Változott feltételek és körülmények

A hatvanas évek elejétől számítható új szakasz túljuttatta a költészetet a válságos átmenet, a nehéz konszolidáció idején. Eloszlottak a sokáig ható kételyek, megszűnt a bizonytalanság állapota, feloldódhatott a megrendültség, elévülhettek az elkülönítő s távolító fenntartások. Ami a politikában, a közéletben, a társadalom életében végbement, győztesen lezajlott, annak meggyőző ereje lehetővé tette a korábban sok kérdésre megnyugtató választ várók, az ország, a közösség iránt elkötelezettek számára a "Nincsen pöröm a szocializmussal" (Csanádi Imre) hitvallásának megfogalmazását, az ennek megfelelő magatartáselv és eszmeiség őszinte vállalását. Létrejöhetett a szocialista elvek, a forradalmi gyakorlat, a politikai s ideológiai élet és a közösségi elvű költői eszmevilág között a sokáig hiányzó összhang, ami közérzet-meghatározó szerepet is betölthetett.

A válságperiódusból fokozatosan kimozduló költészet a hatvanas években nagyot lépett előre, szembeötlően megerősödött és meggazdagodott. Amint Koczkás Sándor írja találóan: "A felszabadulás utáni magyar költészet összes lehetőségeit igazán csak a hatvanas években bonthatta ki." Ebben számottevő része van a műfajfejlődési lehetőségek jelentékeny változásainak, a körülmények kedvező alakulásának. A "művi akadályok – mesterséges pályaelzárások és pályamódosítások, a valóság-közelítést az előregyártott modellekhez igazító íratlan-írott szabályzatok – csupán a hatvanas esztendőkben tűntek el végleg a lírai folyamat egészséges fejlődésének útjából ... A hatvanas évek folyamán fokozatosan érett meg egy olyan légkör, amelyben minden lírai irányzat és minden költői egyéniség a maga hajtóerői és saját törvényei, üteme, ritmusa szerint fejlődhetett" (Koczkás Sándor). Izgatottabb, feszültebb, jóval ellentmondásosabb társadalmi körülmények között, bonyolultabb történeti konstellációban alakult a {97.} költészet útja az ötvenes évek derekán, illetve második felében, mint a következő évtizedben. S ez a lényegbevágó szituációkülönbség nem kis mértékben befolyásolta a líra karakterét.

A hatvanas évek elejétől kezdve lényegesen megváltoztak a lírafejlődés körülményei, feltételei is: kitágultak a lehetőségek javultak a publikálási feltételek, minden addigi szakaszhoz képest szabadabb lett az irányzatok mozgása, a különböző líratípusok, költészeti modellek jelenléte természetes jelenséggé vált. A szilárdan megalapozott és kiegyensúlyozott társadalmi helyzetben arra is lehetőség nyílt, hogy a politikus közéletiség és a közösségi elkötelezettség irányzatától távolabb álló lírai tendenciák képviselői is megtalálhassák saját helyüket, akadálytalanul érvényesíthessék művészi eszményeiket, természetesen azonosulhassanak választott külön szerepeikkel. Az irodalompolitika új iránya felszabadítóan hatott a pályamozgásokra. A marxizmus–leninizmus helyreállított alapelveihez igazodó politikai-társadalmi gyakorlat, mely a konszolidáció igazi sikerének is elsőrendű forrása volt, természetesen megszabta az irodalompolitika irányát is, s ez az új irányzat döntő módon segítette az irodalom magáratalálását. A líra mind teljesebben élni tudott a minden eddiginél tágabb lehetőségekkel, egyre természetesebben igazodott a szabad mozgást teremtő körülményekhez. Felgyorsulhatott a műfaj fejlődésének irama. Kiszélesedett a világirodalmi horizont, a világlíra addig jobbára elzárt területeit fedezte fel a hazai költészet és az olvasói érdeklődés. A lírakritika eszközei is finomodtak, ítélkező és elemző szempontjai érlelődtek és gazdagodtak, a bírálat alkalmasabbá vált a valóságos értékrend meghatározásának feladatára. Létrejöhetett a különféle ars poeticák termékeny és normális egymás mellett élése. Felszabadult alkotói kedvvel visszatérhettek az irodalmi életbe mindazok, akiket az előző évek szűkösen korlátozó irodalompolitikája periferikus helyzetbe szorított. A költészet új életre támadása, energikus megújulása korántsem holmi önelvű mozgás eredményeként mehetett végbe, hanem szorosan összefonódva a szocializmus gyakorlatának új áramlataival, azok felhajtó erejétől is ösztönzéseket nyerve.

A gyakorlattal az eszmények nevében vitázó, "az ígért üdvért" kínlódva és drámai indulatokkal szót emelő lírikusi magatartás közvetlen társadalmi valóságalapjai korántsem semmisültek meg ezekben az újabb időkben sem, ám nagyon sokat veszítettek eddigi érvényükből, jelentőségük számottevően módosult, hiszen maguk az alapok láthatóan átrétegeződtek. Az elkötelezettség normáit magáénak valló, az ideálok nevében föllépő lírikus nem kényszerül oly módon a célokat számonkérő, az eszmék megvalósulását követelő státusába, mint azt az ötvenes évek közepe tájt például Illyés Gyula, Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László és mások lírájában tapasztalhattuk. A költő ebben az évtizedben nemigen érzi a korábbi esztendőket jellemző föltétlenséggel a folytonos, aktuális és sürgető nekifeszülések, közvetlen feladatostromlások, orvoslást fohászkodó – szinte néptribuni szenvedélyű – felszólalások, a társadalom életműködésére vonatkozó óvások, panaszok, égető aktualitásokra célzó agitatív reagálások halaszthatatlan kényszerét. Nem kell éreznie a közélet felelős irányító erőinek hiányos vagy rossz {98.} működéséből eredő megoldatlan feladatok, elintézetlen ügyek roppant nyomását. Kevéssé kell viaskodnia egyfajta "mindenes"-szereppel. Természetesen: ez a sok tekintetben új státus korántsem azonos a "legyen a költő hasznos akarat" klasszikus elvének elévülésével, a közéletiség – folyton más formában érvényesülő – lényegének anakronisztikussá válásával. Erről a hatvanas évek lírájának morális aktivizmusa, "tiszta szigorúság"-programja, nemzeti gondokat s a szocializmus nemzetközi gondjait megfogalmazó pátosza, az emberiség egyetemes sorskérdéseit, a "condition humaine"-t elemző és értelmező gondolatisága, a cselekvés etikáját hirdető humanizmusa – Illyéstől Váciig, Benjámintól Garaiig, Juhásztól Ladányiig, Nagy Lászlótól Csoóriig, Somlyótól Szécsi Margitig, Kassáktól Simon Istvánig, Vas Istvántól Ratkó Józsefig, Pilinszkytől Nemes Nagy Ágnesig – váltakozó módon, sok egyéni eltéréssel, nemegyszer nyíltan-rejtetten egymással is vitázva némely szemléleti és metodikai kérdésben, és több-kevesebb közvetlenséggel, sokszínűen s gazdagon tesz tanúbizonyságot.

A tudatformálás igénye, a küldetéseszme vállalása, az emberi létformák alakításának szándéka nem hiányzik az évtized lírájának tartalmai közül. A lírának vissza kellett nyernie igazi létfeltételeit, hogy megőrizhesse és megújíthassa lényegi önmagát. Elhúzódott ez a folyamat, utórezgései még az 1956 utáni konszolidáció periódusában is érezhetők. A voltaképpeni befejeződésről épp a hatvanas évek elején szólhatunk. Ekkor érvényesültek igazán a gyökeresen megváltozott társadalmi körülmények, jó feltételek, melyek között a költészet funkcióinak is új együttese alakult ki, részben elválasztva a hatvanas esztendők történeti szakaszát az előtörténet fejezeteitől. Az alapvető változás abból indult ki, hogy a líra ezúttal is a valósággal való szembesülésre szánta el magát, magába fogadta a valóságélmények új ösztönzéseit. A válaszoló líra újszerű típusai teremtődtek meg ebben az évtizedben.