DEVECSERI GÁBOR (1917–1971)

Devecseri Gábor (1917–1971) csodagyereke volt a harmincas évek irodalmának. Tizenötéves korában a tragikus sorsú Karinthy Gáborral közös kötete jelent meg Versek (1932) címmel, Somlyó Zoltán bevezetésével, s az ifjú költő tehetségét elismeréssel méltatta Sárközi György a Nyugatban. 1935-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, görög–latin szakra. Itt érte életének egyik döntő szellemi hatása Kerényi Károly részéről. Devecseri lelkes, tevékeny tagja lett a Stemma-körnek, s munkatársa a Sziget című folyóiratnak. Tizennyolcéves korában versét közölte a Nyugat, s még a tizenkilencediket sem töltötte be, amikor megjelent első önálló verseskönyve, A mulatságos tenger (1936). 1938-ban, Catullus összes verseinek fordítása után éles vitát folytatott a korszak egyik tekintélyes filológus-műfordítójával, Csengery Jánossal. S innen kezdve egyre rendszeresebben fordított, talán már ekkor felsejlett képzeletében a nagy terv, melynek később egész életét áldozta: magyar nyelven megszólaltatni a klasszikus antikvitás irodalmát, mégpedig a kor ízléséhez idomított, hajlékony, művészi nyelven, mely figyelembe veszi a Nyugat költői forradalmát, és szakít a korábbi hasonló fordítások nehézkes, poros kifejezéseivel. Mind tudatosabban igyekezett önmagában is kimunkálni a klasszikus embereszményt, a humanizmus örök értékeire nyitott embertípust, amely nem ismer kötelező korlátokat sem az életben, sem az irodalomban. Ez utóbbi vonatkozásban Devecseri Gáborra az a legjellemzőbb, hogy szinte minden műfajban igyekezett kifejezni magát, s többnyire azon a kellemesen csevegő hangon, amely kedves Homérosza hőseinek beszédmódját és világszemléletét is jellemezte.

Budapest ostroma közben kezdte írni könyvét legkedvesebb költőjéről, Kosztolányi Dezsőről, akit félig-meddig mintájának is tekintett. Az élő Kosztolányi 1945-ben jelent meg, nagyjából egy időben az Állatkerti útmutató című, gyerekek számára írt verseskönyve első változatával. Ugyanebben az évben jelent meg Margitszigeti elégia című verseskötete is, melyet a következő esztendőben már válogatott kötete, a Levél a hegyről követett, s egy esszékötet, a Budapest tündérváros.

{407.} E néhány évszám és cím is pontosan jelezheti Devecseri Gábor egyik legnagyobb erényét: hallatlanul könnyedén, elegánsan fogalmazott, s egyben költészetének legnagyobb veszélyét is, hogy többnyire a jelenségek felületén kalandozott, ritkán szállt le az élet mélyrétegeibe. "A nagy szenvedélyek és a nagy témák nem szerepelnek ebben a klasszikusan lehiggadtnak vagy japánosan kecsesnek látszó világban – írta pontos jellemzésében Szentkuthy Miklós –: természet, halál, istenek, történelem, szerelem démonikus kérdései nem ostromolják démonikus erővel – éppen ezért talán nem is nevezhető klasszicizmusa nyugodtnak, mivel nem érezzük, hogy bármiféle feszültség vagy gyötrelmes nyugtalanság előzte volna meg. Ez inkább lehet a rutin tisztasága és nyugalma: nem az erjedés utáni áttetszőség vagy a vihar utáni béke."

A fordulat éve után Devecseri Gábor egyik vezéralakja lett az új irodalompolitikának (1949 és 1951 között a Magyar Írók Szövetségének főtitkára volt, 1954-ig a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján tanított), Önkéntes határőr (1951) című elbeszélő költeménye s e korban írt rövidebb lírai versei pedig a sematizmus iskolapéldáinak számítanak. Rendkívüli formaérzéke lehetővé tette számára, hogy minden témát versbe – hibátlan versbe! – foglaljon, bár e költemények inkább megverselt iskolai feladatokként hatnak a mai olvasóra. Mégis ebben a néhány évben vált a kor magyar irodalmának egyik legjelentősebb alakjává Homérosz-fordításaival. 1947-ben jelent meg tolmácsolásában az Odüsszeia, 1952-ben pedig az Iliász (ez utóbbit Kossuth-díjjal jutalmazták). E két fordítás a magyar műfordítás történetének kivételes jelentőségű eseménye volt, s egyúttal életművében is határpontot jelentett, hiszen ettől kezdve prózáját és líráját át- meg átjárja a homéroszi hősökkel való találkozás emléke és az antik világkép ihletése.

A két homéroszi eposz fordításával Devecseri Gábor alapvetően változtatta meg irodalmunk viszonyát a klasszikus antikvitás remekeivel. Részben Babits Mihály Szophoklész-fordításának példájától megtermékenyülve, megteremtette a görög eposz adekvát, korszerű nyelvét, melyben a pesti "szleng" éppúgy szerepet és helyet kapott, mint a népnyelv, s éppoly magától értetődő természetességgel támasztott fel a feledésből archaikus nyelvi ízeket és fordulatokat, mint amilyennel új szavakat, jelzős összetételeket alkotott. Homérosz eposzainak korábbi fordításait két nehézség is hátráltatta. A régebbi tolmácsolók rendkívül nehezen birkóztak meg a hexameterrel – akadtak olyan kísérletek is, melyek a felező tizenkettest érezték a legmegfelelőbb formának –, s arra már nem is tettek kísérletet, hogy megtalálják a görög hexameter magyar megfelelőjét, melyben a daktilikus verslábak túlsúlya érvényesül. Devecseri Gábor ezt hallatlan könnyedséggel valósította meg, s megoldásaival egyszeriben eloszlatta azt a makacs tévhitet, hogy a magyar nyelv természete szerint sem alkalmas az antik versformák tolmácsolására. A másik korábban végzetesnek látszó nehézség épp a homéroszi állandó jelzőkből adódott. Átültetése ebben a vonatkozásban is példamutató volt, olyannyira, hogy némelyik eposzi jelzője ma már a köznyelvben él tovább.

A költő számára is döntő ösztönzéseket adott a homéroszi világ, s elsősorban Odüsszeusz, a "leleményes" hős alakja, életútja. A fordító egyre inkább úgy érezte {408.} – s ennek önvallomásaiban nem egyszer hangot adott –, hogy a furfangos, a veszélyeken és az élet szörnyűségein mindig győzedelmeskedő hős alakjában a maga életének előképét találta meg. Egyre erősebben érett meg benne az elhatározás: meg kell találnia azt a formát, amelyben a görög világ üzenetét és Odüsszeusz életének példáját korszerűsítheti. Így született meg 1957-ben az Odüsszeusz szerelmei című dráma, melynek bemutatójára csak 1961-ben került sor az Egyetemi Színpadon. Az előadás tapasztalatai alapján Devecseri Gábor átdolgozta drámáját, még hangsúlyosabbá téve benne a lírai elemeket. Ez az újabb változat jelent meg 1964-ben önálló kötetben, s ezt mutatta be az Irodalmi Színpad 1968-ban. Az eposz cselekménye és Devecseri drámája között az a legfontosabb különbség, hogy az utóbbi hangsúlyos és igen fontos szerephez juttatja Aphroditét, a szerelem istennőjét. Benne találta meg a költő az élet egyik legfontosabb elemét, amely az emberi cselekedeteket irányítja. A darab a szerelem három aspektusának ábrázolásával válik személyes vallomássá. Együtt jelenik meg benne az erotika, a munka és a küzdés lángoló birtokolni vágyása és az élet szeretete, azok a jellemvonások, melyek Devecseri oly vonzó emberi lényét is jellemezték. Az antikvitás műhelyében kalandozó Devecseri Gábor (1959-ben jelentette meg az antikvitáshoz való viszonyáról már a címével is sokat eláruló Műhely és varázs című tanulmánykötetét) újraélte és újra is értelmezte az antik eszményeket, mintegy azt igazolva, hogy az élet minden területén a teljességre kell törekednünk, s azt kell önmagunkban is megvalósítanunk. Ezt a vágyott teljességet sugározta számára a görög táj is, melyet ismétlődő utazásai során többször is felkeresett. [Úti élményeiről számolt be a Homéroszi utazás (1961) című kötetében.] A személyes élmények és a világirodalmat is átható görög szellemiség szintézisének szánta 1968-ban befejezett A meztelen istennő és a vak jövendőmondó című regényét, melynek alapeszméjét már drámájában is kifejtette. S hogy ebben a világképben nemcsak az antik eszmények kaptak helyet és szerepet, hanem azok filológiai vonatkozásban is pontosított, művekhez és írókhoz köthető első megjelenési formái is, arról bizonyságot kaphatunk a Kalauz Homéroszhoz (1970) című tanulmánygyűjteményből, mely a hazai görög filológia egyik legértékesebb dokumentuma.

Már a görög szellemiséggel való találkozása is kialakította benne azt a vágyat, hogy valamilyen formában megkísérelje megjeleníteni és értelmezni a teljes életét. A primér élmény és annak objektívebb – saját szóhasználatával, "eltávolító" – megjelenítése olyan jelentős verseit is jellemzi, mint az Eprészek, A tehén szól vagy a Halak. Ezeknek lett egy teljesebb, műfajilag is összetettebb változata a Bikasirató, mely – idézzük A versek alagútján ide vonatkozó sorait – "... keletkezését tekintve egy spanyolországi utazás terméke, keletkezése időtartamát tekintve ... a teljes élet". A mű a passiójáték újraértelmezésének nagyszabású kísérlete, mintái és ihletői között ott sejthetjük Bach monumentális passióit is. Középpontban a halálra ítélt, passzív szenvedésre kényszerített bika alakja áll, míg a részvétlen tömeg egykedvűen figyeli, hogyan fejlődik az egész "liturgia" a tragikus végkifejlet, a bika pusztulása és a torreádor győzelme felé. A költő nem titkolja, hogy az áldozattal rokonszenvez, annak szenvedését olyan példának érzi, melynek {409.} tanulságait és analógiáit az emberi életben is megtalálhatjuk. A Bikasirató gazdag formai változatossága, mely a daltól a hexameterig mozgósítja a különféle formákat, azt jelzi, hogy költője minden vonatkozásban összefoglalásnak szánta. Alapérzése szerint a lét reménytelenségét, az esendő ember kiszolgáltatott voltát jeleníti meg a bika sorsában, de azt is érzékelteti – ezt a gondolatot hordozzák az idilli betétek –, hogy az életnek vannak olyan szépségei, melyeket átélhetünk és megvalósíthatunk. Nem véletlenül végződik a Bikasirató az élet himnuszával, mely a passió szerkezetének mintájára a lét felmagasztalásának nagyszerű látomásában teljesedik ki.

"A költeményben tulajdonképpen benne van az egész életem" – írta Devecseri Gábor a Bikasirató jellemzéséül. Az élet vele sem volt könyörületes. A mű befejezésének évében, 1970-ben súlyos betegség támadta meg, melyről hamarosan kiderült, hogy gyógyíthatatlan, gyors lefolyású rák. 1971-ben már a Kútvölgyi úti kórházban viaskodott a véggel, s közben folytonosan, lázas sietséggel dolgozott. Tüneményes gyorsasággal befejezte Mozart Thamos, Egyiptom királya című kísérőzenéjének új librettóját, Menandrosz Ítéletkérők című drámájának fordítását csiszolgatta, hangszalagra mondta A versek alagútján címmel a Bikasirató elemzését, A hasfelmetszés előnyei címmel kötetbe foglalt szabálytalan naplót, és szabad perceiben verseit írta, melyek valóban "a mulandóság cáfolatául" születtek. Még egyszer a múló idő nyomába szegődik – A hasfelmetszés előnyeinek egyik ösztönzője kétségtelenül Proust lehetett –, s igyekszik egységbe fogni életet és halált, azzal a könnyedséggel, mely esszéit, kivált a Lágymányosi istenek (1967) portréit jellemezte. S a múlttal szemben a jelenről, a nap nap után erősödő és ismétlődő kínokról és fájdalmakról is megdöbbentő hitellel vall utolsó verseiben, melyek a végzetével szembenéző Kosztolányi gesztusát és hangját idézik. A halállal birkózva is az élet szépségének énekese maradt:

... felinni, látni is lehet,

mit élénk mozgással a levelek

elemzően és egyre érthetőbben

közölnek velem, velünk, lebbenőben,

hogy: "Élet, élet ...", ez nem unható,

de ízlelhető és forgatható,

és nem marad el soha a hatása. –

Köszönjük, friss tolmácsnő, szép akácfa.

(Látni a lelket)

1971. július 31-én hunyt el. Utolsó szavaival egyik legkedvesebb íróját, műfaji változatosságának ösztönző példáját, Karinthy Frigyest szólította. Halála után jelent meg Beszakad az idő (1972) címmel válogatott verseinek gyűjteménye, 1974-től pedig folyamatosan jelennek meg összes művei.