| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
A legendás Eötvös Kollégium neveltjeként került az irodalomba. Már egyetemi évei alatt kitűnt kivételes nyelvérzékével. Első versei a Protestáns Szemlében jelentek meg, jelentékeny hatással volt rá Karácsony Sándor is, kinek Erő című lapjába ugyancsak rendszeresen írt. Az Erdélyi Helikon novellapályázatát megnyerve úgy látszott, hogy elsősorban prózaíró lesz; Móricz Zsigmond is felfigyelt tehetségére. Az egyetemi évek után Sárospatakra került, az itteni Angol Intézetben tanított. Társaival együtt szervezője volt a "Péntek esték" előadássorozatnak. Ennek keretében a huszadik századi világirodalom alkotóiról tartott műfordításokkal kísért előadásokat. Már ekkor nagy figyelemmel követte a számára leginkább ösztönző világirodalmi példákat. Verlaine-re még Gombocz Zoltán hívta fel figyelmét, később került érdeklődésének középpontjába Stefan George, akitől Szabó Lőrinccel egy időben fordított. Első verseskötete, a Márványba véslek (1933) a francia szimbolizmus hatását mutatta, s kezdeti verseinek külön érdekességet kölcsönzött, hogy a szegényes, kietlen, elesett falusi környezetet ábrázolta a szimbolizmus finom poétikai eszközeivel. Bóka László találó észrevétele szerint "költészete mintha két forrásból bugyogna. Van benne tárgyias objektivitás, valami földhöz kötött, valószerű szemléletesség. És mégsem valószerű, nincs benne semmi ama sokat emlegetett "vaskos és reális"-ból, ami állítólag költészetünk jellegzetessége. E tárgyi világból nemcsak versei zenéjével emelkedik ki, hanem sajátos, irreális szemléletével, képzeletével."
Csak életkora és költői indulásának évei szerint tartozik a "harmadik nemzedékbe", ő maga is többször hangsúlyozta különállását, s azt, hogy nem volt hive a Nyugat áhitatos tiszteletének (bár Babits Mihály halálára írta egyik legszebb ódáját). Kemény és férfias lírája is különbözött nemzedéktársaiétól, akik szívesebben verselték meg hangulataikat. Az ő esetében hosszabb időbe telt, míg igazi témáira talált. Döbbenetes és felszabadító élménye volt lengyelországi útja, amely éppen azokra a napokra esett, amikor a németek támadást indítottak Lengyelország ellen. Nagy nehézségek árán vergődött haza, s ettől kezdve kérlelhetetlen harcot vívott a fasizmus minden megnyilvánulása ellen. Munkahelyén, a Honvédelmi Minisztériumban részese lett az ellenállási szervezetnek, s hamis igazolványokkal segítette a veszélyben levőket. Elfogatása után kivételes szerencsével szabadult, erről érdekes, hiteles képet rajzolt Cseréphalom című versében. Súlyos betegen érte meg a felszabadulást, de hamarosan már tanárként dolgozott az Eötvös Kollégiumban, majd a Magyar Rádió irodalmi osztályára került. A felszabadulás korszakjelzőnek bizonyult pályáján. Teljes aktivitással élte át az újjáépítés éveinek lázas lendületét, s kivételes érzékenységgel észlelte, milyen sorsfordulatot jelent a történelmi változás. Erről az élményéről teljes értékű vallomást nyújt a korszak egyik reprezentatív verse, a Levél egy népi kollégistához, melyben a hagyományos hexameter keretei között himnikus vallomást tesz az élet megújulásáról, a szegénység sorsának jobbra fordulásáról.
{390.} Az 1947-ben született vers az otthonosságnak azt a természetes jóérzését foglalta klasszikus keretbe, amely a megújuló ország közérzetét jellemezte. Az azonosulás természetes gesztusa az uralkodó eleme. A formaválasztással mintha azt sugallná, hogy a lét nagy fordulatát csak a klasszikusok leszűrt, tiszta nyelvén, egy nagy európai hagyományt is magába foglaló versformában lehet és szabad kifejezni. Ezt a törekvését azért is célzatosnak érezhetjük, mert ekkori költői termésében gyakran bukkannak föl hasonló formák. Érezhető kedvteléssel játszik el a verssel, a biztonság, a mesterség titkát jól ismerő lírikus fölényével választ különböző alakzatokat lázas, patetikus mondanivalója kifejezésére. A Levél egy népi kollégistához parlando természetével nincs ellentétben a hexameter, mert a sűrűn alkalmazott daktilusok találkoznak benne a hangsúlyon alapuló mérték ütemhatáraival.
A magyar líra ebben a lázas, az azonosulás formáit kereső korszakában hódította meg újra a klasszikus versformákat, a többi között éppen a hexametert. (Ilyen formában írta verseit Devecseri Gábor s nagy ciklusát, A Pokol tornácánt Lakatos István.) A Levél egy népi kollégistáhozban a költő tudatosan él homéroszi reminiszcenciákkal jelzői ("Szép, derűs arcú legény"; "szűkszavú kondás") eposzi természetűek, s az eposzok világát idézi az a mód is, ahogy hősét részletesen bemutatja. De a Fénylő partok felé szapphói versszaka és képanyaga is az antikvitás szellemiségében gyökeredzik:
| Tiszta fényben büszke hadak robognak, |
| férfiszívben lobban az ősi virtus. – |
| Nyílsebesen száll a vitorla, zúg a |
| borszinü tenger. |
Képes Géza ekkori lírájában nemcsak homéroszi elemek villannak föl, hanem a deákos költészet ódai hangoltságát is új életre kelti (Gyertyafénynél).
A következő esztendők verstermésére negatív hatást gyakorolt a sematizmus. Ekkor írt verseiben a lírai sztereotípiák az uralkodók. Témáit túlságosan leegyszerűsíti, s nem találja meg a patetikus életérzés lírai megfelelőjét. Igazi megújulását mongóliai utazásának dátumától, 1954-től számíthatjuk. E távoli világ olykor egzotikus élményei a hazai táj emlékeit idézték képzeletében, s így lett a Mongóliai utazás versciklusa egy magyar költő vallomásává, aki a saját emlékeivel hitelesítette és mélyítette el új élményeit. E távoli találkozás nemcsak ismeretlen tájak, ismeretlen emberek világát hozta lírájába, hanem ősi idők legtisztább emberi kapcsolatait is, s talán éppen ez a felismerés szabadította fel költészetének egyik addig rejtett erét, a humort, s ez formálta véglegessé az ellágyulni is tudó, a világ apró szépségeire is rácsodálkozó lírikus arcmását, ez ébresztette rá a hagyománynak arra a rétegére, melynek kezdeményezője talán Lucretius. A mindenség énekei (1961) című kötet címadó, hetvenöt szonettből álló ciklusa maga is lucretiusi értelemben vett kozmogóniai végigtekinti az ember fejlődését attól kezdve, "mikor nem voltak még hegyek, se völgyek" egészen az "észlénnyé magasodás" pillanatáig.
{391.} "Képes Géza – írja e kötet jellemzéséül Rónay György –, akiben nem egy rokon vonás van a reneszánszkori humanistával ... csak annyit változtatott a műfajon, hogy széles mederben folyó, epikus-részletező, leíró előadás helyett, korunk üteméhez hangszerelve gyors, apró kis tételek pergő sorára tördelte a szimfóniát." Lucretius is a "rációt", az értelmet helyezte költészettanának középpontjába, s ez lesz Képes Géza Ének meredek parton (1966) című kötetének vezéreszméje is:
| Értelmet mindenek előtt! |
| – s az értelem nem érthetőség – |
| Úgy ragadd meg a reszkető-szép |
| gondolatot (mely agyvelőd |
| szakítja szét) mint a vasat, |
| mit kovács kohóból kicsap |
| az üllőre s úgy alakítsad |
| az izzó szülöttet, amint csak |
| te tudhatod és senki más, |
| istentől elhivatott kovács – |
| (Barátomnak) |
Még további mélységeket, az önmegismerésnek új perspektíváját kínálta neki az a görög utazás, melynek lírai lecsapódása a Kő és festék (1967). Voltaképp útinapló ez a kötet, telve csodálatos tájakkal és színekkel, de ott érezni benne a ráismerés pillanatát is: "belénk merülve ötezer / lelkiismeretnyi mélyben, mélyen / önmagunk alatt. Ha addig leásnánk, / rábukkannánk az ős jelekre ott –."
"... valami régi kapcsolatnak kell lennie köztem és a görögség valóságos és lelki tájai között" – írta a Kő és festék ajánló soraiban, 1966 szeptember–októberében tett görög utazásának hatástörténetét elemezve. A világlírának is meg-megújuló élményköre a klasszikus görög szellemmel való találkozás. Képes Géza azonban nem az örök emberit kereste itt, hanem a saját előlegezett emberképének igazolását és szubjektív emberségének tisztító hullámait:
| Úszom hanyatt, hullámaid fényrajza vetődik |
| az égre – part sehol, nem is kell |
| csak víz kell, te kellesz, te fényhabos táj, |
| tenger – köszönöm, hogy végre |
| emberré mostál. |
| (Csak víz kell) |
Nem az antikvitással szembesült "aránylag rövid utazása" során, hanem – mint Rónay György írja (Kő és festék. Olvasás közben. 1971) – "saját embersége legmélyebb erőivel. Azzal, ami az emberségben és a világban elemi, és aminek nem {392.} is jelképe, hanem megtestesítője a tenger". Nem útikönyvvel érkezett, kíváncsi utazó módjára, hanem teljes személyiségét adta át az élménynek, hagyta, hogy a táj sugallja gondolatait és tetteit, indulati kapcsolatot alakítva ki környezetével. Egyszerre élte meg a létélmény örök emberi tartalmait és fejezte ki legszemélyesebb ihletét, mely nem azonos a görög szellemiség ébresztésének szándékaival. E kötetben a 20. század sokat látott és szenvedett embere tért meg a kultúra ősforrásaihoz, ahol azonban legalább olyan érzékletesen éli át a jelent, mint a múltat, a kettő nem válik el egymástól, inkább egybefolyik, és a szikrázó napfény, a tenger hullámjátéka olyan közeget teremt, melyben szembenézve önmagával azonosíthatja emberségének törekvéseit a történelem menetének tanulságaival és belehelyezkedhetik a kultúra nagy folyamába, amely kinek-kinek legigazibb adottságait szabadítja föl. (Ugyanezt az élményt élte át e korszakban Devecseri Gábor és Takáts Gyula is.)
A Kő és festék versvilágának alapvető jellegzetessége, hogy a költő "átfolyatja magán" az élményeket, s bármi történjék is vele, vissza tud térni az ősihez, a kezdetekhez, ahhoz a homerikus hagyományhoz, amely a keletkezés pillanatait rögzíti mitikus módon. Itt, a görög közegben lelte meg az értelmes, okos beszéd képességét, a logoszt, amely már a kezdetekben is "volt". Legtöbb görögországi versében, bármily magasra emelkedik is bennük az érzelmek hullámverése, a logikus tagolás, a gondolat fegyelmezett, pontos kifejezése az uralkodó elem, egyszerűségre, világosságra, áttetszőségre törekszik bennük. Gyakoriak a puritán, egyszerű, tényközlő versindítások, mert számára épp a képek áthatolhatósága a bizonysága, hogy a világ maga is ésszerű és megismerhető. A tárgyilagosságot még az őselemekkel való átlelkesült találkozások során is megőrzi. Ilyenkor is fontosnak tartja helyhez és időhöz kötni az élmény születésének pillanatát. Verseiben az ész az a kontroll, mely hitelesíti és igazolja a jelenségvilágot.
A kötetben mindvégig egy lehetséges lírai helyzetet próbálgat. Az elsüllyedt múltat akarja újraélni, de úgy, hogy megőrizze a "feleselő tépelődés" magatartását is. A Kő és festéknek ezért fontos jellemzője a tézis és antitézis szüntelen jelenléte.
A mélyebb önismeret szándéka átalakította verseinek formavilágát is. Versépítése zaklatottabb, hajszoltabb, sorai ki-kiszabadulnak a ritmus kötöttségeiből, a mondandó lélegzetvételéhez igazodnak. Alapképe az "éjszaka", a "magány", a "csend", s ezekből az érzésekből bontja ki a Világmagányt, mely azonban az elhivatottság, az azonosulás szép vallomásává forrósodik föl: "Fázom / A világűr hideg / Nem kell az éter: / kábító oldat. / Én nem bánom / ha eléritek / a holdat/ csak hagyjátok meg / nekem / a földet! / Engem a társtalanság öl meg. / Jó ez a ráncos / vén bolygó / anyaölnek." A megpihenni vágyás szép tanúságai szerelmi lírájának újabb darabjai, melyekben egyre áradóbb vallomásokat olvashatunk.
A Víztükör (1970) verseiben végigtekint mélyülő színekbe öltöző birodalmán, s ráébred, hogy visszahozhatatlanul elszállt az ifjúság nyara, helyébe az ősz lépett, amely azonban nem a pusztulást jelképezi számára, hanem a betakarítás nagy munkájára serkenti. S ha lehet, még őszintébben, még hevesebben tör felszínre lelkéből az a szerelmi érzés, melynek ő egyik legőszintébb, leghitelesebb kifejezője {393.} modern költészetünkben. Kevesen mernek ilyen nyíltan, ilyen őszintén szólani a testi és lelki szerelemről, az érzés teljességéről, melyeknek különféle változatai jelennek meg Képes Géza Irénnek küldött "levéltáviratai"-ban. "... egyike lett modern költészetünk legférfiasabb éneklőinek – írja Keresztury Dezső –, s jó ideje mind tágabb körökön egyre magasabbra hág fel."
Miközben lírai kifejezésmódja egyre őszintébb, egyre kendőzetlenebb, egyre többször merülnek fel képzeletében a régi társak, akiket jóvátehetetlenül elnyelt immár a múló idő. A magány élménye, szenvedély és szenvedés kettőssége ugyanazokat a kísérteties hangokat szabadítják fel lírájából, melyek kezdeti korszakait jellemezték, most azonban sokkal sűrűbb, olykor balladai víziókat alkot, melyeknek központi érzésmagja a hajszolt, ideges világban egyre idegenebb ember tétovaságának, keserűségének őszinte megvallása. De hogy csak látszólag távolodik el a való élettől, arról híven vallanak újabb versei, melyek mintha ismét Verlaine világára utalnának vissza. Furcsa, olykor paradox feszültségben van egymással fény és árnyék, az érzés olykor eufóriás hevülete és reménytelensége, mintha a költő gondolati ösztönzéseket adna, s arra késztetne, hogy vele együtt csodálkozzunk rá a világ gazdagságára, és ítéljük el az emberhez méltatlan jelenségeket. Nem "tételeket fogalmaz meg – írja Kenyeres Zoltán –, nem a látványból és jelenségekből leszűrt végső gondolatokat közli: a tételek és gondolatok megfogalmazását az olvasóra bízza. Csak elindítja a gondolkozás folyamatát – azzal, hogy szavakba önti a látványt és a jelenséget, de úgy, hogy lényegét sejtesse meg vele." Egyik legszebb, formálására legjellemzőbb ilyen jellegű verse a Máglya, melynek harsogó s keserű színpompája egyszerre idézi az ember teremtő erejét és a teremtés iszonyú felelősségét:
Képes Géza irodalomtudományi kutatásai során fokozott érdeklődéssel fordult az ősköltészet kérdései felé. Az idő körvonalai (1972) című kötet tanulmányaiban gazdag ősi finnugor líra meglétére következtetett, feltételezése szerint rekonstruálható az a régi eposz, melyre a krónikákban közölt szövegek alapján Arany János is utalt. Rendszeres foglalkozása az archaikus lírával költészetét is megtermékenyítette: újabb verseiben megfigyelhetjük, hogy tudatosan él sorkezdő rímekkel, s verssorait is az ősi előképekre visszautalva tördeli.
Költészetének külön arculatát jelképezik epigrammái, melyekből majdnem mindegyik kötetéhez hozzáfűz egy csokornyit. Szókimondása nem a műfaj kezdeteit idézi, inkább annak későbbi szakaszát. Ötletei szellemesek, csattanói majdnem mindig "ülnek", s olykor kivételes bátorsággal és hatásossággal veszi célba az irodalmi élet visszásságait.
"Ha a magyar versfordítók rangos gárdáját a tekintetben kéne megszavaztatni, ki kapja közülük a felfedezőnek járó "Kolumbusz-díjat", minden bizonnyal Képes Gézára voksolnánk." Fodor András kifejező sorai is hitelesen jellemezhetik, milyen fontos helye és szerepe van Képes Gézának a modern magyar fordításirodalomban. Több mint félszázados költői pályájának szerves része az idegen nyelvekből tolmácsolás. Még ifjú költő volt, amikor nagy feltűnést keltve egyik kezdeményezője lett a permanentista mozgalomnak, melynek az volt a legfontosabb célkitűzése, hogy a politikai ellentétektől szabdalt világban a fordítás révén megteremtse a költészet békéjét. A felszabadulás után elsők között tolmácsolta a szovjet-orosz líra gyöngyszemeit. A későbbi években szinte a világ minden tájától hódított meg újdonságokat a magyar költészet számára, jogos büszkeséggel írhatta egyik, műfordításait tartalmazó kötetének címéül: Először magyarul (1971). Képes Géza valóban hódító: segíti ebben kivételes nyelvtudása és -ismerete; elképesztően rövid idő alatt tanult meg egy-egy új nyelvet. Életművének e részéből talán a finn és perzsa fordítások emelkednek ki, bár teljesen igaza van Hegedüs Gézának: "Képes Géza a költészet mindenségéből érkező hangok antennájává tudott változni." Kosztolányit tekintve példájának elsősorban arra törekszik, hogy az idegen vers hibátlan teljességgel szóljon nyelvünkön is, mert a fordítást nemcsak ismertetőnek és szolgálatnak hiszi, hanem győzelmes hadjáratnak is, melynek ő kétségtelenül egyik vezéregyénisége.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |