TOLDALAGI PÁL (1914–1976)

Toldalagi Pál (1914–1976) első verseit méltatva Szinyei-Merse és Csók István képeinek napfényben fürdő tájait idézte Forgács Antal. Mások Krúdy nosztalgiáját vélték felfedezni furcsa, zaklatott világában, amelyben a szüntelenül hangoztatott "harsogó fiatalság" mögött ott virrasztott a bú és a magány, s már legelső verseiből is koraöreg, csalódott arc tekintett a meg nem értett, ellenségesnek hitt világra. A felszabadulást követően hosszú hallgatás után jelent meg Szitáló évek (1957) című kötete, amelyben tovább erősödött nosztalgiája, árvaságának, számkivetettségének érzése:

Az életemre gondolok.

Olyan az, mint a sárba vájt út,

mint állatok, ha keresik

egymást, az almot és a vályút.

Időnként pedig, mintha láng

csapna fel tisztán. Ez a lélek,

mi megvilágítja a szív

borzalmait, mint a hold az éjet.

(Milyen tiszta a levegő)

Erősen introvertált, könnyen sebezhető, szüntelen vélt vagy valódi betegségek borzalmaival viaskodó egyéniség. Ez teszi egyre magányosabbá, egyre riadtabbá. Újabb kötetei mintha egy személyesen megélt passió történetei lennének. A Szárnyalásban (1965) fáradtan "ájul emlékeire", s a megsebzett lélek a természetbe {414.} menekülne, de a régi idill nem tér vissza már, s ha a természet képes is a megújulásra, a költőt végképp maguk alá temetik kínjai és szenvedései: "Tavaszodik. / A madarak fütyülnek a bokorban; / a fák lobognak, jószagú / a föld és kék az égbolt, / de ott, ahol én heverek, / a tisztás csupa vérfolt." Pedig jól emlékszik még arra a korszakára, amikor "suhant egyre a nyílt szférák felé", s emlékszik a "tiszta tűzre" is, amelyikben "lassan átlényegült", de a Valamilyen éden felé (1968) című kötetben mégsem ebbe az irányba tájékozódik, hanem Panaszdalt zeng: "Altatódalt / kéne dúdolni szüntelen nekem, / hogy félálomban éljek, hogy aludjak, / és hogy ebből a borzalmas világból / eszeveszetten, dúltan ki ne fussak!"

Toldalagi Pál lobogó, szubjektív alkat – nem véletlenül hívta fel a figyelmet tehetségére például Radnóti Miklós is –, akit nem nyűgöznek képzelt vagy valódi nehézségek, egyik pillanatról a másikra képes ezektől megszabadulni, s olyan látszatvilágba menekülni, melyben nincs szenvedés:

Csak egy ugrás segít, majdnem halálos

ugrás, mely vad és szinte képtelen,

de átsegít egy boldogabb vidékre,

hol mindig fény van és örök zene ...

(A nap vége)

Ideges, néha túlságosan is felfokozott képeiben könnyű tetten érni a lírai archetípusokat. "Kicsit fennkölt ünnepélyessége", melyről Radnóti írt, változatlan maradt az évek folyamán, s változatlan érzékkel játszatja egybe – ugyancsak Radnóti Miklós kifejezésével – "a belső és külső tájat". De ha a külső táj nem változott is sokat, a belső egyre komorabbra, egyre kietlenebbre sötétedett. "Az árvaságra kötve lógok / most: akasztott az ág hegyén", s a halállal néz újra és újra farkasszemet. Előle szeretne menekülni álmai s látomásai közé, s nem is veszi észre, hogy ebben a fogcsikorgató rémülettel felépített bukolikus díszletvilágban még sokkal árvább és magányosabb lesz, mert hiányzik az emberi közösség árama és erőforrása.

Túlságosan is messze került már a valóságtól, túl sokat remél attól a csodálatos, nyaktörő ugrástól:

Meggémberedett vén kezem

a jégtáblákat széttaszítja

és mind bátrabban, mind tovább

megyek, az élet pereméig,

aztán jöhet a lendület,

mely régesrégen bennem érik.

(Mi lett belőlem?)

{415.} Ez az állandó menekülésképzet szinte öntörvényűvé teszi költői világát, amelyben sosem a nehézkedés, a realitás a fontos, hanem a csodálatos színek, a lebegés és a halkan "szitáló dallamok". Mindig azt a bizonyos hidat építi a maga képzelte szakadék fölé, melyről Sőtér István beszélt a Négy nemzedék róla szóló portréjában. Pedig bizonyos vonatkozásban nagyon is reális, nagyon is tudatos költő: nagy műgonddal dolgozza ki költeményeit, nem is egy régi versét új változatban jelentette meg, szívesen élve majdnem mindig tragikus árnyalatú kulcsszavak szerepeltetésével. Egyik kései kötetének már a címe (Igézet és valóság, 1971) is jelzi, hogy tudatában van énje és lírája kettősségének, s érzékeli, hogy a maga teremtette költői világ és a valóság nem azonos. Ha lassan is, ha tépelődve is, keresi azt a hangot, melynek hívását régóta hallja, de birtokosát oly nehezen találja:

Őrjöngő voltam, most pedig szelíd,

az életem kiegyenesedik.

mi kusza volt, megint a régi lesz,

engedelmes, tetszetős és szíves,

tört részek nincsenek és nincs cserép,

mert visszanyerve vonzóerejét

a fej megint fej lesz és kék a kék,

az enyészetre intő fák és bokrok

ligetek lesznek és feléjük omlok,

majd felállok és lassan nőni kezdek,

a levegő nem is hullámzik: reszket,

az én szívem derűjének a fénye

behatol a zúgokba, a sötétbe,

a halott mintha megelevenednék,

és én, és én az isten mása lennék.

(Átváltozás )

Nem a panteisztikus tobzódás jelzi az újat (ez kezdettől jellemzője volt költészetének), hanem a többi versében sokféle változatban és jelentésárnyalattal visszatérő "nehézkedés" fogalma, amely a valóság áramkörébe való lassú visszatalálás és a reális emberi viszonylatokhoz tapadás készségének jelképe.

Utolsó éveiben sűrű egymásutánban jelentette meg köteteit, melyekben változatlan szenvedéllyel és szomorúsággal írta sebzett lelke lírai naplóját. Érezte, hogy ami korábban játék, lírai szituáció volt, most, testi ereje tényszerű hanyatlásával valósággá vált. Igyekezett mindent egy "idomba" összefogni, tanulságul hátrahagyni:

Azért készült el ez a napló,

mivel az erőm már hanyatló,

s hogy egy idomba összefogjam

{416.} azt, amit a múló napokban

átéltem, láttam, többre képes

nem vagyok már. Talán a vég ez.

(Előszó)

A hangot, a versek felütését ezekben az utolsó híradásokban is tévedhetetlenül eltalálja, bár ritkán tudja az egész költeményt feszültséggel megtölteni. Inkább az egyszer megtalált modort, hangot variálja néha felfénylően tiszta, idilli képekben, máskor kicsit kopottabb, rekedtesebb hangon. Valóban a "magyar költészet Nemecsekje" volt, mint Thurzó Gábor írja: örökös közlegényként élt és alkotott, bár igaz: kicsit önmaga fokozta le magát közemberi sorba. Válogatott verseinek megjelenését már nem érte meg, e kötetnek az az érdekessége, hogy szerkesztője, Parancs János, visszaállította a versek eredeti változatát.