A hetvenes évek

Az állami megbecsülést jelezte, hogy 1970-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, s ugyanabban az évben látott napvilágot a pályáját felölelő Egybegyűjtött írások két kötete. (Az összeállításban és szöveggondozásban Bata Imre volt segítségére.) A gyűjtemény bővebb és teljesebb a megjelent versesköteteinek összességénél, sok azokban nem szereplő verset ad közre, és tartalmazza prózai és drámai munkáinak java részét is, tanulmányai közül pedig A vers születése című doktori értekezését közli. A versek elrendezésében sokat változtatott az eredeti kötetekhez képest, új tematikus ciklusok alakultak ki, korábbiak kibővültek, különböző időkben és különféle alkalomból készült többrészes, egységes sugallatú költeményekké álltak össze, s ez maga után vonta, hogy sok versnek megváltozott a címe. A tartalommutató kellő felvilágosítást ad e változásokról, s a régi és új címeket egyaránt feltünteti. (Az 1975-ben már három kötetben megjelenő és újra bővülő kiadásban csökkentették a tartalomjegyzék információs szerepét, és az eredeti címek alapján már nem mindig lehet megtalálni a verseket.)

Az összeolvasztások és egybevonások nagy része zenei kompozíciók címén ment végbe. A harmincas évektől kezdve foglalkoztatta a zenei formák költői parafrázisának kérdése, s korábbi verseinek címeiben is gyakran előfordultak zenei formákra és szerkezetekre utaló szavak, suite, canzone, fughetta, bagatell, contraposto, {356.} symphonie concertante, rumba, rock and roll stb., de ezek szerepe most jelentősen megnövekedett. Az új csoportosításban és elrendezésben tíz szimfónia alakult ki, a Háromrészes ének például a Harmadik szimfónia nevet kapta, a Tűzkútban szereplő Requiemből a Tizedik szimfónia lett stb., s ezeknek a száma a hetvenes években írott új verseivel még tovább gyarapodott. Nem kis mértékben ez a ciklusalakító mód és a zenei formák előtérbe állítása terelte az irodalomtörténeti elemzés figyelmét a versek egy részének szétszedhetőségére és új rendben történő összecsavarozhatóságára, s ezen különös märklinszerűségén keresztül arra a jellegzetes alkotómódra, amit Tamás Attila "zenei-iparművészeti" nyelvi alkotástípusnak nevezett el. Monográfiájában ennek körébe sorolta a ritmusjátékoktól kezdve a Fughettán és a Tapéta és árnyékig Weöres Sándor verseinek egy egész széles osztályát, mondván, hogy "a nyelvi alkotás itt érzékelhetően, mondhatni tárgyszerűen van, rendezett egészként, s a közvetlen és a szavak értelme által közvetített belső látvány maga bontakoztat ki befogadójában bizonyos jelentést".

A kötet nemcsak az akkor már több mint négy évtizedes pálya termését fogta egybe, hanem közreadta a Merülő Saturnus összeállítása óta született verseket is. Ezek az újabb versek a játék és a humor új lendületéről, valamint a dalforma előretöréséről tanúskodtak és azt bizonyították, hogy nagyfokú egyszerűsödés ment végbe a verskészítés műhelyében mind a kifejezés nyelvi eszközeit, mind pedig a kifejezett gondolatokat illetően. Ez az egyszerűsödés azonban egyelőre nem járt avval, hogy elkeskenyedve, szűk partok közé szorítva folytatódott volna tovább, amit a korábbi évtizedekben elkezdett. A versek még őrizték a megteremtett sokféleséget. A Kisfiúk témáira nagyszerű verses szatíra sorozat, a Más paradicsom – alcíme szerint "Elmegyógyintézeti ápoltak versei" – keserű groteszk, a Téma és variációk a Négy korál II. típusú versek technikájának mestermunkája, egyszersmind mulatságos, kedves humorral történő leleplezése, kitűnő stílusparódia. A Füst Milán emlékére viszont a legjobb stílusparafrázisai közé tartozik, tökéletesen építi be az emléket állító nyelvi szerkezetbe Füst Milán költői nyelvének sajátszerűségeit. Az új versek gyakran időznek a költészet és a versírás témájánál. A Vázlat az új líráról tételesen fogalmazza meg, amit az előbbi sugalmaz: "A jó vers élőlény, akár az alma, / ha ránézek, csillogva visszanéz, / mást mond az éhesnek s a jóllakottnak / és más a fán, a tálon és a szájban, / végső tartalma vagy formája nincs is, / csak él és éltet." Ez a reflexív fogalmazás jellemzi a Merülő Saturnus utáni versek egy mindegyre növekvő részét: "Átbóbiskoltam teljes életem. / A látványok, mint álmomban, forogtak, / semmit se tettem, csak történt velem..." – írja az önelemzés hagyományos módján Az élet végén című versben.

E versek bensősége és tárgyi-érzéki közvetlensége legtöbbször nem olyan szuggesztív és sugárzó, mint a korábbi nagy verseké, s csak ritkán érik el a szépség korábban meghódított magaslatait. Ezek közé tartozik a Toccata. Ez a reflexív kifejezésen belül is képes megőrizni Weöres Sándor költészetének vívmányait, sőt, oly remeke a dalformának, amire kevés példa van a modern lírában. Eszményét híven őrzi és összefoglalja mindazt, amit az ember nagyságáról és mégis roppant {357.} esendőségéről s a mindenséggel való kapcsolatáról évtizedeken át, költői kalandozásában, szellemi vándorútján elmondott:

Két jó marék port

a teremtésből

kóválygó senki,

Majtréja, Ámor,

ős-kezdet óta

Az Egybegyűjtött írások első kiadása után egy műfaji összefoglalás és egy tematikus válogatás adott keresztmetszeti képet költészetéről. 1973-ban a Tizenegy szimfónia című kötet a nagy zenei szerkezetté gyúrt költeményeit ölelte fel, alappilléreit jelölve ki lírai kísérletezésének és mondanivalójának, a következő évben pedig a 111 vers című válogatás nyújtott át kóstoló kísérleteinek ízeiből és színeiből, a műfajok sokaságában legyezőszerűen terítve ki azt, amit az előbbi könyv összefoglalt. Az Egybegyűjtött írások 1973-ban változatlan utánnyomásban jelent meg újra, majd 1975-ben már három kötetbe kötve, bővített anyaggal került olvasói elé. A harmadik kötet végén közölte az első kiadás után írott verseit. Ezek között egyetlen nagyobb kompozíció volt, a Tizenkettedik szimfónia, mely a nyelvtanilag mondattá össze nem kapcsolódó szavak lebegésével, váltakozásával (például, "alma álma / elme álma alma / álmodj / mozdulatlan lengedezve / hűs szélben árnyban / napsugárban") próbálta a szimfónia zenei formáját és a zene hatását nyelvileg utánozni. Az In memoriam Devecseri Gábor újra az objektív automatikus írást követte, ezúttal Albert Gábor novellái adták a nyersanyagot, az Összekevert újságcikkek pedig ugyanúgy ennek az eljárásnak a humoros paródiáját mutatta be, mint a Téma és variációk a tautológ nyelvrácsnak. A Rongyszőnyeg II. ciklus a Medúzában elkezdett rövid elegyes versek folytatásával a változatos dalforma iránt nem szűnő, sőt erősödő érdeklődéséről tanúskodott.

Ez fokozódott tovább és vált csaknem teljesen uralkodóvá az évtized során írott újabb és újabb verseiben, melyeket az Áthallások (1976), a Harmincöt vers (1978), az Ének a határtalanról (1980,) majd a nyolcvanas évek első felébe átnyúlva a Kézírásos könyv (1981) és a Posta messziről (1984) mutatott be. Lebontva, még tovább egyszerűsödve foglalta össze ezekben költészetének derűs életszemléletét és romantikus-esztéta eszményének mondanivalóját. Jó néhány magávalragadó vers olvasható ezekben a kötetekben, így például, az Áthallásokban a Kodály biciniáira emlékezve vagy a remek fordításparódia, a Schiller: Der Handschuh, a Harmincöt {358.} vers között az In memoriam, az Ének a határtalanról című kötetben a Hárman-négyen, Faiskola, Dal három alakban, Az alkimista, Renaissance, Zaj a homályban, Infinitivus stb. A Medúzától és az Elysiumtól a Tűzkútig terjedő nagy periódus csúcsait azonban nem érik el még a legjobbak sem.

A változatlan és föl nem adott szemléletmód irodalmi, irodalomtörténeti összefüggései öltöttek testet a Psyché után közrebocsátott legérdekesebb könyvében, a Három veréb hat szemmel (1977) című szöveggyűjteményében, mely pogánykori töredékektől Szentessy Gyuláig mutatja be a magyar költészet szerinte jellemző és érdeklődésre érdemes vonásait. Az évszázadokat átívelő antológiának több filológiai felfedezésszámba menő fegyverténye is van, mint az ismeretlen nevű, középkori "Tíz-sorosok mesterének" rekonstrukciója, a 18. század eleji II. Apafi Mihályné Bethlen Kata vagy a múlt századi Karay Ilona alakjának és műveinek kibontása a homályból és feledésből. Weöres Sándor a szöveggyűjtemény összeállításakor végig szakemberekkel tanácskozott, különösen Bata Imre és Kovács Sándor Iván volt segítségére, akik egy-egy tanulmányt is írtak a kötethez. Weöres Sándor éppen ezért "konzorcionális" vállalkozásnak nevezte könyvét, ami a filológiai érdemeit és hitelét illetően igaz is, de a kötet jelentősége nem korlátozódik ezekre. A válogatásból és a válogatásban szereplő költőkről írott kis értékelő esszéiből egy olyan magyar költészettörténet körvonalai bontakoznak ki, mely az ő eszméinek és értékrendjének jegyeit viseli magán. Ennek értelmében a nyelvet, a stílust és a formát tekintve a "szövevényes egyszerűség" és a nehezen érthető, de mégis légiesen lebegő írásmód két szélsősége nyeri el leginkább tetszését, s válogató szempontja is eszerint működik. A költészetnek másfajta munkát szán, mint az erkölcsi tanítás és a politikai mozgósítás, eszmeileg legfőbb értékválasztó szempontja mégis egyfajta humanista demokratizmus, és élesen megró mindenféle arisztokratikus szellemi elzárkózást. Ezért kerülnek a válogatás fő áramába azok a "mesterkedőknek" nevezett költők, akik a 17. századtól a 19. századig úgy látták el az irodalmi szórakoztatás feladatát, hogy közben ébren tartották és élesztették a közönség fogékonyságát a nyelv és a formák iránt.

Weöres Sándor dinamikus, organikus és elementáris irodalmat kér számon, olyan erős, mozgalmas, szervesen növekvő, lélekből kiszakadó irodalmat, amibe minden mentegetőzés és magyarázkodás nélkül természetesen beletartozik a szertelen kísérletezés és az önfeledt játék is, s amihez méltatlan mindenfajta fellengzős gondolat és dagályos beszéd. A kötetből kiolvasható elvek szerint a költészet nemzeti tulajdonságai mindenekelőtt abban nyilvánulnak meg, hogy az emberi lélek többé-kevésbé közös jellemvonásai hogyan öltenek alakot magyar nyelven kifejezve, és hogy a nyelv hogyan veszi birtokba e jellemvonásokat. A költészetnek eszerint az a legfőbb nemzeti feladata, hogy szüntelen erőpróbával eddze és fejlessze az érzelmeket és tárgyakat nevükön nevező és humanizáló anyanyelv képességeit. Ez a mélyen nemzeti feladat nem ütközik más népek érdekeibe, mert mások háborítása nélkül, csak a mi körünkben végezhető el. A költészet tehát lehet funkcionálisan nemzeti, tartalmában, témájában mégis nemzetközi és általános érvényű.