A fölívelés szakaszában

A történeti vizsgálat elvezet a korszak egészen különös kettősségének és ellentmondásának a felismeréséhez is. Az irodalom életének a fordulat évét követő torz alakulása és működése következtében a líra 1949–1953 közötti eredményeinek csupán egyik része kerülhetett egyidejűleg nyilvánosságra. Létezett – mint az utólagos publikációkból kiderülhetett – egy másik költészeti vonulat is, amely a kényszerű hallgatás állapotába szorult, vagyis az egykorú irodalmi tudat ítélete szerint nem volt benne a periódus lírájának összképében. Ez a teljesen elkülönített, mesterségesen háttérben tartott és lefojtott líra egyidejű hatást és befolyást nem gyakorolhatott, csak a későbbi megismerés révén helyezhető a műfaj akkori szerkezetébe.

Voltak bizonyos különbségek, félig-meddig kifejlő eltérések a szocialista líra vonulatán belül is, ám a legnyilvánvalóbb – szembenállásszerű, szakadékosan mély – irányzatos tagoltság e lényegében egységesnek, egyetlen összefüggő áramlatnak tekinthető költészet és a közvetlen jelenlét lehetőségétől megfosztott lírikusok együttese által megteremtett líravonulat között alakult ki. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a műfaj esztétikai értékeinek is két alapvető típusa született meg ebben az időben. A szocialista eszmeiségű költészet sematizmustól mentes eredményei mellett számon kell tartanunk egy másfajta eszmeiség, más szemlélet forrásaiból táplálkozó értékváltozatot is. Ezek a hallgatás pozíciójában létrejött művek, elszigetelt kísérletek, külön-külön létező eredmények nem állnak össze egybeolvadó, szoros belső szerveződésű folyamattá, áramlatszerű képződménnyé; az egyedi változatok között nincs meg az igazán mély összefüggés.

Tulajdonképpen alig van jelentős költőegyéniség, akinek a pályáján ez a néhány esztendő teljesen hiánymezőt jelentene. Az adott körülmények között – alkati különbségek hatása szerint is különbözőképpen – jóformán mindenki tovább építette költői életművét. A már nagy életművel rendelkezők közül ebbe a sorba tartozik Szabó Lőrinc, aki A huszonhatodik év rekviemjének legnagyobb részét 1950 táján írta; Kassák Lajos, aki a Költemények, rajzok (1958) kötetben megjelent – illetve majd csak az Összegyűjtött versek (1970)-ben kiadott – költemények, a kései "őszikék"-líra nyitányát megszólaltató bensőséges vallomások számottevő hányadát az ötvenes évek legelején alkotta meg. A későbbi nemzedékek alkotói közül említhető Vas István példája. Olyan versek, mint például a Rapszódia a hűségről vagy A fordító köszönete, igen fontos dokumentumai egy költő útjának s egyben a korszaknak is. Különösen termékeny szakasza ez az idő Weöres Sándor {76.} pályájának, elsősorban talán a nagyszabású hosszú versek, költői mítoszinterpretációk és mítoszteremtések (pl. Mahruh veszése, Mária mennybemenetele) révén, melyeket olyan sorozatok, jellegzetes ciklusok egészítenek ki és tesznek teljesebbé, mint a Magyar etűdök vagy az Orbis pictus. Az Újhold nemzedékéből Pilinszky János alkotói művészetében ugyan lényegesen termékenyebbek az 1946–1947-es esztendők, de egy-két verse ekkortájt is született, s még több költeménye datálható ebből az időből az együttes másik kiemelkedő tagjának, Nemes Nagy Ágnesnek (Mesterségemhez, Eszmélet, Jegyzetek a félelemről). A szocialista költészet korszakmeghatározó áramlatától nyomatékosan elkülönülve, az eleven irodalmi élet áramából kiszorítva sem hallgatott el a másfajta eszményekhez igazodó, elvonatkozottságba, tagadásba és önköreibe szorított költészeti irány. Ezen az eszmei alapon a periódus teljességének részét alkotó esztétikai értékeket tudott megteremteni; többféle, egymástól is jórészt független változatokban. Ez az értékalkotás 1953 után tovább folytatódik.

A költészet mélyreható belső átalakulása igen bonyolult politikai és ideológiai viszonyok között, feszültségektől terhelt társadalmi helyzetben kezdődhetett el és gyorsulhatott fel. 1953-ban már nyilvánvaló volt, hogy a társadalmi forradalom drámai szakaszba jutott, a szocializmus építése súlyos válságba került. Az új helyzet, a felhalmozódott kérdések megoldó politikai választ követeltek, ám ezt a feleletet a pártvezetés sem elméletileg, sem gyakorlatban nem tudta kiküzdeni és megadni. A személyi kultusz rendszerének és minden következményének olyannyira szükséges felszámolása, az őszinte kritika igen nehéz munkája tragikus módon "éveken át vesztegelt a dogmatizmus és revizionizmus zátonyain, megtört és elferdült a szektás vonakodás és a jobboldali bomlasztás útvesztőiben" (Pándi Pál). Ezek a helyzetmeghatározó politikai tényezők, a szemléleti tisztázatlanságok, az eligazodást és tisztánlátást megnehezítő ellentmondások, a taktikázó és frakciózó félmegoldások közelről és közvetlenül érintették a társadalmi közgondolkodást és közérzetet, szükségképp a költészetben kibontakozó változási folyamatokat is. Az alkotói gyakorlat csekély és alig használható segítséget, alig-alig érvényes irányjelzést kaphatott az elmélettől s a közvetítő irodalomkritikától. Inkább elbizonytalanító, sőt gátló és zavaró hatása volt az irodalompolitikai s a művészetkritikai munkának. Az új utakat és irányokat kereső líra a kialakult helyzet szorítását érezhette. Ugyanakkor mégis nyereségnek számított, hogy önállóan értelmezhette gondjait, a közegellenállással szembefeszülve haladhatott a maga útján, kifejezhette a megváltozott helyzettudatot, visszaszerezhette autonómiáját.

A változás korai jelei már 1953 előtt fel-felbukkantak, s ezek alapján sejthető és várható volt a közeli átalakulás. 1952 körül már a társadalmi élet lappangó zavarait, a politikai irányítás tévedéseit s annak a köznapi gyakorlatban jelentkező rossz következményeit is észlelni lehetett, s ez a tapasztalat az alkotói magatartás és szemlélet vezérelveinek bizonyos felülvizsgálatára adhatott indítást. A legfontosabb eredmény abban mutatkozik meg, hogy némely lírikusnál szaporodnak a másfajta hang, az új módszerek keresésének jelzései, az új ösvényeket kémlelő {77.} kísérletek. Az ilyenfajta vállalkozások között az első hely Juhász Ferenc kezdeményezését illeti meg. A típusvers elleni fölszólalása, az egyéniség kereső jogának védelme jelezte azt a beállítottságot, amely az Új versekben (1951) a költőiség újszerűségeként is hírt ad magáról, s az 1953-as megjelenésű Óda a repüléshez már valóban beszédesen és egyre teljesebb érvénnyel tanúsítja az átváltozást. Juhász voltaképp kezdeményezőként elébevág a szocialista líra hozzávetőleg 1953-tól számítható – általános erővel jelentkező – belső átalakulási folyamatának. Az ő korai kísérlete tartalmazza ebben az előhírnök-változatban a legtöbb és leginkább kész eredményt, a példák egységesen összeálló sorozatát. Mások versművészetében ily hamar nem jelentkezik ennyire kifejlett alakban az újjászületés tudatos szándéka, de 1953-at megelőzően az átmenetiség egy-egy költeményben már dokumentátódik. A példák közül Nagy Lászlóra hivatkozhatunk, aki az 195l-es A tüzér és a rozs után hamarosan – 1952-ben – olyan verset ír, mint a Bolyongó, melyben kimondja, hogy "szinte már ríkat szülőhelyemnek szótlan konoksága!", s a vallomás ilyen sokatmondó zárórészbe fut: "Ó, mikor érünk arra a tájra, / hol zene zeng s a tűz pirosbort forral? / Mert az én szívem most igen árva, / már társalogna muzsikával, borral." Említhetnénk hasonló mozzanatokat másoktól is, vagy arra is gondolhatunk, hogy az 1953 előtt megjelent művek közül az olyan példa, mint Illyés Gyula Az építőkhöz (1951) című költeménye igen korán, még más tendenciák uralma idején a gazdagodást és eszményváltozást hozó megújulás irányába mutathatott.

A magyar líra nagyobb hányadát 1953-tól kezdve a számvetések, izgatott önelemzések és útkeresések jellemezték. Morális problémák – a költő szerepének és társadalmi küldetésének, felelősségének alapkérdései – kerülnek előtérbe a vallomásokban; kiáradni készülnek az eladdig megvallatlan, visszaszorított élmények. Hirtelen megszaporodnak az újfajta szemléleti elemeket magukba olvasztó ars poeticák, melyek a bonyolult társadalmi helyzetnek megfelelő költői magatartás valóságos gondjait elemzik fűtött szenvedéllyel, megfogalmazzák a helytállás parancsát, az élet teljes birtokbavételének igényét s a bajok őszinte és felelős kimondásának szándékát is. "Gondok kórusát nem lehet leinteni" – összegezi Nagy László az időszak szinte egész lírájára jellemző töprengések konzekvenciáját.

Költészetünk mezőnye is kiszélesedik, addig jórészt hallgatásra kárhoztatott lírikusok térhetnek vissza az irodalomba (Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Erdélyi József, Vas István, Fodor József, Berda József, Jankovich Ferenc, Weöres Sándor és mások). A felfokozott izgalom, a termékeny önelemzés a lírai tematika, a művészi szemlélet kitágulását s felfrissülését eredményezte. Az egysíkú valóságlátást kezdi felváltani az analitikus beállítottság, az egynemű hangoltság megszínesedik, a világkép sokkal gazdagabb lesz. A sokáig tenyésző alkalmiillusztráló líratípus helyett a modern közéletiség példái, a patetikus-retorikus témaköltészet darabjai ellenében a szocialista költészet esztétikai funkcióit is immár összetettebben értelmező, erősen drámai karakterű élményelemző vallomáslíra változatai szaporodnak. A nyugalom, a megelégedés, a harmónia érzései s {78.} hangulatai ezekben az esztendőkben úgyszólván eltűntek költészetünkből. Helyükbe a konfliktusokban való látás, a megrendült önfeltárás bizonyítékai, a disszonanciákra is fogékony költői reagálás eredményei s az egyetemes távlatokra néző szemlélet minőségei léptek. A korszak nagy újdonsága és nyeresége az energikus sodrú őszinte versbeszéd egyre erősödő térhódítása, az intellektuális készség elmélyülése, a modern érzékenység jelentkezése az alkotásban, melyet immár áthat a személyes élmény, a szubjektív jelenlét. Líránk hangja súlyosabbá vált. A lírikusok a keserű ráébredések, megrendült eszmélések és illúzióvesztések élményével viaskodnak. Egyszerre, nagy nyomatékkal, olykor egyenesen a kétségbeeséssel küszködve, tragikus szenvedéllyel próbálják kimondani a nép bajait, a csalódottság kínját, a személyes gondokat, és ugyanígy – legalábbis a legnagyobb egyéniségek – a rend, a megigazulás, az igazság igényét, a felelősség és hűség, a szenvedések és megcsalattatások árán is vállalt-vallott eszmék őrzésének etikai parancsát. A lélek zaklatott állapota a kor zaklatottságából eredeztethető, a nagy erejű költői vallomások közvetve-közvetlenül a társadalom életét feldúló konfliktusokat tükrözik.

A személyiség, a lírai "én" újra visszanyeri jogait. Ez a személyesség úgyszólván teljesen pátosz nélküli, legfeljebb a morális tartás határozottsága, a küzdelem vállalásának méltósága, a mérkőzés szenvedélyessége sugározza be egyfajta fojtott pátosszal, egyébként ez a költőiség tagadja a korábbi esztendők jellemző patetikus hangoltságát. Általánosságban inkább az elégikus és rapszodikus hangnem, a meditatív modor, a reflexív beállítottság határozza meg a versalkatot. Szembeötlően megnő a közvetlen egyéni élmények szerepe, a feltárulkozások bensősége láthatóan fokozódik. Szóhoz jutnak az önéletrajzi mozzanatok, az egyéni sors élettényei; az "egyetlen élet" látomását mintázzák a költemények. Az egyéni színezet, a hangsúlyos szubjektivitás átitatja az úgynevezett válságverseket is, amelyek a személyes küszködés, számvetés és felelősségkeresés folyamatairól hoznak hírt, rögzítik a lelkiismeret-vizsgálatok aktusait.

Az izgalmas eszmélkedés, a küzdelem líráját termik meg ezek az oly sok feszültségtől szikrázó esztendők. A legjelentősebb alkotók versművészete gazdagon kibontakozik, nagyot emelkedik ebben az időben. A kiteljesedés élményét sugallják a legemlékezetesebb verseskönyvek. A Kézfogások (1956), az Egyetlen élet (1956), az Alkonyi halászat (1956), A tékozló ország (1954), A virágok hatalma (1955), A nap jegyese (1954), A vasárnap gyönyöre (1956), a Nem elég (1955), az Erdei vadak, égi madarak (1956) a felszabadulás utáni magyar költészet magaslatait jelzik; és mögöttük-körülöttük sorakoznak a kisebb tehetségű, kisebb jelentőségű lírikusok művei is, melyekben ugyancsak ott vannak a változások bizonyítékai, és az épp ez időben induló ígéretes fiatalok (például Csoóri Sándor, Váci Mihály, Garai Gábor, Takács Imre, Szécsi Margit, Kalász Márton és mások) első jelentékeny produkciói.

Vitáktól voltak hangosak ekkortájt az irodalmi lapok, folyóiratok; különösen az Irodalmi Újságban látott napvilágot sok polemikus írás. Fellendült a publicisztika, sokasodtak a sokszor túlságosan is szenvedélyes vitacikkek, önvizsgálatok és önbírálatok. Időnként egyenesen olyan látszat keletkezhetett, hogy az alkotó {79.} energiák nagyobb része publicisztikai csatározásokban folyik el, s az izgatott légkör nemigen alkalmas a szépirodalmi művek nyugodt kiérlelésére. Ám lehetett bármilyen hangos és színes az orgánumok publicisztikai rovata, a versrovatok gazdagságával, izgalmával, értékhozó frisseségével – és elsősorban: maradandóságával – nem vetekedhetett. Pillanatnyilag talán érdekesebbek lehettek, gyorsabb reagálásra indíthattak a vitarovatok, de már akkor sem fedhették el azt a tényt, hogy a megújult, az útkeresés sokat ígérő állapotában hangját kereső költészet nagy korszaka van kibontakozóban. A többi műfaj elé vágva a "kizökkent idő" korszakos élményéről innen jött a legtöbb érvényes szó, tanúskodás, hiteles vallomás. Érett, esztétikai értékekben kiemelkedően gazdag költői műalkotások egész sorozatát érleli meg ez a periódus; a legjelesebb tehetségek ekkortájt emelkednek pályájuk igazi, addig el nem ért magaslatára. A legjobb versek maradandóbb érvénnyel vallanak az akkori valóságról, mint a publicisztikai szövegek bármily bőséges antológiája (Illyés Gyula: Bartók, Árpád, Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről, Doleo, ergo sum, Óceánok; Benjámin László: Álmodtál, Gulliver, Köznapi dolgok igézete, Ne szégyenkezz, ne legénykedj, Egyetlen élet, Mérce alatt; Zelk Zoltán: Alkonyi halászat című kötetének több darabja; Csanádi Imre: Bornemisza Péter, Húzd rá, cigány, Erdei vadak, égi madarak; Simon István: Az a nehéz, Nem elég, A kés, Himnusz az értelemhez, A nép neve; Nagy László: Aszály, Rapszódia, Víg esztendőkre szomjas, Halállal élek, nem kenyérrel, Gyöngyszoknya, A vasárnap gyönyöre, Havon delelő szivárvány, Rege a tűzről és a jácintról; Juhász Ferenc: Könyörgés hűségért, Huszonhat évesen; a verses mesék ciklusa, A szarvassá változott fiú ..., Vers négy hangra ..., A tékozló ország). A líra egyértelműen azt bizonyítja, hogy nem a publicisztika, az ilyen-olyan nívójú, szaporaszavú viták sorozata emeli ezt az időszakot jelentős rangra, hanem éppenséggel az irodalomtörténeti értéket tartalmazó kitűnő műalkotásoknak az előző esztendők termését lényegesen felülmúló, színes, gazdag együttese. "A magyar irodalom – írta Czine Mihály a Kézfogásokat méltató cikkében – a legnagyobb büszkeséggel gondolhat majd vissza erre a korszakára: mikor a politikai vezetés megoldottnak vélte a kérdéseket, mikor a vezetés és a nép közötti távolság egyre inkább zuhanással fenyegető szakadéknak látszott – elmélyült felelősséggel vallott a tisztesség, a morál, az emberség mellett, s figyelmeztetett a nemzeti lélek vívódására, a megoldandó kérdésekre."

Nem volt zavartalan ez az egyszerűnek egyébként aligha tekinthető megújulási folyamat. A kritikai irodalom kevéssé tudta követni és megfelelően értelmezni, gyakran jelentett be óvást, hangoztatott fenntartásokat, nemegyszer meghökkenten állva az új eredmények előtt. Az elégedetlen kritika elmarasztaló és számonkérő hangon elemzi a líra állapotát 1953–1954-ben is. A diagnózis általában ezúttal is oly lehangoló, mint korábban, amikor a sematizmus bűvköréből szabadulni igyekvő költészeti törekvésekről mondott véleményt a kritikai elemzés. Az új minőséget elemző kritikák mintha az előző szövegekből vennék át a kategóriákat és minősítéseket, fordulatokat. Céloznak bizonyos eredményekre, fejlődésre; jelzik a líra gazdagodásának némely tünetét is (például a témák színesedését, a stílusok {80.} változatosságát, az alkotói egyéniségek szabadabb kibontakozását, a merészebb kísérletezést), ám a nyomatékos "de"-vel tüstént át is váltanak ellentétes hangnemre, és sorolják a súlyosnak állított bajokat, készítik a hiányjegyzéket. A szemleírók úgy vélik ekkoriban, hogy költőink jelentékeny részét "komoly világnézeti zavar" jellemzi, hatalmába kerítette a csüggedés, az elbizonytalanodás, a reményvesztettség, kételkedés, rezignáció. Jellemző betegségtünetként sorolták fel az erős befelé fordulást, a közvetlenül s direkt igénnyel politizáló verstípus visszaszorulását, a "dekadens pesszimizmus" feltűnését, az öncélú formajátékot, az "öncélú bajmutogatást"-t, a pusztán "magánügy"-poézis divatját; elfáradtak a költők, menekülnek a magánéletbe, természetbe, szerelembe, viaskodnak az elmúlással, megszaporodtak a "halálversek". "Eszmeietlen naturalizmus", "öncélúság", "formalizmus" – így hangzottak végül az esztétikai általánosításra törő szentenciák. Az Írószövetség 1954-es közgyűlésének beszámolójában, mely líránk állapotáról meglehetősen egyoldalú és lehangoló képet festett, például olyan költemények, mint a Jártam én koromban, hóban (Nagy László) vagy a Rezi bordal (Juhász Ferenc) ilyen szemléleti alapon szerepelhettek az öncélúság, az eszmeietlen naturalizmus, a tiszta formalizmus mintadarabjaiként. Mindegyre a szocialista líra vélt krízisének jeleit észlelték a kritikusok, s rögzítették, riasztásképpen. Ami voltaképp izgalmas művészi újdonság volt, a vers esztétikumának valóban tartalmas gyarapodását eredményezte, a műfaj nagy idejét ígérte, arra könnyen jött a visszhang, mely dekadenciát, ürességet, eltévelyedést mondott; szívesebben folyamodva – az irodalmi élet bizonytalanságai, kapkodásai közepette továbbélő – sematikus ítélkező formulák alkalmazásához, mint a bontakozó új irányok elmélyült elemzéséhez és a jelenségek bonyolultságával számot vető értelmezésekhez. A költészet szerepének szűk és vulgáris felfogását képviselő kritikai tételekkel szemben fogalmazta meg például nagy visszhangot és vitát keltő fejtegetését Illyés Gyula az úgynevezett pesszimista versekről, amelyek ellen 1952-től kezdve oly türelmetlenül hadakozott a lírakritika. A kérdések letagadása helyett a szembenézésre biztatott Illyés Gyula, a költészet különös megnevező erejét, a bajok kimondására s a kimondás által az egészség szolgálatára való képességét, gyógyító hatalmát állítva, abban az értelemben, ahogy azt majd a Bartók című ars poeticájában is meghatározta. "Hálás vagyok annak – mondta 1954-ben közölt esszéjében –, aki nyugodtan, alaposan közli velem a bajt, és segít fölkészülnöm a leküzdésére vagy az elviselésére. Ezt a hangot semmiképp se nevezném pesszimistának. Hasznosnak nevezném! Ahogy a bizonyos "hurrá optimizmus"-t viszont azért nevezném legalábbis fölöslegesnek, mert olyan dolgokra is üres szólamokat használ, amelyekre van tartalmas emberi szó ..." Intelmei azonban olyan időben hangzottak el, amikor a sematizmust ugyan már minden deklaráció kárhoztatta, tarthatatlannak ítélte, ám a túlhaladás lehetőségeire, a szocialista költészet fejlődésének új irányaira vonatkozó elképzeléseket illetően a kritikai közgondolkodás messzemenően bizonytalan volt. A költészet rendeltetését és a lírikus szerepét továbbra is erősen doktrinér módon értelmezte, illuzórikusan eszményítette a valóságot, s nem értette az újszerű költői élmények feltörését, szerette volna – {81.} riadt voluntarizmussal – kizárólagos szólamként tartósítani a lelkesedést, a pátoszt. Gyakori volt a diagnózis, mely szerint a tárgyalt periódus "költészetünk csaknem általános megtorpanásának időszaka". Szocialista költészetünk – fogalmazódtak a borúlátó ítéletek – elvesztette korábban már birtokolt biztonságérzetét és távlatait, lényegében belesüllyedt a pesszimizmusba; számos kommunista költő hite megrendült; a nagy közéleti líra kórushangja lehalkult, s helyette az úgynevezett magánlíra csüggedt-rezignált szólamai hallhatók; gyakoriak a kétségbeesés hangjai, a csalódottság panaszos vallomásai; az élménykör beszűkült a mindennapok világára, a két-három évvel korábbi nagy közösségi élmények verseit kiszorították a "szűkös valóság" látványához kötődő bágyadt reagálások; vezérmotívum-erővel vannak jelen a művekben a kiábrándultság, a kiúttalanság, a tépelődő moralizálás, a kispolgári színezetű sötétenlátás, a távlattalan keserűség, a kudarcérzet megnyilatkozásai.

Kritikánk a visszaesés, a súlyos válság idejének minősítette ezeket az éveket; úgy vélekedett, hogy – például – Benjámin László, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Nagy László, de mások is az előző szakasz jelentősnek tudott szocialista költőegyéniségei közül, fájdalmas válságba kerültek, elfordultak kialakított verseszményüktől, kétkedve tekintenek vissza megtett útjukra, elbizonytalanodtak, kételyeikkel viaskodnak, új magatartásukat az állandósulni látszó vívódás jellemzi. Igaz – Nagy László kifejezésével –, hirtelen megszaporodtak a "dúlt hitek" vallomásai, zúgott a jeremiád és a psalmus hungaricus is, s a költő úgy érezte, el kell panaszolnia a megrendültség, a csüggedés elégiáit, az illúzióvesztés keserű énekeit, ki kell beszélnie a kételyeket, vállalnia kell a kérdéseket, szembe kell néznie a történtekkel, elvégezve az elodázhatatlan számvetést, meg kell vívnia a váratlan támadt bajokkal, végigküzdve az önvizsgálat drámai aktusait is. Belső kényszer volt ez az izgalmas hangváltás, maga a kor formálta át a lírai magatartást, ösztönzött a viaskodó önelemzésre, az illúziókat levedlő hit megőrzéséért való – esetenként csak azért is jellegű, elszántságú – küzdelemre.

A "vívódó" költői magatartást az akkori kritika megpróbálta szembeállítani a szocialista líra idealizált – korábbi eredetű – modelljével, s nem vette figyelembe, hogy az ötvenes évek derekának költészetében a küzdelemmotívum a valóságra való reagálás eredményeként erősödött meg, s ez a költői küzdelem aligha lehetett egyértelmű a feladással, lemondással, vereség elfogadásával, hiszen éppen az eszmékhez való ragaszkodást nyilatkoztatta ki, a szocialista emberség védelmét, a forradalom kiteljesedésének reményét hirdette, a legnagyobbak műveiben igazi drámai erővel.

A kortársi bírálat a metamorfózisokat rendre meglepődve s tanácstalanul fogadta, többnyire indokolatlannak, alaptalannak vélte, rossznak minősítette; s jobbára szubjektív gyengeséggel, kishitűséggel magyarázta; válságnak nevezte. Különösen Benjámin László, Juhász Ferenc és Nagy László műveinek kritikai visszhangjában érhető tetten ez a jelenség.

Benjámin Egyetlen élet (1956) című gyűjteményét a méltatók nagyobb része a költői távlatvesztés, az "eszmei megtorpanás és visszaesés" dokumentumaként {82.} értékelte. "Elszomorító kiábrándultságot", a tettek világával, "az igaz harc heroizmusával" ellentétes kétkedést, a hajdani hitet felváltó "indokolatlan dezillúziót" fedeztek fel a kötet verseiben; a "meghasonlott életszemléletet", nihilhez vezető útirányt olvasták ki a vallomásokból. Tarthatatlan iránynak, tévelygésnek minősült ebben a felfogásban az új költői magatartás; az interpretáció szerint a pesszimizmus, dezillúzió, hitetlenség szembekerült a valósággal, mely semmiféle vívódást, aggódó töprengést nem igazol, továbbra is egyedül a pátoszt, a föltétlen bizakodást hitelesíti. A költői konfliktusélmények valóságfedezetéből úgyszólván semmit nem ismert el a kortársi kritika.

Pedig mély személyességgel élte át Benjámin László a szocializmus konfliktusait. Megrendülten kellett ráeszmélnie, hogy az őszinte hittel szolgált eszme a gyakorlatban deformálódott, s a vállalt szolgálat révén maga is – részben – tévedések áldozata lett. Ez a valóban megrendítő belátás sarkallja a számvetésre; életével, a költőszereppel s a szolgálattal való elemző szembenézésre. Ennek során magával szemben is kíméletlen. Érthető az önéletrajzi ihlet erősödése, hiszen a tisztázás és öntanúsítás elszántságával kell latba vetnie az "egyetlen élet" minden lényeges elemét. A cinizmus és a könnyítő közönyösség lehetőségeit magas rendű moralitással elkerülve szabadítja magára az önvádakat, a felelősségtudat felszólító parancsait, s a tagadás helyett a mindent tisztázni akarás ethoszával az építés, az értékőrzés makacsságával keresi a lehetséges távlatot. Vissza akarja hódítani a teljes emberség ideálját és jogait. Olyan nagy erejű számadásversek vallanak erről, mint az Önéletrajzi jegyzetek, a Mérce alatt, a Ne szégyenkezz, ne legénykedj, az Egyetlen élet vagy Az emberség gyönyöre. Bennük van a "megsértett világrend" élményének döbbenete, de a "Fölemelt fejjel forradalmár – így akarok élni" emelkedettsége, hűségelve; bennük a kétségbeesettség, de a mély meggyőződés és a rendteremtés pátosza is. Drámai az érzelemvilág, felrobbant a korábbi összhang, végletek feszítik a gondolatiságot. Az önvizsgáló személyiség jórészt magára marad, mert a társadalmi tudat mozgása, a mozgalom öntudata s az irodalomkritikai gyakorlat lassan és ellentmondásosan követi ezt a gondolkodást.

A kritikai zavar még jobban kiütközött a Juhász Ferencről szóló írásokban. Az ő esetében kivált hamar kezdődtek a félrehallások, félremagyarázások. Az Új verseket (1951) valósággal perbe fogta a bírálat, s aztán az Óda a repüléshez (1953), majd A tékozló ország (1954) elemzéseiben váltakoztak az olyan minősítések, mint: zsákutca, kitérő, eltévedés, "a szürrealizmus kátyúja", világa "embertelen", az öncélú artisztikum veszélye stb.

A szocialista líra megújulásának kibontakoztatásában úttörő szerepet vitt Juhász Ferenc. Az Új versek volt az első jelzés, az Óda a repüléshez már a keresés irányát is mutatta, A tékozló ország az igazi fordulatot hozta meg. A költő versvilágának hangulati közege, tematikája, érzelmi színezete fokozatosan átrajzolódik, az élményanyag jelentékenyen átrendeződik és kitágul. Az áthangolódás egyértelműen jelzi, hogy a mind tudatosabb szemlélet jegyében alkotó művész körül megváltozott az élet; megmutatja magát előtte a valóság új – a korábbinál rejtelmesebb, ellentétesebb – arca. "Hol van a tegnapi tavasz, a régi?" (Áprilisi {83.} elégia) – kérdezi meglepetten és szomorúan, s már ez a korai elégikus kérdés is sejteti, hogy hite sebeket kapott. E sejtelmét aztán gyötrelmes töprengései megerősítik. A költői hangoltság átváltozása mögött ott van a váratlan társadalmi fejlemények alapélménye, ott a "Nehéz idő, nem-sejtett idő!" (Novemberi elégia) megrendült felismerése, és ezek szorító hatása az egyéniség törvényeire is mindinkább ráébredő alkotót a teljesebb világkép kiküzdésére serkenti, az egyetemes létezés régióiba való behatolásra készteti. Izgatják az élményközlés újszerű lehetőségei. E keresés eredménye az élet-halál látomásait festő verses mesék sorozata, s még teljesebb változatként A tékozló ország, melyben a történelem, a vegetáció s az emberi létezés, a szabadság, az értelem, a rend nagy kérdéseit elemzi gondolati-látomásos és drámai-szubjektív formákban, keresve a vállalt "legszebb küldetés" reményét, elveszni látszó hitét. Felszabaduló képzelete a mindenség tájait járja be, kutató elméje a lét egyetemességét fürkészi, és ezenközben személyes sorsa sűrűsödő gondjaira, magatartása újjáépítésének lehetőségeire is mind több fájdalommal, tépelődő nyugtalansággal kérdez rá. Az olyan monumentális látomásfreskók, mint A mindenség szerelme, A halottak éposza, A virágok hatalma, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából vagy a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul – teljes és merőben újszerűen megépített költői kozmogóniát alkotnak, "a létezés lázas látomását" tornyozzák fel páratlan fantáziával, erővel és merészséggel. Motívumai között egyre nagyobb szerepet kap a szenvedés, az irtózat, a pusztulás, a szorongás, a halál; általában az egzisztenciális magány élményváltozatai. Felizzanak bennük "foszforos csodái a kínnak". Az illúzióvesztés kálváriáját végigjáró költő hatalmas erőfeszítéssel szegül szembe a káosz élményével, a romlás démonaival, a kételyekkel, a kísértő reménytelenséggel, s küzd az egykorinál erősebb hitért, a mélységekből kiváltó bizonyosságért. Juhász Ferenc megrendültsége talán a legnagyobb az ötvenes évek közepének szocialista lírájában; az önelemzés legdrámaibb vallomásait talán az ő köteteiben olvashatjuk. Kifejezik – végletesen szenvedélyes változatokban – mindazt a gyötrelmet, amit a szocializmus hívő költője átélhetett ekkor; és szólnak az eszményekhez való ragaszkodásról, a "lehessek hű mindhalálig" (Könyörgés hűségért) meg nem ingó alapelvéről, fogadalmáról.

A jellemző fenntartások a Nagy Lászlóról készült írásokban is föllelhetők. A nap jegyeséről (1954) szólva a bírálat kishitűséget, pesszimista panaszkodást, motiválatlan borúlátást, oktalan önmarcangolást emlegetett; a költő szemére vetette, hogy – úgymond – eltávolodott a népélettől, a valóság eleven kérdéseitől; verseinek valóságképe eszmeileg elvonttá vált; a nagy közösségi élmények helyett pusztán saját "reményvesztett hangulatairól", magányosságáról, rossz közérzetéről vall; homályosságot, misztikát, a közérthetőség követelményével ellentétes kifejezésmódot állapítottak meg a kötetben, s bár a tehetséget a legszigorúbb elemzés sem vonta kétségbe, Nagy László művészi pályafordulatának irányát is kétkedve figyelték a kritikusok, a Benjámin- és Juhász-kommentárokhoz hasonlóan.

A nap jegyese és A vasárnap gyönyöre (1956) költője is megrendülten, egy újjászülető és rátörő bajokkal való szakadatlan csatázásban kialakult magatartás {84.} jegyében éli át ezeket a nehéz esztendőket. A derűs és biztonságos közérzet, a hívő bizakodás föltétlen volta 1952-től fokozatosan érvényét veszti, s az életérzés egyre inkább elkomorodik. A csalódás, az illúzióvesztés, a keserű ocsúdás szakaszait ő is végigjárja. Őt is megkínozza a reményvesztettség érzése. Számadásszerű aktusokra kényszerül, mégpedig a szorongások mind sűrűbb közegében. "Dal hamis húron pendülni ne merjen!" (Aszály) – fogalmazza meg mintegy önfelszólításként e számvetés vezérelvét, s ennek a minden bajt kibeszélni akaró elszántságnak az értelmében nevezi néven – a közvetlen megnevezés és az áttételesebb élménytárgyiasítás alakzataiban – a drámai közérzet tartalmait. A kudarcérzetet, a fiaskó élményét erős személyességgel átitatva vetíti ki a rapszodikusan ellenpontozó, a zaklatott töprengés monológformáiba szorított vagy a látomásos alkatú "hosszú vers" költeménytípusaiban. A konfliktusok élménye a balsors víziójával küszködő költőt az élet-halál létkérdéseivel is szembesíti. Líravilágába beáramlanak a halál, a tél, a fagy, a "deres majális", az irtózat, a sokféle fájdalom képei és motívumai (például Fagyok jönnek, Dérütött réten, Víg esztendőkre szomjas, Csönd van, Halállal élek, nem kenyérrel, Kinek fáj, emberek, Gyöngyszoknya). A hosszú versek sorozatában e tragikus árnyalású létélmény megjelenítésének szintézisformáit is kiküzdi. Valóban komorabb lett a világ "új csillagképe", rajzanak a leverő látomások, valósággal idegen és embertelen világ prései között érzi magát a személyiség. Ez a szorongatottság azonban az ő erejét sem képes megbénítani. Ekkori lírájának legnagyobb szépsége talán épp abban van, hogy a lírai hős a megigazult és teljes élet jussát követeli, folyvást a hitre, a reménységre apellál, a "régi szerelemre" hivatkozik, az élet megtartó értékeit s erőit hívja segítségül, és a végletesnek látszó elesettségben is a "hajolj a hit parazsára" igéit fogalmazza.

A Kézfogásokat (1956), Illyés Gyula költői pályájának ezt a nagy fejezetét viszont igazi megbecsüléssel, értő figyelemmel fogadta az egykorú elemzés, felismerte benne a kivételesen fontos teljesítményt, a kiemelkedő eredményt. A Kézfogások a periódus költészetének igen fontos része, a szocialista líra magáratalálásának és fölívelésének egyik legerősebb bizonyítéka. Vele kezdődik Illyés kései lírájának önmegújító kiteljesedése. Itt szólal meg először az öregedés és a halál motívuma, mely a későbbi kötetekben tovább bővül, a leglényegesebb élménytípusok közé emelkedik. Új volt ez a vallomásosság, mely bármennyire személyes érvénnyel jelentkezett is, bizonyos fokig összehangzott a megújuló költészet más – például Juhász Ferenc vagy Nagy László – műveiben megszólaló lényeges egzisztenciális motívumaival. Az új szocialista költészet legfontosabb eredményeinek megteremtésében talán ennél az újonnan jelentkező elemnél is nyilvánvalóbb volt az újszerűsége és sokszorosabb a szerepe a Kézfogások meghatározó rétegének, azoknak a költeményeknek, amelyek a nép, a nemzet, a szocialista társadalom legsúlyosabb közösségi gondjairól szóltak. Erős szenvedély, indulati töltés, a tisztázni akarás pátosza és az elemző gondolatiság szövi át ezeket a vallomásokat. Érezni bennük a megrendültséget, a felindultságot, a társadalom életét feszítő konfliktusok élményét, a gondolati küzdelem feszültségeit s a bajok gyógyításának {85.} művészi szándékát. És érezni azt is, hogy a költő nemcsak az ötvenes évek elejének hazai társadalmi kérdéseivel viaskodik, hanem az emberi haladás, az egyetemes történelem bonyolult szövevényével is, nagy intellektuális számvetések sorozatában kutatva az érvényes feleletet a történetfilozófiai problémákra. Az előző évek verseinek perspektívájához képest tágult élményeinek köre, lírai világképe. Sokkal gazdagabb s minden tekintetben rétegzettebb az ekkori Illyés-líra, mint néhány évvel korábban volt, és mélysége a közvetlen felszabadulás utáni termékeny időkhöz viszonyítva is lényegesen nagyobb. Ő is nagyfokú érzékenységgel reagál a "kizökkent idő" élményeire, őt is megrendítik a gyötrő tapasztalatok, a társadalom életműködésének zavarai – és ebben pályaszakasza látható párhuzamokat mutat Benjámin Lászlóéval, Juhász Ferencével, Nagy Lászlóéval –, de a válságélményeket nagyobb biztonságérzettel, nem oly elemi döbbenettel éli meg, mint az illúzióvesztést s az átmenetileg elementáris csalódást, és nyomában a magatartás krízisét megszenvedő költőtársai. A Kézfogások a korélmények egyik leghitelesebb tükre, és a szocialista költészet egyik legizgalmasabb és legmélyebb felelete az ötvenes évek elejének-közepének valóságára s egyben a történelem néhány alapkérdésére.

Az ötvenes évek közepének lírája – a legnagyobb példák mindenképp ezt bizonyítják – a társadalmi valóságot tükrözte, az emberi helyzetek átéléséből fakadt. Ami ez idő tájt a társadalomban, a szocialista forradalom menetében megváltozott, az kétségbevonhatatlanul befolyásolta a szocialista líra világszemléletét, valóságélményét, egész világképét, módosította a forradalmár költő helyzetét és magatartását. De nem ez volt az egyetlen erő; ezeket a hatásokat felerősítették más tényezők is, s ily módon a motívumok bonyolult együttese határozta meg az egyes költőpályák alakulását. Illusztrációként csupán egyetlen, talán a legbonyolultabb példát, Juhász Ferencnek ezt a periódusát említjük; célozva a Nagy László művészetében mutatkozó párhuzamos jelenségre is. "Juhász (és Nagy László) 1953–55-ös évekbeli fejlődéséből – figyelmeztetett Tamás Attila – csak az akkori magyar társadalmi események visszhangját kihallani, s néhány ehhez fűzött mondattal szólni csupán "ezzel egyidejű bonyolultabbá válás"-ról, aligha mondható igényes irodalomtörténeti feladatmegoldásnak." Hasonló következtetéseket sugall Czine Mihály fejtegetése: "... Juhász Ferenc "természethez fordulását", eposzhoz való fordulását egy régebbi írásomban – írta 1965-ben – magam is szinte kizárólag az 1952–53 körüli politikai okokkal, illetőleg a csalódottsággal magyaráztam ... Ma A Sántha család és A tékozló ország között a folytatást erősebbnek érezzük a törésnél; Juhász útja a magyar társadalom 1953 körüli válsága nélkül is a "Virágzó világfa" elképzelés felé vezetett volna ... Költészete alakulását nem lehet csak a magyar társadalom változásával mérni. Nemcsak a hazai dolgok alakulása színezi az ő tűnődéseit, s táplálja látomásait; az egész világé, az egész emberiségé, s a köznapok dolgai mellett egyre inkább a létezés kérdései." Ide vág – a Juhász-problémáról való töprengésekkel hangzik egybe, s mintegy analógiát kínál – a nemzedéktárs Nagy László "deres majális"-korszakának jellemzése is, mely ugyancsak a leegyszerűsítő interpretáció csapdájára figyelmez-{86.}tet: "Miben csalódott Nagy László az 50-es években? Mire utal a lefejezett rózsa, ... nem könnyű megmondani...; nehezen definiálható, s bármely mozzanat különösebb kiemelése egyben redukciót jelenthet – mert a költő kétségbeesett állapota az egészre, az egyetemes emberi létre vonatkozik" (Bata Imre).

A legnagyobbak teljesítményeiben az emberi létezéssel, az emberiség – és persze a személyes sors – egyetemes élményeivel való szembenézésre vállalkozik a költészet, és reneszánszához végül is ez adta a legerősebb indítást. Maguk a közvetlen esztétikai-poétikai jellegű változások is megfelelő áttételeken keresztül szervesen összefüggtek a valóság új jelenségeivel. A társadalmi tudat szféráiba is betörő új tendenciák lehetőséget és szinte parancsot adtak a költő-szerepről, a költészet funkcióiról, a szocialista költőiségről addig érvényben levő meggyőződések újragondolására, felülvizsgálatára. Az átértelmezések – melyek a forradalmár lírikus illetékességi körének, küldetésének gazdagabb és mélyebb elképzeléséig jutottak el – hamarosan megmutatkoztak az alkotói gyakorlatban, a líra poétikai minőségeiben is. A poétikai forradalomig, nyilvánvaló stílusváltásig is eljutó áthangolódás sem csupán a társadalmi élmények körének átrétegződésével köthető össze. Eredetében ott van az egyetemességet, a teljességet kereső költői világszemlélet, az előzményekhez viszonyítva egészen újszerű létélmények megfrissült ihlete is. Hogy a legjelentősebb versmodellek bonyolultabbak lettek, abban nemcsak a társadalmi "itt és most" élményeinek, hanem az egyetemes valóságnak a bonyolult alakzatokban történő jelentkezése, nyitottabb befogadása s tükrözése is elsőrendű szerepet játszott. Még akkor is, ha az új líra egyébként szorosan kötődött a mindennapi tapasztalatokhoz, a társadalmi valóság közvetlen élettényeihez. Ebben észrevehetők fokozati különbségek, melyek ugyancsak lényegbevágóan színezik az egyes költői válaszok karakterét. Juhász Ferenc és Nagy László verseire ebben a tekintetben jellemző bizonyos – épp ekkortájt kialakuló – "elvontság", azaz a köznapiság élménymozzanataitól való elvonatkoztatás, az erősebb áttételességre való törekvés: a lét teljességének átélésére képesítő szemlélet igénye. Illyés Gyula Kézfogások kötetének költeményei inkább a történetfilozófiai összegzés síkjára vetítik a magyarság, a nemzet s az emberi haladás nagy kérdéseinek töprengő-szenvedélyes lírai megfogalmazásait, s egyúttal kitágítják az élménykört az öregedés, az elmúlás, a személyes létezés tartományai felé. Simon István – noha kísértik a reflexió, a gondolatiság általánosító formái – inkább közelebb marad a mindennapi valóság, a paraszti élet tapasztalati köreihez. Benjámin László verseinek az ad kivételes izgalmat és jelentőséget, hogy rendkívül sűrítetten közvetítik a szocialista lírikus, a forradalmár költőmagatartás erkölcsi és intellektuális drámáját, a mozgalom konfliktusaival, hazai és világproblémáival szembenéző művész küzdelmét.

A líra megújításában játszott kiemelkedő szerepe révén a fővonulat egyértelműen Illyés Gyula, Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László, Csanádi Imre, Simon István, Fodor András ekkor keletkezett műveiből alakult ki. Mögöttük – a tárgyalt szakasz vége felé – sorakoznak már a fiatalok (Csoóri Sándor, Váci Mihály, Kalász Márton, Takács Imre, Garai Gábor, Györe Imre), akik jórészt más {87.} helyzettudattal, más élményanyaggal léphetnek föl, mint az előttük járó nemzedékek nagyjai, akik az előző esztendők valóságát mindannyian már a részvevő teljes jelenlétével élték meg. E két – más-más minőségű – pólus között pedig a költészet soktagú mezőnye van jelen, mintegy a fő áramlat hátterében; tulajdonképp a szakasz lírájának belső tagoltságú átlagát alkotva. E középmezőny nem azonos értéket reprezentáló tagjainak pályáján különböző formában, mértékben és részlegesen eltérő módon bizonyos törést, veszteglést, tétovasági állapotot, zavart okoztak az új fejlemények. Az általános átváltozás szinte mindenkit megérint többé-kevésbé, de az elmozdulás ezekben az esetekben lassúbb, félszegebb és nemegyszer felemás. Azokról van itt szó, akik nem találnak igazán magukra az új követelményeket is élesen kinyilvánító helyzetben, így az oly fokon termékeny és igazán mély számvetésre, elemző szembenézésre és reagálásra – mint a legnagyobb egyéniségek – nem vállalkoznak. Vagy visszahúzódnak, elodázzák a legégetőbb feladatokat, vagy más irányba fordulnak. A drámai mélységekig vivő bajvívás helyett többnyire megelégszenek a részleges kritikai gesztusokkal, a csalódottság és csüggedés panaszainak jelzéseivel, az intimitás szűkebb belső köreire húzódó elégikusság modorával, az iránytalanság konstatálásával. Az egyetemességre törő nagy költői teljesítmények ellenében ennek a költészeti vonulatnak – melynek számos részleges különbséget is reprezentáló legjellegzetesebb egyéniségeit, legtöbbet érő változatait olyan lírikusok ekkori műveiben ismerhetjük fel, mint Zelk Zoltán, Hajnal Anna, Somlyó György, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Tamási Lajos, Eörsi István és mások – nincsen emelkedő távlata, táguló horizontja, egyre teljesedő világképe. Ezért mondható, hogy ez a fajta költőiség a valóság átváltozásának sodrába jutva a bizonytalan átmenetiség állapotába került egy időre; melyből az ide számíthatók közül ki-ki más fázisban tudott később kimozdulni; eltérő irányokba.

A tényleges fő áramlat – a szocialista eszmeiségű költészet – hátterében, ha némaságra kárhoztatva is, létezett egy másik vonulat, a "hallgató" költők lírája, mely az utólagos szemlélet szerint sajátos képződményként része a kor költészetének. 1953-tól kezdve az addig kiszorítottak egy-egy publikációval, majd kötetekkel is fokozatosan visszatérhettek az irodalmi életbe. 1953-tól közzétett verseik vagy a majdan utólag napvilágot látó műveik egyaránt arról tanúskodnak, hogy az ötvenes évek lírájának történetileg nézett színképében ez az irány egyre szembetűnőbb szerepet vívott ki magának. Lényegében ugyanazokról van szó, akik a korábbi évek alatt is eredményesen próbálták megőrizni életművükben a folytonosságot, a szervességet. Ez az együttes aztán tovább gazdagodott a szabadabb pályamozgásokat mind jobban lehetővé tevő körülmények s feltételek közepette. Szabó Lőrinc művének számos remek darabja ekkortájt keletkezik (Májusi orgonaszag, A forzícia éneke, Ficseri-füsti, Valami szép, Mozart hallgatása közben), s 1957-ben már a végleg lezárt szonettkoszorú (A huszonhatodik év) is megjelenik. Kassák Lajos költeményeinek számottevő része keletkezik ebben az időszakban. Erdélyi József a Visszatérés (1954) című vallomásával egyidejűleg több jelentős művet alkot. Vas István versvilága is új részletekkel gyarapszik. {88.} Nemzedéktársai közül például Jékely Zoltán, Csorba Győző, Kálnoky László pályáján is jelentékeny eredmények jelzik ezeket az esztendőket, s Weöres Sándor világa olyan művekkel gazdagszik, mint Az elveszített napernyő, a Medeia, az Orpheus, a Minotaurus, a Tatavane királynő. Verskötettel jelentkezik Berda József (Élj és énekelj, 1954), Jankovich Ferenc (Szántód partjainál, 1954), Kis Ferenc (Csendes diadallal, 1953). Az "újholdasok" lírájának eleven továbbéléséről is tanúskodik Nemes Nagy Ágnes meg nem roppanó alkotókedve, vagy Pilinszky János versművészete, mely olyan művekben szólal meg ekkoriban, mint a legnagyobb költeményei közé sorolandó Apokrif (1954), vagy a maga nemében remeklésnek számító Négysoros (1955). Fogantatásuk idején ezek az eredmények még csak részlegesen kaptak nyilvánosságot, így egyidejű hatásuk is csak töredékes lehetett. A lírának általuk megtestesített irányai jobbára még ekkor is háttérbe szorultak, de ez a "latens jelenlét" egyre erősödött, s a hatás rövid idő múlva már teljesebben érvényesülhetett. E líratípus gazdagító érvénnyel és jelentőséggel illeszkedik bele – külön színként – az ötvenes évek közepe lírájának összképébe. A periódus kritikai és olvasói tudatában még kevéssé volt jelen ez a lírai irány, amely a történeti időszerűség és érvényesség, a valóságélményi konkrétság tekintetében közvetett s áttételes tanúskodásként tűnhetett fel, távolságot és elvonatkozottságot mutatott, időtlenebb világképet közvetített, individuális eszmeiséget reprezentált. Valóságos és kiteljesedett irányzati sokszínűség ekkortájt még csak korlátozottan jöhetett létre. Az áramlatok polifóniájának csak az első jelei bukkanhattak fel a "hallgatás tornyából" kiszabadult alkotók újraszólása révén. A közösségi elvű, társadalomélményi kötöttségű, szocialista eszmeiségű költészet nagy vonulatának egyéni változatai szabták meg a korszak szerkezetét s jellegét. Ennek az irányzatnak a teljes jelenlétével és elementáris hatásával nem vetekedhetett akkor a visszatérők másfajta tájékozódást és irányokat jelző publikációinak összhatása. Jóllehet az utólagos szemlélet előtt nyilvánvaló, hogy például Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Vas István, Weöres Sándor vagy Pilinszky János alkotásai kiemelkedő értékként tartoznak hozzá a líratörténeti összképhez.