Új világképek körvonalai

Az emelkedés nem tüntethető fel egyetlen irányzat, valamely csoport vagy generáció egyedüli vívmányaként, nem kapcsolható össze egy-egy magatartásváltozattal, szemléletmóddal, ars poeticával, nem köthető egyetlen verseszményhez és stílusáramlathoz. Más-más irányok és áramlatok játszottak benne szinte egyenrangú szerepet.

Fontos sajátosság és jelentős tény, hogy nagy költőegyéniségek életműve épp ebben az évtizedben teljesedett ki igazán. A klasszikus rangú alkotók közül ekkor írja meg korszakokat átfogó lírájának nagyszabású epilógusát Kassák Lajos (Vagyonom és fegyvertáram, A tölgyfa levelei, Üljük körül az asztalt). Utolsó köteteiben megteremti az őszikék-klasszicizmus egyéni változatát; nem adva fel az életszeretet elveit, ragaszkodva a szemléleti józansághoz, töretlenül képviselve a plebejus jellegű humanizmus eszményeit. Elemi erővel újul meg Illyés Gyula versművészete, mely úgyszólván a teljes újjászületés példáit nyújtja. Az Új versek (1961) ugyan a Kézfogások teljességéhez mérve még részlegesebb és töredékesebb {99.} volt. Az átmenetiség helyzetére utalt, hogy megnőtt ekkori versvilágában az intimitás szerepe, a "kis témák" aránya. Az érzelmes racionalizmus meglehetősen panaszos versekben szólal meg. Az érzelmi ellágyulások mögött ott sejthető a megrendültség, a csüggedtség, a fájdalom, mely a "doleo"-motívumot is felerősíti. Feltűnnek bizonyos ellenpontok is: a kétkezi munka, az ifjúkori emlékek nosztalgiája, a természet és a népi életbölcsesség sugallata vagy az "emberrokonság" oldó érzése. Bölcs belátással, életfilozófiával, józansággal és fegyelmezettséggel s az elemi élettapasztalatok segítségével is próbálja oldani a magányt, a bezártságot, a fáradtság, a kedvetlenség s az öregségérzet nyűgeit. Mindez azonban az 1956 utáni első kötetben még csak részben sikerült. Az Új versek volt a visszatérés, az újraszólás dokumentuma, az utána következő kötetek (Dőlt vitorla, 1965; Fekete-fehér, 1968; Minden lehet, 1973) már a Kézfogásokban elért magaslatok visszahódítását jelzik. Ezekben a művekben Illyés Gyula teljes és korszerű életprogramot fogalmazó költőként szólt, rezignált őszikék-költészet helyett az egész élet birtoklására törő lírát alkotott. Világképében fontos részt jelentenek a személyes érvényű élménytartalmak mellett a magyarság és az emberiség sorsának átélt gondjai, a szocializmus és az egyetemes emberiségtörténet nagy "üdvösség-ügyei". Amit ezekről elmondott – aggódva és serkentve –, az a közösségi eszmevilágú újabb magyar líra legnagyobb súlyú és legérvényesebb mondandói közé tartozik. A magatartás, mely lírájában megformálódik és demonstrálódik, a szocialista népiségnek, a személyiség öntörvényűségének őrzésével vállalt azonosulásnak olyan modellje, amely a legteljesebbek között tartandó számon. A "megújuló Illyés" egyezményesen vallott kritikai tételének nagy bizonyítéka a befejezetlennek mutatkozó és az expanziós erő lankadását sejtető Új versektől a későbbi verseskönyvek szintéziséig terjedő fölívelés. Illyés Gyula nem alkot holmi elvont és elvonatkoztatott költői "ontológiát" s "antropológiát". Most is a tapasztalati valóság, a teremtő gyakorlatban megvalósuló lét költője; költői létbölcselete mindig az "emberien törvényszerűt" ragyogtatja fel. Világszemléletét határozott körvonalú és gazdag gondolati rendszer fogja össze, világos és tiszta értékrend teszi egységessé. Ebben a szemléleti rendszerben megkülönböztetett rangja van az alkotó munkának, a "napi végeznivaló" feladattudatának, a "teremteni" elvében összegezett programnak, az ember "földszelídítő harcát" szolgáló s megvalósító cselekvésnek, a plebejus etikának, a teljes emberség princípiumának, a szabadságtörvénynek, és ugyanígy a népi-nemzeti elvet az egyetemes emberi haladás ügyével egybeforrasztó történelemszemléletnek. Ebbe a világképbe illeszkednek a modern személyiség önelemzései, az öregségről, a testi-lelki kínokról, a depresszió és a kétségbeesés hangulatairól szóló vallomások, amelyek az Illyés-líra modernségéhez is elválaszthatatlanul hozzátartoznak.

A megújulásra és ugyanakkor önmaga lényegének a megőrzésére való képességének meggyőző bizonyságtételével szolgál Benjámin László lírája, főként a hatvanas évek végére eső fejezete (Tengerek fogságában, 1967). Az "egyetlen élet" nagy számadását írta tovább, a korábbiaknál egyre higgadtabban és a gondolati {100.} elmélyülésre is felkészültebben, az indulatos és kétségbeesett számonkérések s hadakozások helyett a belátó elemzésre, a maga jussát és az átéltek értelmét is mutató mérlegelésre törekedve. 1956 után a részint vállalt, részint kényszerűen rászakadt magányból olyan versekkel lépett ki legelőször, mint a Se cinikus, se prédikátor vagy a Vérző zászlók alatt. Ezek az ars poetica értékű költemények arról szóltak, hogy alkotójuk elviselte a rendkívüli megpróbáltatások súlyát, úgy végezte el az újabb számvetéseket, hogy a vállaló és hitvalló magatartás elvében megerősödött, megbizonyosodott, és érvényesen tudta megfogalmazni az "elkezdem újra, el én!" életprogramját. A forradalmiság diadala ez az újra kiküzdött és kimondott "igen". Ez a mélyértelmű "igen" természetesen nem jelentheti azt, hogy a számadás folyamata ezzel egyszer s mindenkorra lezárult. Magától értetődő igény, hogy a lírai hős újra és újra végiggondolja életét, új és új tanulságok s felismerések birtokában elemzi és értelmezi útját.

Az időleges vereségek, a hiányok, a hozott áldozatok s a szerzett sebek emlékei most sem halványodtak el teljesen, többször elégikus panaszra és rezignációra hangolnak. Ez az elégikusság és panaszmotívum azonban csak az egyik szólama ennek az egyre inkább összegző igényű költészetnek. Mind jobban tágítja a lírai "én" a személyesség formáit, egyéni számvetéseit nagyobb távlatba állítja. Egyfelől a közvetlen önvallomást többször áttételesebb, epikusan távolító, jelképesen személytelenítő és transzponáló verstípusokba – pl. a szereplíra poétikai formáiba – vetíti át. Másfelől az egyes számot gyakorta többesbe fordítja, s úgy vall saját életéről, hogy belefoglalja ebbe a nemzedéki számadást is (Elveszett nemzedék, Szocialisták, Nyílt szó, födetlen arc). A "nehéz-létűek" küzdelmes életútjáról beszél, egy forradalmár generációról, tehát sorstársairól, mégpedig messzemenően jogos önérzettel s öntudattal, a történelem menetétől végül is igazolt érdemekre téve a hangsúlyt. A forradalmi elkötelezettségnek, a "nyílt szó, födetlen arc" forradalmár etikájának kollektív érvényű hitvallását terjeszti az utódok elé, "aláírásra vagy elvettetésre". Joggal hiheti, hogy "legjavát adta át a kornak", nem térve ki a korparancs elől, minden gesztusával tagadva a "jól élt, ki jól rejtőzött" életelvét. Nem lépett Benjámin László a stílusforradalmárok közé, a lírai formanyelv megújítását is célul tűző művészek sorába, de ez a klasszikus hagyományokhoz vonzódó költőiség – formanyelvi egyszerűségében, dísztelenségében, puritán nyelvi-képi alkatában és helyenként szikárságában is – híven és igazi művészi erővel tudja sugároztatni az eszmei szándékot.

A fiatalabb nemzedék lírikusai közül az 1956 utáni szakaszokban is elsősorban Juhász Ferencet és Nagy Lászlót illeti meg külön hely. Egyiküknek sem volt könnyű a válságos esztendők utáni önmegújító újrakezdés. A "tetszhalott évek" keserves ideje Juhász pályáján körülbelül 1956 és 1961 közé tehető. "1961 táján kezdtem kilábalni" – írta a visszatekintő költő, azt is említve, hogy a "teljes felszabadulás" voltaképp a József Attila sírja című versével következett el. A magáratalálás és a nagy művekben megmutatkozó – teljes érvényű – visszatérés fázisát hozzávetőleg 1965-ig számíthatjuk, és a Történelem című nagyszabású történelemfilozófiai összegzés, már az "eposz-dóm" program jegyében születő lírai történelemlátomás {101.} az átvezető darab, tehát A Szent Tűzözön regéi, az Anyám és A halottak királya eposzi sorozatának az előkészítő nyitánya. Főként ezekben a monumentális alkotásokban valósította meg a válságérzeteit leküzdő Juhász Ferenc azt a líraforradalmat, amely A tékozló országgal kezdődött.

Nagy László pályáján is láthatók az 1956-os válság jelei. A mélyen átélt krízis időlegesen megakasztotta azt az ívet, amely 1953 táján kezdett kibontakozni költői fejlődésében. A konfliktusok jellege, az átmeneti bénultsági állapot, az átélési mód s a motiváló okok rendszere hasonlít a juhászi szituációhoz. Abban is mutatkozik párhuzam kettejük között, hogy az átmeneti helyzet az ő esetében is nagyjából 1961-ig érvényes, és körülbelül 1965-ben húzható ismét valamiféle határvonal, amelynek a Himnusz minden időben című kötet lehet a jelzője. Költészete ebben a szakaszban ért el korábbi kezdeményeinek igazi beteljesítéséhez, innen kezdve mutatta fel legjobb eredményeit. Költői formanyelve szuverén eredetiséggel ötvözi az ősi és modern, az archaikus és az újszerű elemeket, a népi-folklorisztikus hagyomány és a legkorszerűbb műfaji törekvések kínálkozó rétegeit, kialakítva a különlegesen sokszólamú "hosszú vers" különféle változatait és a kisebb szerkezeti formák modelljeit. Ez a sokrétű formavilág teljesen egyéni és jelentéstartalmában igen gazdag lírai világkép kifejezésének a szolgálatában áll. Nem lett nyugalmasabb az érzésvilág: csupa feszültség, felfokozott indulat, robbanó ellentét, végletes kontraszt, izgatott drámaiság ez a líra, az izzó személyességű Nagy László-vers. A lírai hős "Új ritmikájú Sárkányölő"-ként vívja életharcait, és ezekben a bajvívásokban teremtődik meg az a magatartáseszmény, amelyhez igazodva végigélhető a legkíméletlenebb kihívásokkal való szembenézést és szembefeszülést vállaló szüntelen hadakozás. "Dolgod a fegyelem" – fogalmazódik szinte jelszószerűen a parancs, és ez a megharcolt fegyelem üzenetté, mondanivalóvá lényegül az ő költeményeiben. Az el nem idegenedett, teljes emberséget, az ember küldetését védi ez a magatartás, ezért lehet vezérszava a küzdelem, a hűség, a készenlét, a konokság és ragaszkodás. "Ha szólok, a mai ember jaját, baját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen" – fogalmazott a költő egyik nyilatkozatában. Valóban nem holmi személyes, pusztán individuálisnak tekinthető különdráma kifejezője Nagy László későbbi lírája sem, még ha tematikai szempontból és a szűken vett aktualitás felől nézve látszólag elvontabbá vált is a benne tükröződő valóságélmény. A konkrét élményi megfelelésnél sokkal fontosabb a világképi megfelelés számontartása, a világkép tükröző funkciójára figyelés. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy a jelenkor sodrában álló ember valóságtudata van jelen ebben a vallomásvilágban. A sorskérdések, amelyek szólásra indítják a költőt, nem valami absztrakt és időszerűtlen létköltészeti rendszerbe tartoznak. Szóljon a személyiség legegyénibb élményeiről, az emberlét legegyetemesebb érdekű és legáltalánosabb dolgairól, vagy az életformaváltás gondjaival megbirkózni kényszerült paraszti élet társadalmi folyamatokba beágyazott jelenségeiről, minduntalan érezhető a költői válaszban a történelmi jelenidő szemléletalakító jelenvalósága, érezhető a valóságos korszerűség igénye.

{102.} A kiteljesedés és megújulás példáit természetesen még szélesebb körből vehetné a hiánytalan felmérésre törekvő elemzés. Hosszabban lehetne szólni például a válsághelyzetéből kikerülő Zelk Zoltán lírájának a személyes élethelyzeteket hiteles vallomásossággal tükröző hangjáról, elégikus bensőségéről (Tűzből mentett hegedű, 1963; Fölforrt az ég, 1967; Bekerített csönd, 1971), Csanádi Imre népi és archaizáló elemeket is magába ötvöző egyéni modernségéről, Szécsi Margit indulatokat lobogtató látomásosságának jól látható új eredményeiről (A nagy virágvágó gép, 1969; Szent Buborék, 1974); említhetjük Csoóri Sándor költői magáratalálásának dokumentumait, szólhatunk a "tűztáncos" örökséget egyénien továbbvivő és jelentékenyen át is alakító Garai Gábor vagy a szocialista közéletiség, a forradalmi szellemű nyugtalanság magatartását saját poétikát is teremtve megvalósító Ladányi Mihály útjáról. Bármelyik életmű vizsgálata igazolhatja, hogy az évtized sok újat érlelt a különböző évjáratokhoz és irányzatokhoz tartozók költészetében.

Az értékgyarapításban méltó szerephez jutottak az egykori "harmadik nemzedék" képviselői: Csorba Győzőtől Rónay Györgyig, Jékely Zoltántól Kálnoky Lászlóig, Takáts Gyulától Kiss Tamásig. Akár az egész nemzedék emelkedő útjának, kiteljesedő és mind nagyobb jelentőségű művészetének is egyik bizonyító dokumentumát, igazoló példáját láthatjuk Vas István életművében. A Rapszódia egy őszi kertben (1960), a Római rablás (1962), a Földalatti nap (1965), a Nem számít (1969) kötetsorozata nagyon tudatos és összegző igényű líra foglalata. Elemzően és átgondoltan, a leszűrt életbölcsesség birtokában levő életszemlélet alapján írja a költő ezekben az időkben a "lírai életregény" újabb fontos részeit. Vas István lírai gondolatiságának, érzékletes racionalizmusának folytonos mélyüléséről és gazdagodásáról beszélnek ezek az új részek. A világszemlélet s az alkotói magatartás jellegzetesen meditatív, elemző beállítottságú, a higgadt szemlélődés és értelmezés jegyében alakul. Felhalmozott tapasztalatok erejében bízva – és azok üzenetére hallgatva – fürkészi a lírai "én" az emberiségtörténet és a lét törvényeit, élményszerű közvetlenséggel vizsgálja élet és halál, szellem és anyag, emlék és jelen viszonylatait. Megértő bölcsességgel és föllebbező érzelemmel fogadja az egyéniség az öregséghelyzet és a haláltudat kihívásait is. A szorongató szituáció, a számvetést parancsoló életszakasz nem lefegyverzi, éppenséggel erősíti az intellektuális hajlamot, táplálja a "megfejthetetlen" elemzésével birkózó gondolatiságot, bátorítja a szellemi expanziót. A próbára tevő élethelyzet mozzanatai az alkotó személyiséget nem tudják megakadályozni abban, hogy az egyetemes életszemlélet távlatáig hatoljon az eleven élet tapasztalatait mozgósító és általánosító gondolati igény, a tágasságra törekvő líraiság. Történetfilozófiai tapasztalatként vannak jelen világképében bizonyos csalódások, illúzióvesztések, megpróbáltatások, és ezekre felelnek a "nem számít" kudarcokat ellensúlyozó gesztusai, a hitvalló újravállalás, az értelmes küzdelem megfogalmazott "igen"-jei. A rezignáció s a kétely vonzásait is legyőzve igenli a rendet, igenli az élet változásának – az értelmes emberlét feltételeit meg- és újrateremtő – ellentmondásos folyamatát. Ez a világtörténelmi progresszió mellé álló belátás egyre közelebb viszi a költőt a szocializmus torzulásoktól megtisztult gyakorlatához is. Életrajziságot, higgadt és színes {103.} tárgyiasságot, konkrétat és elvontat elegyítő racionalizmusa, a "közbeszéd malteréből" is sok elemet felhasználó nyelvi természetessége, reflexióinak átvilágítottsága és formavilágának rugalmas klasszicizmusa ezekben az években is sok újszerű értéket hozott, a korábbiaknál is közelebb vitte művészetét az érett teljesség stádiumához.

Az ötvenes évek derekán fellépő nemzedék legjobbjainak a művészete rendre ebben az évtizedben bontakozott ki. Mindannyian a hatvanas években jutottak túl a pályakezdés tétovaságain, csak ettől kezdve mondható, hogy a korszak összképét számottevően gazdagító életműveket építettek. A Csoóri Sándortól Garai Gáborig, Szécsi Margittól Ladányi Mihályig terjedő sorból egyetlen kiemelt teljesítmény méltatása is fényt vethet talán ennek a sokarcú generációnak a líratörténeti jelentőségére. Váci Mihály befejezett pályája lehet itt a reprezentatív példa. A bizonytalan értékű, keveset ígérő pályakezdés "előjátéka" után a Mindenütt otthon (1961) a magáratalálás bizonyítékával szolgált, váratlanul jelentős lírikust állított elénk. A forradalmi népiség, a szocialista eszmeiség, a korszerű plebejus magatartás, a szocialista forradalmiság egyértelmű és érvényes példáját becsülhetjük benne. A konszolidáció idejének egyik legfontosabb dokumentuma líránkban, az újraéledő szocialista költészet egyik példázatos modellje. A Tűz-tánc közvetlen örökségének egyéni utat járó folytatására és átalakítására adott példát általa Váci Mihály. A közösségi-közéleti eszményű líra megújításának lehetséges módját valósította meg meglehetősen nehéz és bonyolult történeti helyzetben. A plebejus szenvedély, a határozott indulatú közéletiség, a forradalmári erély később – 1961 után – sem tört meg, a mélyről jövő s magasra csapó pátosz és morális fűtöttség nem csökkent, a sodró személyesség nem halványodott. A másokért égő és csatázó "történelmi alkalmazott" tiszta szerepével forrott eggyé a lírai "én", igaz meggyőződéssel és elszántsággal. A "teljesedj ki, értünk-lett forradalom", az "alkotó forradalom tüze, éledj!", a "miránk hasonlíts, kommunizmus" forradalomhívó indulata lobogtatja az ő lírai közéletiséget. Ez vezérelte, amikor dühös türelmetlenséggel és szinte néptribuni haraggal támadta a forradalom kiteljesedését gátló erőket, fonákságokat, belső ellentmondásokat. Ugyancsak testvéri társai a nagy hitvalló költeményeknek az ún. válságversek, amelyek a "másokért egyedül" érzését, a magánossági helyzeteket, a sokfelé hadakozás elfáradásait, a folytonos vívóállás feszültségeit szólaltatták meg, a hit és kétség ütközéseit, az időnkénti vereségérzetet jelezték. A modern közéleti líratípus egyéni változatát teremtette meg ebben az évtizedben. A valóságformáló, életalakító költészet az eszménye, ez határozta meg versművészetében az esztétikai funkciók érvényesülését is. Olyan modellt alkotott, amely élményelemeiben, szemléleti mozzanataiban, alkotói módszerében és a lírai egyetemesség megközelítésének módjában egyénien különbözik is például azoktól a mintáktól, amelyek Illyés Gyula, Benjámin László, Nagy László vagy a nemzedéktárs Garai Gábor és Ladányi Mihály és mások életmű-fejezeteiben előttünk állnak.

Az 1956 utáni újabb fejlődéstörténeti szakasz értékeinek a létrehozásában az eddig említettektől sokban eltérő költői törekvések is fontos szerepet játszottak. {104.} Azok az irányok is, amelyek képviselői a társadalmi változások élményeitől, a nép és nemzet gondjaitól, a forradalom világtörténelmi problémáitól távol maradnak, elsőrendű feladatuknak az öntörvényűen zárt és a világkép jellege szerint is elkülönült és elvonatkozott személyiség élményvilágának és létszemléletének a kifejezését tartják. Ezek az alkotók a közvetlen jelenvaló társadalmi élettényektől lényegében függetlennek tudják a maguk belső világát, s a magába tekintő személyiség önépítését és önmegvalósítását. Jórészt másképp értelmezik a líra szerepkörét és funkcióját, mint az adott társadalmi valóság élményeinek közvetlenebb vagy áttételesebb megragadására törekvő közéleti igényű – az elkötelezettség formáit és elveit vállaló – lírikusok. A magatartás ezekben a változatokban – akár az oldhatatlan szenvedésélmény, akár a megkövült reménységtudat, akár a "belső végtelen" védettségének keresése adja a lényegét – mindenképp az elkülönültségben való változatlan megmaradás alapelvére épül. Ezek a líratípusok tudatosan redukálódnak az izolált személyiség úgynevezett tiszta létélményeire, azok önelvű kifejezésére. A legújabb periódusban sem gyengültek – éppenséggel nagy művészi eredményeket mutattak fel – azok a költészeti áramlatok, amelyeknek a legnagyobb egyéniségei az individuális jellegű és elvont létköltészet elvei szerint formálták líraviláguk újabb tartományait. Ha vannak is köztük lényegbevágó egyéni különbségek, mindegyikükre érvényesnek látszik, hogy a mai társadalom "szociológiai-politikai természetű problémái" kevéssé érdeklik őket, "az irodalmat nem szolgálatnak, hanem önkifejezésnek tekintik, politikai aktualitásoktól mentesíthető erkölcsi tartalmú önmegvalósításnak, szellemi tevékenységnek". "A szocialista társadalom napi gondjaitól, a nemzeti jellegű problémáktól meglehetősen távol helyezkednek el – legtöbbjük programszerűen vállalja, hogy általános emberi, etikai, egzisztenciális kérdések megfogalmazására törekszik" – állapította meg Béládi Miklós.

Ennek a többágú költészeti vonulatnak Weöres Sándor a legnagyobb életművet alkotó lírikusa. Pályáján a Tűzkút (1964), a Merülő Saturnus (1968) és a Psyché (1972) című kötetek egyértelműen a gazdagodás útjelzői. A költő, aki a kényszerű hallgatás éveiben is megőrizte művészi útjának egységét, költői világát töretlenül építette tovább, ezekben a kötetekben úgy tudja tágítani költészetét, hogy egyúttal egybe is foglalja az előző pályaszakaszok eredményeit, szintézist teremt belőlük. A weöresi világkép már jóval korábban kialakult, s bár a proteuszi művész képzete érvényesnek mondható – hiszen a változások és váltások bőségét kínálja ez a líra –, a lírai "én" "mentalitásban és gondolkodásban mégis alig változik" (Bata Imre) az idők során. A régebbi eredetű alapelvek jelenléte szembetűnő az újabb verseskönyvek eszmei szerkezetében és esztétikumában is: az időtlen belső lényeg, az önmagunk beutazása, az időtlen s változatlan alapréteg, a lényünkben szunnyadó őstudás, a belül rejlő igazi végtelen, a külön-lét és a személytelenségben valódi lét ellentéte, a belső világosság, a változó világgal szembeállított harmónia, a változó felszín és az állandó lényeg, a szabad képzelet benső tere, a határtalanban s a végtelenben való lebegés, a kivonulás és kívülhelyezkedés eszméje, a kontemplatív-meditatív beállítottság kívánalma, az ősköltői-mítoszköltői szituáció és szerep {105.} keresése – mind jellegadó motívum marad ebben a pályaszakaszban is. Kozmikus és mítoszi versvilágot teremt, s a kozmikusság és mítosz elve mögött felfedezhető egy igen jellegzetes eszmerendszer, melyben az átérző s befogadó passzív szemlélődésnek, a keleti filozófiákig visszanyúló kontemplációnak, bizonyos létmisztikának, valamiféle ősegység keresésének, a képzelet, az álom s az intuíció teremtő hatalmában való hitnek, a tapasztalati valóságtól való függetlenedés és elvonatkoztatás ideájának elsőrendű alakító szerepe van. Mindez korántsem holmi szikár és egynemű tézisköltészet alakjában valósul meg. A tételesen gondolati s reflexív verstípus aránya ugyan számottevő, de emellett – és egyidejűleg – a másféle változatok sokasága is szembetűnő. Nem lehet ezt a sokszínűséget szűk és egynemű képletbe zárni. Egyszerre kell tudomásul venni a folytonos reinkarnációk parádéját, a személytelenség és az én-sokszorozás dinamikáját, az ősiség és modernség jegyeit, az ezoterikus mítoszok és a közvetlen mindennapiságból is merítő vallomások változatait, a magányba zárkózás és nyitottság, a világidegenség és a mindenben feloldódás kettősségeit, az igehirdető prófétikusság és a játékos magatartás keveredéseit, az önkifejezés villanásait és a rekonstruáló hajlékonyság példáit, vagyis a metamorfózisok szakadatlan sorozatának megnyilvánulásait. Ez a különleges alkat és tudat képesíti olyan mesteri teljesítményekre is, mint az experimentális lírai játék kivételes monumentumának tekinthető Psyché, amely a sokszorozott fikció elvén nyugvó, a viszonyítások, átvetítések és tükörjátékok szövevényes rendszerét remeklően megvalósító egyedülálló vállalkozás.

Ebben a vonulatban a Weöreséi mellett ott vannak mások jelentékeny eredményei is, amelyek a szemléleti s a művészi jellegben lényegesen eltérnek a weöresi modelltől. A kiemelkedő példák közül elsősorban Pilinszky János életművére gondolhatunk. A Harmadnapon (1959) megjelenésével költői világa kialakultan áll előttünk. Hatása, líratörténeti jelenlétének a köztudatban való megerősödése is innen számítható. Líra világában az egyetemessé emelt és mindent betöltő jelképpé tágított történeti múlt lett az egyetlen valóság, az egyetlen idődimenzió. A múlt "mozdulatlan realitása" mindenen átsugárzó alapélménnyé erősödött, és az ebbe valósággal beledermedt személyiség az "engagement immobile" magatartását alakította ki. Tovább élnek ebben az újabb fázisban is már korábbról jól ismert alapképzetek: mindenekelőtt a "KZ-láger", a "senkiföldjén", a "harmadnapon" motívumai. Emlékezete újra és újra visszatér "a század botrányának" el nem feledhető élményeihez, ahhoz, ami akkor, a háború, a fasizmus idejében megtörténhetett. Ennek a múltnak, a megtörténtnek keresi a végső jelentését, máig szóló üzeneteit. Eközben mind láthatóbban fordul a keresztény bölcselethez és a keresztény-bibliai mítoszhoz. A költői eszmélet a történelemben átélt drámától az "időtlen passió" látomásáig jutott. Pilinszky lírája egybefoglalja az isteni-mítoszi és az emberi történetet, mégpedig az örökkön egy és változatlan áldozati szituáció, az örök passió, az időtlen szenvedéstörténet víziójában. A történelemnek ez a sajátos időtlenítése egyértelműen arra mutat, hogy Pilinszky János lírai gondolatvilágában felerősödött a korábban is meglevő vallásos-katolikus ihlet, a misztikus-keresztény eszmeiség hatása. Művészi világké-{106.}pe szembetűnően ennek a misztikus-keresztény világszemléletnek az irányába fordult. A nem enyhülő, nem oldódó evilági reménytelenségérzet, az egyetemessé tágult szenvedéstudat pedig egyre inkább a transzcendens felé fordult, végső soron a "transzcendens vigasztaló részvét" (Király István) vallásos morálfilozófiájában szeretne megoldást találni, megnyugvást és feloldást lelni.

A két kiemelt modell természetesen korántsem a vonulat teljessége, csupán metszet belőle, hiszen a példákat tovább lehetne szaporítani. A hajdani Újhold-körbe tartozók közül például Nemes Nagy Ágnes lírájának ebben az időszakban is az a legfontosabb vonása, hogy a különlegesen fegyelmezett költői "én" mindenekelőtt a "kimondhatatlan" létjelenségek, az úgynevezett egzisztenciális lényegek megragadására tesz erőfeszítéseket, az összefüggéseket átvilágító racionalizmus hatalmában bízva, az elvonatkozottságba szorult ember magányos töprengéseinek titokfejtő erejére hagyatkozva. Az effajta tárgyias és elvont tudatlíra egyik változata lehet Rákos Sándor szorongásokat új formában kimondó Kiáltásnyi csönd (1969) című kötete, mely egyébként mintha az "újholdasok" korai líratípusát, az "elvont tárgyiasság" (Kenyeres Zoltán) jegyében álló vallomásosságot is fölelevenítené, megújítaná. De ugyanígy kiterjeszthetnénk a vizsgálatot az idősebb nemzedékekre – például az egykori "harmadik nemzedék" néhány lírikusára –, az Újhold eszményeivel indult Rába György újabb eredményeire (Férfihangra, 1969; Lobbanások, 1973) vagy éppen a hatvanas évek második felében jelentkezőkre, arra az áramlatra, amely például Tandori Dezső, Petri György, Oravecz Imre első-második kötetében érhető tetten. A teljesebben elemzett és egész szélességében vizsgált példaanyag azt a vélekedést erősíthetné meg, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján líránk áramlatai, irányzatai minden korábbi periódusnál bonyolultabbak és gazdagabbak, a líramodellek típusai sosem voltak oly számosak, mint ebben az időben.

Természetes – minden addigi korszakot meghaladó – sokszólamúsággal beszélt ekkor a költészet. Ha a regényről elmondható, hogy világképe a hatvanas években gyökeresen átformálódott, ez a meghatározás költészetünkre is föltétlenül érvényes. Az évtized költészetének egyik feltűnő vonása, hogy sok ágra szakadt, több irányra tagolódik, sokféle pólus köré rendeződik. Ez a polarizáltságon, az irányzatos sokszerűségen belül lényeges összefüggéseket is megteremt. Így például a közvetlenebb "élménylíra" és az áttételesebb "evidencia-líra", "antropológiai líra" (Bata Imre), a politikus, társadalmi, közéleti érdeklődésű tendencia és az elvontabb filozofikus-ontológiai irányzat sem alkot átmenetek és közelítések nélküli ellentétet. A két vonulat "nem taszítja kategorikusan egymást", hiszen a társadalmi élettényekre fogékony, a közösségi élményeket kifejező közvetlen líraiság nem zárja el magát a filozofikus létélmények tartományaitól, s ugyanakkor "az ontológiai irány nem eleve a nemzet és haladás kérdéseinek tagadását jelenti" (Kenyeres Zoltán). Tanúi lehetünk nagyhatású hídverő, összekapcsoló törekvéseknek, amelyek magasrendű összhangot tudnak teremteni a különféle líratípusok, világképi elemek, szemléleti elvek és formáló eljárások között, egységbe olvasztva a költészet többféle funkcióját.