{344.} Műfordításai

Első gyűjteményes verseskötetét két évvel követte versfordításainak gyűjteménye. A lélek idézése (1958) több mint nyolcszáz oldalas, testes könyvben tudósított roppant fordítói munkásságáról, s ez a számbavétel csak közbeeső állomás volt egy éppoly forgalmas tovább folytatódó úton. Amikor csaknem két évtizeddel később újabb visszatekintésre nyílt alkalma, már három kötetben, összesen mintegy két és félezer oldalon vonultatta föl az általa magyarított világköltészetet (Egybegyűjtött műfordítások, 1976). Fordítói munkássága a legjelentősebbek közé tartozik e században, lenyűgöző mennyisége okán is, bámulatos sokfélesége miatt is kiemelkedő szerepet tölt be a magyar műfordítás-irodalomban. Nemcsak franciákat, németeket, olaszokat, angolokat, oroszokat, nemcsak a nagy világnyelvek képviselőit fordította, hanem valóságos szellemi világutazást lehet tenni fordításain keresztül le a Balkánon, át Törökországba, onnan Perzsiába, Indiába, Kínába, Mongóliába, de Afrikába és Latin-Amerikába is. Nem kisebb a térbeli távolságnál az átfogott idő távolsága sem: az ókortól a legutóbbi évtizedekig terjed azoknak a költői műveknek a sora, melyek az ő szavaival szólaltak meg magyarul.

Nagyfokú szerepjátszó kedv nyilatkozik meg e fordításokban, és az az empátikus hajlam ölt testet bennük, mely alakcserélő verseit is élteti. A tökéletes egybehangolódás azonban nem az idegen költőkkel, hanem a magyar nyelvvel a legbámulatosabb bennük. Ez teszi lehetővé, hogy a legkülönbözőbb korok legkülönfélébb verseit híven és hitelesen szólaltassa meg. Természetesen nem mindig ő a legjobb tolmács, de a fordítói ötlet, a költői lelemény, a véglegesnek tekinthető meghonosítás dolgában egyedülálló helyet foglal el. Az ő jóvoltából Lewis Carroll lefordíthatatlannak látszó halandzsaverse, a Szajkóhukky magyarul éppoly élvezetes és mulatságos, mint eredetiben, a Tristán és Isolda vagy a Beowulf története úgy hangzik, mintha a mi középkorból előtűnő szágánk lenne, s ukrán meg cseremisz dalok szólalnak meg a keze alatt úgy, hogy nem érezni a fordítás másodlagos, közvetítő eszközeit.

Weöres Sándor maga nyilatkozta: "Ha túl közel kerül az ember egy költőhöz; akkor nemigen tudja tovább fordítani; a fordításhoz meglehetős distancia kell" (Szovjet Irodalom, 1976). Többféle viszony alakult ki közte és a tolmácsolt költők között. Megtörtént, hogy a lefordított műveket olyan mélyen élte át, vagy olyan benső lényegét szólaltatta meg – akár véletlenül is – a fordításra kiszemelt vers az ő lelkének, hogy már szó szoros értelemben magáénak érezte az idegen művet és besorolta eredeti versei közé. Ilyen volt már korábban A kő és az ember című spirituálé szöveg, mely nemcsakhogy belekerült, hanem címadó verse lett egy korai kötetének, de ilyenek voltak az örmény Nareki Gergely himnuszai, valamint az orosz Hlebnyikov versei, melyeket a Merülő Saturnusban adott közre. A benső kapcsolat egy másik áramkörében a megszólaltatott költők saját kísérleteit segítették tovább fejleszteni és versek írására ösztönözték. Így hatott szonettjeire Mallarmé, akit egyébként nem ő szólaltatott meg leghívebben. A szerb Nastasijević {345.} viszont mindkét módon hatással volt rá: a Tűzkút című kötet Graduale ciklusában a "Szem: magány" kezdetű vers az ő inspirációjára született, az ösztönző vers fordítása pedig a Merülő Saturnus lapjain olvadt az övéi közé.