énekekre utal. A Graduale cikluscím, vagy későbbi nevén, a Grádicsok éneke így az egész kötet beavatásos, misztériumszerű mivoltát jelzi: a felmutatott témák, tárgyak és minőségek átlényegülésére figyelmeztet. Tíz {346.} dal tíz lépcsőjén halad fölfelé ez az első sorozat. Az első versben a szerelmi egyesülés az áhított teljesség átélésének csodás pillanatává formálódik át, a második vers avval kezdődik, amivel az első befejeződött a szem, a figyelő tekintet, az öntudatra ébredés felidézésével: a szem a határolt emberi test része, de a végtelenbe néz, a határtalanhoz jut el, ahogy ezt szép képpel kifejezi, "sas száll maga fölé". A versek egymásba fonódnak, a második a szemtől a fényig, a testtől a szellemig ível, a harmadik a másodikban fölvetett fénymotívumot bontja ki a szerb Nastasijević egyik versének ihletére. A negyedik vers a fénymotívum időbeli megjelenésének leírása, a természet körforgásában, az évszakok váltakozásának rendjében tűnik fel a lobogás, de áttetszik rajta mindjárt egy másik képsor, fölrémlik újra a férfi és a nő, s a fölvetett képek az egyesülés látomásával fonódnak össze. Az ötödik vers az idő dimenzióját alakítja át, a nász képsora a mítoszi időtlenség idejében folytatódik tovább, a hatodikba új motívum lép be: az áldozat. A mámor igézetét tanácstalan meditáció váltja fel, s a kép is elkomorul. A hetedik az áldozatmotívumról a keresztfára vonja a képzettársítás ívét, hogy aztán az elmúlás és halál mindent elborító képébe olvadjon, s csak a népdalszerű forma játékosságával jelzi a halál riadalmán való felülemelkedést. A nyolcadik mintha egy oratórium részlete volna: az első szakaszban a kórus panaszszavát halljuk, majd felcsendül egy bariton és a halál értelmetlenségét siratja, mire az életből távozó szoprán hangon felel. Talán a képzelet és az emlék hozhat vigaszt. Ki az eltávozott? A képek többértelműsége magába foglalja Jézust éppúgy, mint Orpheuszt vagy mindnyájunk természetes emberi sorsát. A kilencedik versben megszólaló "kútba dobott leány" így lesz ugyancsak egyszerre Máriával azonos és minden fényre vágyó, magasba törő emberi akarat jelképe. A komor, sőt morbid történet a jelentés elvontabb rétegében már a feloldás eshetőségét előlegezi, s a halállal kezdődő vers a születés képével fejeződik be. Szerelem, halál és újra a születés: ez volt a ciklus drámaian emelkedő íve. A tizedik vers már csak tételes lezárás és összefoglalás.

A következő ciklus, A hang vonulása hasonló utat jár be, de itt távolabb vannak egymástól az ellentétek sarkai. A Dob és tánc (1962) a világ vállalásának verse, a fényt és a békét hirdeti, a Magna Meretrix (1963) viszont az eltávolodó, visszahúzódó lélek játékos-gúnyos, keserű szava. A ciklus legnagyobb verse a Salve Regina (1960). A hosszúénekek műfajkísérletét folytatja és a Mária mennybemenetelének motívumszálát vezeti tovább. Weöres Sándor költői szemlélete romantikus és esztéta: eszményeinek hirdetésével az élet átpoétizálását sugalmazza, mint a korai romantikusok, de az élet és a lét gondjainak megoldásában nagy jelentőséget tulajdonít a költészetnek és azt vallja, hogy az ember életében tartalmi szerepe van a formálókedvnek és a szép forma megvalósulásának. Az élet átpoétizálásának eszményítő, romantikus gondolata mellett jelen van szemléletében a "forma legyőzi az anyagot" esztétagondolata is, mely Schillertől kezdve oly jól ismert az európai költészetben.

A vers a középkori Mária-himnuszokat idézi fel, Máriáról oly gyönyörű, profán, földi imádattal énekel, s mégis oly éterien és átlelkesülten szól, mint azok. Nem irányzatos és tételes neokrisztianizmus ölt alakot ebben, miként a "jézusi ember" {347.} eszméje sem vallásos vagy vallásfilozófiai gondolat volt abban a nyilatkozatában, amit a kötet megjelenése előtt 1963-ban adott Cs. Szabó Lászlónak. "Szerintem csak egyetlen ember létezik, és az Jézus. A többi ember annyiban van vagy annyiban nincs, amennyiben Jézussal azonos vagy nem azonos. Itt persze nem gondolok afféle kereszténységre vagy mire, hogy ha rákentek egy kis szentelt olajat vagy mit, akkor már azonosult Jézussal. (...) Jézus létezik és bárkiben létezik, ami benne vagy belőle Jézussal azonos. Azért írok, hogy ezt a jézusi elemet valakikből, akárkikből, magamból vagy másból jobban kifejthessem, jobban megközelítsem" (Magyar Műhely, 1964).

Az Átváltozások ciklusa eredetileg harminc szonettet foglalt magába, később, az Egybegyűjtött írások sajtó alá rendezésekor további tízzel bővült a soruk, négy korábban keletkezett és hat újabb került be a sorozatba. Ez a ciklus Weöres Sándor eszméinek és gondolatainak újrafogalmazását és szintézisét adja. Bata Imre az összesen negyven szonettet négy tízes csoportra bontva elemezte költészetéről szóló monográfiájában (Weöres Sándor közelében, 1979), úgy találva, hogy az első tíz vers a költőnek és általában a teremtő, alkotó embernek a világát mutatja be, az "alkotófenomén megszemélyesítése", a második tízes csoport a létben tudatos élet ontologikus kategóriáit jeleníti meg, vagyis azt a hétköznapi szintű életet ábrázolja, melynek tudomása van a lét magasabb köréről (az élet és a lét egzisztenciális megkülönböztetése már A teljesség felé lapjain megjelent), a harmadik sorozat ennek a létben tudatos életnek a megismerésformáit jellemzi, míg a negyedik az előbbinek magasabb szintű megismétlése, "a történelemből kiemelkedő orphikus szellem episztemológiai jellemzését" adja. A kísérlet már műfajilag is a modern magyar költészet legjelentékenyebb vállalkozásai közé emeli ezt a ciklust. Evvel érkezik el a magyar szonett Szabó Lőrinc után újabb magaslatra. Míg Szabó Lőrinc a műfaj eredendő, alkati tulajdonságaihoz igazodva a reflexív kifejezés lehetőségeit feszítette végsőkig a maga szonettjeiben, addig Weöres Sándor éppen arra törekedett, hogy ezt a hagyományos, zárt formát is hozzáhajlítsa a nem reflexív költői megnyilatkozás, az érzelemsugárzás maga támasztotta kívánalmaihoz. Ösztönző példája Mallarmé volt, akinek verseit éppen az ötvenes évek végén fordította le, de mint annyiszor, az ösztönzés most sem alkalmazó átvételre vezetett, hanem azt érlelte meg, ami lelkében már ott készülődött.

A ciklus végigvezet a költő eszmevilágán. Első reprezentáns megszemélyesítő alakja Próteusz. De versének hőse nemcsak csodás átváltozásokra képes varázsló, nem is avval a jövendőmondó, sorsjósló bölccsel azonos, akinek Homérosz ábrázolja, hanem a mitológiai történetet önkényesen átigazítva másfajta feladata van: az embertől elidegenült hatalmakkal és kultuszokkal szemben a tágasságra és a végtelenségre emlékeztet, a csikorgó "ember-gúzzsal" szemben a szabadságot képviseli; "minden sejtje tengert párolog", minden póz és hitvallásszerű fogalmazás nélkül is lényének alapvető elemét sugározza magából. Weöres Sándor költői hitvallásának legszebb kifejezése ez, egyszersmind romantikus-esztéta szemléletének összegzése is. Tudatosan különbözik a formakultuszba visszahúzódó esztétiz-{348.}mustól, elkerüli a váteszmagatartás külsőségeit is, de a "képviselet" eszményével középső utat keres a puszta meditáció és cselekvő részvétel között is.

A ciklus arccal egymás felé forduló párverse az Animus és Anima azt foglalja össze, ami Weöres kép- és motívumszerkesztésének csaknem mindig megnyilatkozó ellentétező, erősen polarizáló tulajdonságait jellemzi. A masculin és feminin jellemvonásokra épülő kettősségek hálózata át- meg átszövi egész költészetét, mint azt Bata Imre részletesen kimutatja, de e két szonett figyelmeztet arra a különleges szerepre is, amelyet ez a kettőzés a versek értékszerkezetében betölt. A masculinitás és feminitás elsősorban jelképes értelmet hordoz a versekben, a Weöres Sándor értékrendjében legfőbb értéket képviselő teljesség dimenzióit fejezi ki. Nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő értékek, nincs köztük értékkülönbség, hanem mindketten e legmagasabb rendű értékhez tartoznak. E versek hátterében már felrémlik a halál motívuma is, ami a Merülő Saturnus központi témája lesz, s az élet és a költészet eszménye mellett tesz hitet az Animusban a "mégse mindegy" dacos ismétlésével.

A kötet két további ciklusa, az Intimus és a Profusa tartalomban és szemléletmódban nem tesz hozzá újat a kötethez, a formák sokszínű kibontakozásában azonban szervesen hozzátartozik e nagy kísérletező korszak összképéhez. A hét részes Fairy Spring címével a reneszánsz udvari költészetet idézi, a testi szerelem ünneplése és a magyar költészetben addig páratlan leírása. Hatodik része Antik ekloga címmel jelent meg 1964-ben az Új Írás hasábjain, és szemérmességet borzoló szokatlanságával valóságos kritikai vihart keltett. Pedig nem az érzelemtelen szexualitás apoteózisa ez a vers, hanem éppen az ösztön humanizálódását jeleníti meg, csak éppen nem alkalmazza a hagyományos költészet szokásos "jelenetvágásait". Az Egérrágta mese és a Tapéta és árnyék a nyelv és a költői szerkesztés játékos kedvével fejezi ki a kötetet alapvetően éltető eszményeket, a Néma zene pedig a képvers hagyományához fordul. A "néma zene" úgy zeng, ahogy a kőbe dermedt madár repül: a zengés és repülés örök, általános képét adja.