A Merülő Saturnus

Az 1968-ban megjelent Merülő Saturnus a Tűzkút folytatása volt, egyszersmind jelezte, hogy újabb változások készülődnek Weöres költői pályáján. Közelebb került a mindennapi élethez, megszólalt benne a társadalmi ember gondja és aggodalma is. Mindjárt a kötet élén álló címadó vers megidézte az ember ellen forduló technika és a háborús készülődések veszélyét, és komoran figyelmeztetett arra, hogy "... sínén a vonat / rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs". A vers szavakkal látszólag azt mondta, hogy a költő közönyösen szemléli a világ folyását, nem bánja, bármi történjék is. A vers egészének hatása azonban visszafordította a kimondott szavak értelmét, mély keserűség szakadt fel a sorokból, és az az érzelmi elköteleződés kerekedett felül, ami azt sugalmazta, hogy éppen nem mindegy, mi lesz az emberiség sorsa. A Lumumba vére időszerű világpolitikai indíttatású versként íródott, amire pályakezdése óta alig egynéhány példát lehet csak találni (például, egy Hitler-ellenes kis versét 1933-ban). Az Óda a kispolgárhoz ugyancsak időszerű társadalmi kérdéseket állított pellengérre, a Szeretők a nagyvárosban még a demográfiai vitának és a lakáshiány országos méretű problémájának is hangot adott. A Panoptikum-ciklus a kor és a megelőző évtizedek fonákságait jellemezte, néhány jellegzetes vonását mutatta be görbe tükörben; az ebben elhelyezett Nyíltan és merészen például, kitűnő stílusparódiával leplezte le a bürokratikus nyelvet, az üres szólamokat és a nagyhangú semmitmondást, az 1955-ben keletkezett Majomország pedig a maga korát szatirizálta: "Megépül a majomország. / lesz sok majommajonéz, / győzve győz a győzhetetlen / győzedelmes majomész."

Személyesebb hangú is lett a kötet, mint a Tűzkút. Szó szerinti értelemben, mivel több benne az első személyben írott vers. "Ez már az öregség: / szemem két fakuló üveggolyó, elfordul tőlük a délután fénye" – kezdte A megridegült fekvőhely című versét, a kötet alaptémájának nevezhető gondolattal. Az öregség személyes vonatkozásai szólalnak meg a kötetben kedves humorral és sok iróniával, de tréfába oltott fájdalommal is. Most sikerült, ami korábbi évtizedeiben legtöbbször kudarccal végződött: személyes én-lírát teremtenie. Mintha az előbbi kötet {351.} Internus-sorozata folytatódnék itt és növekednék bővebb folyammá. Ott még korábbi ars poeticái alapján elhárította, hogy önnön személye tartósan "verseinek társa" legyen (Kétarcú), s "állandó társasága" ugyan itt sem lesz, mégis láthatóan többet időzik személyes élményeinél, mint korábban. Két íve van e személyes tartalmú verseknek. Az egyik az öregedés fizikai változásgörbéjét írja le panasz és riadalom nélkül, "... szívem mint vacak szivacs szotyog, / testemben folyton több kín mocorog" (Vénülő pasas). A másik viszont éppen – bármilyen furcsán hangzik is – a személyesség elhárításának személyes élményét formálja meg. Ilyen a Nagyság, ami úgy jelent meg, hogy mindenfajta bálványozásnak elejét véve áthúzta a címéül választott szót. "Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni" – írta. A személyfölöttiség korábbi jelszava ebben a gondolatban a "méretnélküliség" fogalmává alakul át. Nem retorikus szerénykedés ez, hanem Weöres Sándor személyiségfelfogásának elvszerűen megfogalmazott, határozott vonása. Ebben összpontosul az, ami alapvetően a Tűzkúthoz köti: az a változatlan véleménye, hogy a líra nem korlátozódhat e lelki önfeltárásra, hanem a személyesen megélt eszmét kell sugároznia. A kötet záróverse ugyan már az eszménynélküliséget is fölveti, de ez nem a teljesség eszméjére vonatkozik, hanem az éppen annak érvényesülését akadályozó érzelmi és gondolati előfeltevésekre, prekoncepciókra utal. Nem lankad és nem apad el a Háromrészes ének óta szüntelen lángoló vágyódás: "Hagyj mindig vágyódnom utánad, / ki megégettél, lángsudár-alak, / innét, hol csönd lakik, / vezess ki, hogy tovább imádjalak..." (Soha mégegy kert).

A Tűzkút erős tagolásával, átgondoltan összeállított ciklusaival és egész feszesen megszerkesztett belső rendjével szemben ez a kötet egy tömbből áll. Az egymáshoz láncszerűen kapcsolódó különféle műfajok és alkotómódok mégis mozgalmasságot és feszültséget visznek bele. A Stonehenge ősvilági álma olyan 1944 és 1964 között írott verseket ölel fel, melyek zömmel a szürrealista szubjektív automatikus írás technikáját alkalmazzák, úgy, mint A sorsangyalok az Elysium című kötetben. A Collage és a Stewardessek a repülőgépen viszont a szavak mechanikus, véletlenszerű kiválasztásán alapuló objektív automatikus írás módszerét követi. Az előbbi Káldi János, az utóbbi Tolnai Ottó verseit vette nyersanyagul. A Négy korál második darabja viszont az ismétlődő motívumokból szabályos kapcsolástani számítással alakít ki nyelvrácsot, aminek az a lényege, hogy a motívumok sorrendcseréje az összes lehetséges változatot végigjárja és végül logikailag tautológ egyensúlyba kerül a kiindulóponttal. Az első két sor: "Ha homlokban drágakő lakik / drágakő lánggá emelkedik" négyszeri sorrendcsere után végül így kap tautológ magyarázatot: "Ha lángban drágakő lakik / drágakő homlokká emelkedik." És innen kezdődhetne elölről a vers. Tamás Attila, aki Weöres-monográfiájában részletesen és pontosan leírja e vers szerkezeti rajzát, egyszersmind a kapcsolódó, felcserélődő motívum tartalmi mozzanataira is fölhívja a figyelmet: a homlok, a drágakő és a láng nemes értékek jelképei, a lakik ige a bensőségesség képzetét kelti, az emelkedik pedig a szellemi szférák irányába mutat.

Két hosszúének született ezekben az években. A Józsefet eladják testvérei még 1963-ban keletkezett, de a Tűzkútban már nem került közlésre, jellegében, {352.} hangjában egyaránt elütött tőle. Eltér A hallgatás tornyában közreadott mítoszi ihletű hosszúénekektől is: tiszta és hagyományos értelemben vett epikai előadás jellemzi, mesélőkedv uralkodik benne az elbeszélésnek a novella- vagy regényszerűségnek az a narratív építkezése, ami már a csaknem regénnyé kerekedő Psychét jellemzi. Látszólagos hagyományossága tehát nem a múlt századi románcos költészet felé néz vissza, hanem előre, a modern költészetnek a tiszta epikát is magába olvasztó válfajára tereli a figyelmet. Epikai mozzanat persze a mítoszi ihletű hosszúversekből sem hiányzott, ez itt most tisztábban, erőteljesebben jelentkezett és még nagyobb szerepet töltött be. A vers úgy fordítja el a bibliai történetet, hogy a tiszta, légies szellemi princípium összeütközését ábrázolja a magasabb elveket nem ismerő anyag-emberrel. Józsefet a lényét alkotó eszme óvja meg az emberi-szellemi összeroppanástól és rabszolgasorba kerülve, sivatagi kivetettségben is meg tudja teremteni a lélek belső boldogságát.

A másik hosszúvers, az 1964-ben írott Venus és Tanhuser az előbbi, egyszerű, puritán előadású mesével szemben bonyolult és mozgalmas, mint egy barokk festmény, színesebb, de vaskosabb is nála. A szellemi elv úgy van jelen benne, mint egy Jordaens-kép érzéki nő-alakjában. Már a költemény címe is jelzi, hogy nem a Wagner-opera témáját viszi színre, hanem inkább visszakapcsolódik a középkori minnesänger eleven, hús-vér szerelmi költészetéhez. Más szóval a Fairy Spring-ciklus hangjához is kötődik. Valóságos Venus-himnusz ez a költemény, de egy mélyebb tartalmi rétegében mégis azokat az elveket és eszméket hirdeti, melyek a Mária mennybemenetelét és a Salve Reginát is áthatották. Venus nemcsak a testi szerelem jelképe, hanem az élet árnyain és a halálon győzedelmeskedő tökéletességprincípium:

szerelem ős forrása, béke

aranyként tisztán ragyogó

tökéletes fény láthatatlan,

teljes zengés, csendben lakó,

szép iramod kezdete-vége.

A kötet bejárja Weöres Sándor szellemi rokonságának és rokonszenvének néhány vidékét. Szép verssel adózik Fülep Lajos, Swedenborg, Goethe, Hölderlin, Tolsztoj, József Attila, Tömörkény István, Kassák Lajos, Füst Milán, Csorba Győző és Tersánszky Józsi Jenő emlékének, barátságának, szellemi-írói-költői jelentőségének. Tovább folytatódik a Tűzkút szonettsorozata is. Az itt megjelent további hat szonett később egybeolvadt a sorozattal és az Egybegyűjtött írásokban az Átváltozások között kapott helyet. Több vers tanúskodott a megélénkült szerepjátszó kedvről: a fordítás mint tökéletes empátia indítja arra, hogy Nareki Gergely, Hlebnyikov és Nastasijević verseit a sajátjai közé sorolva adja közre. S itt jelennek meg az első Psyché-versek, melyek egyébként már korábban – Fülep Lajossal folytatott levelezésének tanúsága szerint –, 1964 elején készen voltak.