A költőiség új formái

Az 1953-tól kezdve felgyorsult fordulat a lírában nemcsak az eszmeiség, a valóságszemlélet, a világlátás tekintetében hozott újat. A sok vonatkozásban változott lírikusi magatartás, életérzés, élménykör és világkép a stílusban, a költőiség egész szerkezetében, tehát a művek közvetlen poétikai alkatában is jól felismerhető módosulásokat idézett elő. Sokat változott a líra formanyelve, kifejezésmódja is. A stílus egynemű formáit felrobbantották az új kísérletek, érvényüket veszítették a gépies rutinnal – illetve a kezdők és a mérsékelt tehetségek esetében többnyire csikorgó nehézkességgel, kirívó felületességgel és gondatlansággal – alkalmazott sémák, stílus-sztereotípiák, kiszikkadt közhelyek, untig ismételt formulák. A sematizmus nyelvi-stiláris megnyilvánulásai is visszaszorultak.

{89.} Ez a költői nyelvet is érintő reneszánsz végső soron abban a folyamatban forrott ki, mely a líra új világképének kialakulásához vezetett. Az újonnan kialakult élményhelyzetek megújították, tágabbra vonták a szemhatárt, s a lírikust a "bonyolult világ" tapasztalataival szembesítették. A szembenézés kiragadta az alkotót a biztonság zárt világából, s rászabadította a szituációváltás megannyi új gondját, súlyos élményét. A költő kilépett a védettségből, s átélte a kilépéssel együtt járó elbizonytalanodást, az egyensúlyérzet elvesztését. Átélhette az addigi szerep kétségessé válását, az addigi irány követésének lehetetlenségét, a folytonosságtudat hirtelen megrendülésének élményét, az illúziók elvesztését, az elkötelezettség korábban érvényes formáinak veszélybe kerülését, a közéletiség kialakított módozatainak szűkösségét és egyoldalúságát.

A költészet természetes módon válik sokszínűvé, stílusformák szerint is tagolttá; sok hangra vált. Ez a sokhangúság egységesnek mutatkozik abban, hogy határozottan eltávolodott a korábbi poétikai ideáloktól, verstípusoktól. Nem köti például ez időtől kezdve a költészetet a "Lobogónk: Petőfi"-programban is megfogalmazott egyszerűségnorma, szimplifikált közérthetőség-követelmény, stílusdemokratizmus-igény. Az új élmények a periódus kiemelkedő lírikusai esetében rendre drámai izgalmat, nyugtalanságot tükröznek, erős feszültségekkel töltődnek fel, a kedély zaklatottságát közvetítik. Az életérzés új változatai az élménykifejezés eddig mellőzött szerkezeteit követelik meg, a költemények stílusminőségeit is sokszínűen, energikusan újjáteremtik.

A szocialista költő 1952–1953-at követően nemigen ír – mint röviddel korábban – ódát, himnikus hangzású poémát, panegirikust; de nem nagyon szólal meg a néhány éve még oly kedvelt népdalhangon, életképtónusban, a könnyű dalformában sem. Újabb közlendőit nehezen tudná poémaszerkezetű győzelmi énekekben elzengeni, vagy éppen az elemi egyszerűségű és közvetlenségű, népdalos lejtésű örömének formáiba fogni. Sem kantáták, sem mámoros, eszményítően stilizált jövővíziók, sem az örömérzületből fakadó spontán dalhang, sem az indulók pattogása, sem a patetikus emelkedettség, sem az ünnepélyes méltóságú pátosz, sem a közvetlen agitáció, sem az agitatív-didaktikus serkentő ének nem marad érvényben.

Ha korábban a poétikai típusok közül oly gyakori volt az óda, most a rapszódiaforma fordul elő sűrűbben. Az emelt énekszó, a retorikus hangszerelésű kinyilatkoztatás ódai-himnikus hanglejtését egyrészt a rapszodikus, másrészt az elégikus vallomásbeszéd variációi váltják fel. Általában az előzőleg oly sokszor túlgerjesztett, fortissimo-hangzatokat kedvelő költői beszéd visszafogottabb, fojtottabb, tűnődőbb lett. Energikus beszéd ez továbbra is, de a benne sűrűsödő gesztusok nem a korábbi diadalérzetet, szertelen kedvet, győzelmi mámort sugározzák, hanem a bajai ellen feszülő, azokkal mérkőző költő összeszedettségét, fellebbező indulatát, a sors kihívásaira válaszoló lélek elszántságát, a viaskodás szenvedélyét. Ezért is ölt oly sok esetben drámai alakot a vallomás. A védettség valóságos helyzetének és persze illúziójának megszűnése a korszak legjelentősebb alkotóit az új helyzet felmérésére, elemző számbavételére, meghatározására készteti {90.} és kényszeríti, határozott számvetésre sarkallja. Ez a beállítottság, ez a feszült az önelemző, analitikus vers összetett szerkezeteit.

Visszanyeri jogait a primér személyesség, az erős vallomásos szubjektivitás, mégpedig annak jobbára drámai változata. Annyira "meggyűlt a lélek terhe" (Benjámin László) ekkoriban, hogy a vers is legtöbbször a konfliktusok feszültségeit tükrözte, azok szaggatottságát, ideges vibrálását közvetítette. A dikció nem a nyugodt kifejtés szerkezeti ívét követi, inkább az ellenpontozás törvényeihez igazodik, sűrűn élve a nyomatékos kontrasztok, éles effektusok nyelvi és stiláris eszközeivel. Megfogyatkozott a költeményekben a leírás, a látványfestés, a tárgyias rajz; a vers elsősorban a lélek mélyebb áramlataihoz kapcsolódik, a személyiség belső világát világítja át, a tudat reakcióit rögzíti. Felfűtött, az érzelmi állapotokat híven jelző, megáradt személyességű vallomáslíra adja a kor egyik legizgalmasabb költészeti jelenségét.

Lemondott viszont az új költészet a ciklusformákról, a diadalmas kantátákról, a sok tekintetben bombasztikus hangzatú poémaszerkezetekről, elpártolt az elbeszélő költeményektől is, de nem zárkózott be a kis formátum határai közé. A periódus lírájának élményvilága, szemléletmódja korántsem egyszerűsödött, éppenséggel bonyolultabbá vált, s ez megkívánta az élménytárgyiasítás komplex, sokszólamú alakzatainak kimunkálását. Az érzelmi tartalmak szövevényes, kontrasztos jellege, a koncentrált számadásigény, valamint az intellektuális ihletek szerepének növekedése, a költőiség gondolati elemeinek formateremtő funkciója egyértelműen az újszerű szerkezetek kiformálódását siettette. Ennek a poétikai megújulásnak egyik jelentékeny eredménye volt a többféle valóságsíkot egymásra vetítő, a közvetlen tapasztalati élménykörökön túltekintő nagyszabású struktúrák megjelenése. Ezek az úgynevezett hosszúversek ötvözni próbálták a mindennapi valóságélményeket, empirikus mozzanatokat, az ősi szemléleti formákat, az archaikus-mítoszi motívumokat, sokszor a népi látás, a népköltészet formáit és a modern életérzés kifejezésére alkalmas eszközöket. Mindezt általában a monumentalitás érzetét keltő látomás-szerkezetekké olvasztva össze.

A poétikai fordulat kibontakoztatásában az új világképek megteremtői játszották a kezdeményező szerepet.

A Kézfogások azért is jelölhet olyan magaslatot, mert az élmények bizonyos fokú elaprózódása, a kicsinyítő perspektíva némi térnyerése után Illyés Gyula ebben a kötetben roppant energiával koncentrálta alkotó erőit. Mindenekelőtt talán a közösségi témákba belejátszó letisztult gondolatiság, az egyensúlyt teremtő intellektuális fölény emeli oly magasra a gyűjtemény elemző szenvedélyű bölcseleti vallomásait, filozofikus ódáit, rapszódiáit. Elvont didaktikusság, száraz tantételesség nélkül teremti meg ezt az intellektuális versstílust, mert mindig megőrzi a tárgyiasságot, a primér élményszerűséget, az élményhelyzetek plasztikusságát, a bölcsesség, a kimondott szentenciák életszerűségét. Stílusát a fogalmi pontosság, a világos érvelés, a tárgyias képek elevensége egyaránt alakítja, akcentusa a természetesség és emelkedettség rendkívül tudatos egybefoglalásából ered. Illyés {91.} Gyula a lírai realizmus hagyományosabb formáit az indulatokkal átfűtött intellektuális líraiság irányába fejlesztette. Benjámin László a "cinikus" és "prédikátor" attitűd szélsőségeivel szemben küzdi ki a felelősségtudat által meghatározott szocialista magatartás formáit, vállalva a korábbi szereppel való drámai erejű számvetést (Egyetlen élet). Verseinek lobogó pátosza, már-már "önkívületi ódastílus"-a – mely például az Örökké élni (1949) idejét minősítette – helyébe iktatja a meditáció s a reflexió stílusformáit. A magas rendű egyszerűség, a képkincs puritánsága, az érvelő formák szabatossága, a verslogika gondos kimunkálása egyképp karakterizáló tényező ebben a megfrissült költészetben. Nagy László egy időben már elszürkülni látszó (A tüzér és a rozs, 1951) költőisége ugyancsak új életre támad ekkor. Egyfelől a sűrű atmoszférájú, a személyes érzelmeket felszabadultan és drámai izzásban kivetítő vallomásvers alakzatait újítja meg, másfelől Weöres Sándor úttörő kezdeménye és Juhász Ferenc után ő is rátalál a hosszúvers formáira (Gyöngyszoknya, Rege a tűzről és jácintról, Havon delelő szivárvány, A vasárnap gyönyöre), amelyekben világteremtő képzelete, az életérzés végletei közt egyensúlyozó kedélye, s a népinek és modernnek az egybeöntésére törő szintézisvágya szabad teret kap. Ezek a merész vizionárius szemléleti formákat kibontakoztató struktúrák a költői képnyelvnek is egészen eredeti rendszerét hozták létre, a stílus kifejező erejét is megsokszorozták. Az érzékletesség, a halmozó technika ereje, az igen dús metaforika, a képmágia, az éterinek és a nyersnek a megnevezésére egyaránt képes hajlékonyság, a képzettársítások cikázó mozgásai, a hiperbolizálás meglepetésszerű találatai: mind-mind a poétizáló készség ellenállhatatlan ereje mellett tanúskodnak, a stílus dinamikusságát jelzik. A legvakmerőbb újításokat eredményező kísérletekre már ekkor Juhász Ferenc szánja el magát. Az első igazán újszerű próbálkozások az allegorikus verses mesék, melyek a népköltészeti képzetköröket és motívumokat a közvetett vallomásosság nagyarányú epiko-lírikus szerkezeteibe olvasztották bele, felszabadítva a költői képzelet vizionárius erőit, egyéni képteremtő hajlamait. A folytatás – A tékozló ország – az eposzi struktúra teljesen újszerű átképzésével az allegorizáló mesékhez képest is alapvetően újat hoz, megteremtve az epikus részeket nagyarányú látomásos leírásokba, elégikus és ódai vallomásokba, erősen lírai töltésű reflexiókba, a döbbenet borzalom-képeit erős pátoszú fohászokba ötvöző szubjektív eposz monstruózus kompozícióját. Itt már a költői nyelv, a stílus szinte külön életet él. A roppant képáradás, a betelhetetlen halmozás szétrobbantotta a stílus sima rendjét, és a messzi pólusokat egyberántó összetételek, a bonyolult képi alakzatok, a komplex képek, a meghökkentően eredeti metaforák, tetézve a hatalmas mondatfüzérekben kifejlő verbális fokozás, az ódai tiráda különféle típusaival: létrehozták a mű rendkívüli stiláris zsúfoltságát, "barokkos" burjánzását. Az előadásmódnak ezzel a dúsítottságával és szövevényességével tovább fokozva az alapstruktúra, a tartalmi rétegek eredendő többszólamúságát. Juhász Ferenc versforradalma ebben a hatalmas alkotásban mutatta fel először nagy vívmányait, s a következő művek – A virágok hatalma (1955) versei – immár az epikus-keretes áttételességet meghaladó közvetlen vallomásosság alakjában ezt {92.} a stílusforradalmat vitték tovább, a mítoszi-vallomásos létköltészet újabb s újabb stílusformáit, költői minőségeit teremtve meg. A mindenség szerelme, A hatottak éposza, A virágok hatalma, majd A szarvassá változott fiú ... , a Vers négy hangra ... az egyetemes létélmény e nagyszabású vallomásversei megújítják az ötvenes évek derekán líránk nyelvét. Képgazdagságukkal, a létezés versben eddig úgyszólván megnevezetlen tartományainak érzékeltetésével, verbális zsúfoltságukkal, a mítoszi vízió szerkezeti formáival, az izzó személyesség és áradó bőségű tárgyiasság ötvözésével kivételes módon tágították ki a korszak költészetének határait, a költőiség új útjait szabadították fel.

A számottevő eredmények közt említhetjük Csanádi Imre tartalmas archaizálását, fojtott személyességű, a régiség ízeivel beoltott versbeszédének különleges nyelvi erejét. Simon István a zsánerképek egyszerűségéből lépett ki, a gondolatélményeket is befogadó rapszódia s az intellektuális óda hangnemével és szerkezeteivel próbálkozott sikerrel. Zelk Zoltán versei a felgyűlt rosszérzésekről vallanak, a hiányt, a veszteséget, a magányt panaszolják. Jobbára az elégikus rezignáció hangnemében szólnak. A bensőséges panaszlíra, a révedező önszemlélet, a markáns hangulatiság atmoszféráját megidéző alakzatokba vetítik a tört érzelmeket. Kialakítják a személyiségválság megfogalmazásának versformáit, stíluseszközeit.

A szemelvényesen idézett példák változatos módon, sokszínűen bizonyítják, hogy a módszer és stílus, a szocialista líra egész poétikája szembetűnően gazdagodott, lényegbevágóan módosult. A poétikai érdekű vizsgálat is új fejezet kezdeteként értékelheti az 1953–1956 közti szakaszt. 1956 után a konszolidáció folyamatában ismét felvirágzó líra sok tekintetben visszanyúlt ezekhez a kezdeményekhez, esztétikai ideáljait illetően nem tagadta meg az ötvenes évek közepe táján kiküzdött vívmányokat. A hatvanas évek költészetének esztétikája és poétikája a tagadás helyett a továbbfejlesztés igényét és szándékát mutatja fel.