| Új világképek körvonalai | TARTALOM | A hetvenes évek elején |
Az 1956 utáni fejlődés eredményei a versesztétikum, a stílus, a költői formanyelv szempontjából is kiemelkedőek, minden előzményt felülmúló mértékben sokszínűek. A konszolidációt követő időszak lírája olyan közvetlen előzményekhez, az ötvenes évek közepe táján már meglevő vívmányokhoz nyúlhatott vissza, amelyek alkalmasak voltak az áthasonításra és megújításra, új költészeti ideálok gazdag kibontakoztatásához szükséges alapot jelentettek. Megvan tehát a szerves és termékeny belső összefüggés az egymásra következő fázisok közt, de így is nyilvánvaló, hogy a periódus formanyelvi tekintetben, poétikai szemszögből nézve számottevő újdonságokat, a korábbi állapotok meghaladását tanúsító értékeket hozott. Szabadabban áramolhattak be ezekben az években a jelenkori világköltészet különféle hatásai, mint korábban bármikor, de anélkül, hogy az igazán jelentős lírikusok pályáját – és költői törekvéseit – számbavehető módon befolyásolták volna. Ami valóban újként jelentkezett, az mindenekelőtt a belső műfajfejlődés eredménye volt. A versnyelv nem a divat forrásaiból merítve újult meg, hanem az életérzés, a valóságélmény, a világkép mélyebb változásait követte, azokhoz igazodott.
Általában – ha az újszerű formanyelv néhány különösen szembeötlő tünetére figyelünk – észrevehető, hogy a bonyolultabb valóságélmény, az összetettebb szemléletmód a lírai tükrözés szintetikusabb alakzatait, a forma gazdagabb változatait, a nyelv lehetőségeit is árnyaltabban felhasználó vers fajtáit hozta létre. A szemléleti felfrissülés együtt járt a kifejezésmód látható meggazdagodásával, kisebb poétikai forradalommal is. Ez utóbbinak kétségtelen ösztönzője volt az is, hogy költészetünk önálló áthasonításra és továbbképzésre törekvő módon merített a modern magyar líra olyan klasszikus és egészen közvetlen hagyományaiból, mint például a József Attila-i intellektuális realizmus, kristálytiszta gondolatiság, a Szabó Lőrinc-i reflexív és elemző verstípus, az illyési tárgyias lírai realizmus, Ady szimbolizmusa, látomásossága vagy a kassáki avantgarde időtálló eredményei.
A mutatkozó változás jeleire kritikánk elég hamar felfigyelt. Utalt arra a jelenségre, hogy "sokszínűbb, többhangú, összetettebb, többet mondó formák, műfajok kialakítása felé tart költészetünk; líránk sokfajta eszközt, technikát, versformát használ fel..., a szabadvers új változatai, a prózaiság felé hajló dikció, a ritmikus próza, az időmértékes és hangsúlyos verselés egybejátszása, zene ihlette új formák jelennek meg" (Szabolcsi Miklós). Érzékelte az "ódák, himnuszok, rapszódiák, rekviem- és oratóriumformák, a tágabb, összetettebb verskompozíciók eluralkodását" (Tóth Dezső). Észlelte a kritika azt is, hogy a poétikai uniformizáltsággal ellentétben költészetünkben egyre inkább a változatbőség jelentkezik, többféle stílus, egymástól is elütő szerkesztésmód, verseszmény, stílus és képtechnika párhuzamos jelenléte mutatható ki. "A mai lírában – írta Béládi Miklós – megtaláljuk a hagyományosabb, nemzetibb lírának a képviseletét, amely ragaszkodik az élményszerűséghez, a tárgyias-epikus látáshoz... Van híve az asszociatív, {108.} képi beszédnek, s ez az irány a sivárságig érzékletes, tárgyilagos képeivel kívánja olvasóját a mai élet jellegzetességeire ráébreszteni, vagy éppen zsúfolt nyelvével, asszociatív villanásaival, kuszán egymásba szövődő képeivel, bizarr és groteszk elemekkel akar hű lenni a mai fejlődéshez."
Szembetűnő fejlemény a sokszólamú, különböző élménysíkokat egymásra vetítő, igen tág szerkezetű és nagyívű verskompozíciók fajtáinak a megszaporodása. Ezek a versalakzatok sokféle hangnemet szólaltatnak meg és sokfajta kifejezőeszközt mozgósítanak, ekként képesek tükrözni az érzésvilág bonyolultságát, a kedélyállapot belső mozgásait, a gondolkodás feszültségeit, az élményanyag rétegezettségét. Ahány vers, annyi egyszeri alakzat, de közös bennük az összefoglaló igény, az újszerű és összetett lírai effektusok keresése, a szintetizáló szándék. Nem részleteket akarnak rögzíteni, valamiképp a teljességre tartanak igényt, és a teljességóhajtás a struktúrák kitágítottságában, az előadás polifóniájában is megnyilvánul. A hosszan sorolható jellegzetes példák közül csupán néhányra emlékeztetünk: Illyés Gyula: Mozgó világ, Az orsók ürügyén, Ditirambus a nőkhöz, Teremteni; Benjámin László: Vérző zászlók alatt; Nyílt szó, födetlen arc; Kassák Lajos: Emlékkoszorú; Vas István: Ulysses kimaradt kalandja, Rapszódia József Attiláról; Weöres Sándor ciklusegységű kompozíciói a Tűzkútban; Zelk Zoltán: Sirály; Juhász Ferenc: Gyermekdalok, Anyám, A halottak királya; Nagy László: Zöld angyal, Menyegző; Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton-ciklusa; Szécsi Margit: A Nagy Virágvágó Gép, Papírkorona, A Sárkány és lovagja; Váci Mihály: Szimfónia, Miránk hasonlíts, kommunizmus; Somlyó György: Piero della Francesca; Garai Gábor: Tiszta szigorúság, Kedd.
Újszerű vonás a prózavers, a ritmikus próza felé hajló szabadvers, az esszévers különféle változatainak ismételt feltűnése, például Illyés Gyula (Dőlt vitorla, Fekete-fehér, Minden lehet), Vas István (Földalatti nap), Juhász Ferenc (Harc a fehér báránnyal), Nagy László (Versben bújdosó), Somlyó György (Mesék a mese ellen, A mesék második könyve) más-más egyéni jellegzetességeket is hordozó kísérleteiben. Hasonlóképp a színeződés és a megújításra való törekvés nyilatkozik meg abban, hogy a lírai világkép modernségének az igénye megteremti azoknak a változásoknak a kifejezési formáját, amelyeket a mindennapi tudatba, a valóságérzékelésbe is behatoló természettudományi eredmények idéztek elő, mégpedig a szemléletmódosítás erejével. A líra – a valóságos korszerűség elvét követve – magába akarja olvasztani a tudományok szemléleti vívmányait. Mindez a szókincsben, a képek anyagában, a képzettársítások jellegzetességeiben, az élmény és tematika elemeiben és a világképi rétegekben egyként tetten érhető, és Juhász Ferenc merőben újszerű anyagszemléletétől a frissen jelentkező fiatalok merész kísérleteiig bőséges példatárral bizonyítható.
Fontos jelenség a látomásvers típusainak a sokfélesége, a vizionárius líraiság eredményeinek a sokszínű kibontakozása, amelyre Illyés újabb köteteinek kiemelkedő darabjaitól (Ifjú pár, Világodban világtalan, A korosztály behajózása) Nagy László hosszú versein át tehetséges pályakezdők műveiig akárhány példát lehetne idézni. A lírai valóságtükrözés modernnek tekinthető változatával {109.} találkozhatunk itt, amelyben a szemléleti képek, a tapasztalati valóságelemek nagyszabású víziók szövevényes képrendszerében oldódnak fel. Az élményobjektiváció a megjelenítő-ábrázoló módszer helyett a felfokozó és átalakító látomáskivetítés, az erős expresszivitás eszközeivel valósul meg, többnyire feltűnően eltérve a hagyományosabb lírai realizmus törvényeitől. Ez a versmodell a személyes belső világ, az érzelmi-lélektani valóság, a szubjektív érzékelés többnyire mitizáló és szimbolizáló felfokozásával, a zárt tér-idő keretek feloldása révén, a képzetrendszer és motívumhálózat nagyon egyéni felépítésével, valamint a jelentés nagyfokú metaforikusságával eltávolodik attól a verstípustól, amelyben megőrződik az élményhelyzetek közvetlensége és konkrétsága, a tapasztalati látásmódhoz és logikához idomuló közlés, a szoros motiváltság és a jelentésrétegek éles átvilágítottsága.
A vonulatok és pólusok gazdagságáról tanúskodik, hogy a hosszú versek, esetenként egyenesen eposzi méretű struktúrák – a formanyelvi megújuláshoz oly sokban hozzájáruló – sorozatai mellett kiváló példák által igazolódott a szigorú redukcióra való törekvés korszerűsége, a magas fokú sűrítettségben rejlő esztétikai lehetőség is. Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor, Rába György, Tandori Dezső és mások lírájában találhatunk erre példákat. A szerkezetteremtés felől nézve főként az ő műveikben figyelhetők meg azok a törekvések, amelyek a hosszú verseknek mintegy a strukturális ellenképeit hozták létre. Eszményük a definitív természetű költői beszéd. Úgy akarnak szólni a tudat belső világáról, a létezés jelenségeiről, az ún. határszituációkról, a szakadatlan változások mögött sejtett lényegszerű viszonylatokról, a statikus helyzetekről, a metafizikai vonatkozású élményekről, mintha képletet vagy törvényt fogalmaznának. A költemény számukra mindenekelőtt végletes sűrítést, maximális tömörítést jelent. Nem a lét roppant gazdagságát, tárgyi elemeinek és dimenzióinak végtelen bőségét akarják felmutatni, hanem annak esszenciáját szeretnék párlatszerű tisztasággal versbe fogni, lemondva a freskószerű felidézés lehetőségeiről. Elvetik a részletező leírást, a kép- és látomáshalmozást, ehelyett a lényegmondás legelemibb alakzataival kísérleteznek. Kedvelik a redukált beszédformát, az aforisztikus összefoglalás alakzatait, a szentenciózus fogalmazást és az epigrammatikus sűrűségű kifejezésmódot, gyakran élnek a beszédes elhallgatás, a csönd, az elliptikus szerkesztés eszközeivel. Megkísérlik a lehetetlennek látszót: egyenesen a töredék, a töredékesség benyomását keltő versszerkezetekbe tömörítve szólni – még a fragmentalitás látszatától sem visszariadva – a lét teljességéről. Egyébként fogékonyabban a tragikumra, a szenvedésekre, a szorongásélményekre, mint az örömérzetre, a valóságban való otthonosság állapotaira, a feloldódásra, az élet derűsebb adományainak élménykörére.
A lírikusi pályák ez időbeli szakaszainak egyenkénti vizsgálata deríthet fényt a formanyelvi változások részleteire, a kiterjedt folyamatot alkotó poétikai gazdagodás valamennyi mozzanatára, a variációk sokarcúságára. Az utalásszerű jelzések is sejtethetnek valamit ebből az árnyalatgazdagságból, a műfaj reneszánszát kibontakoztató teljesítmények heterogenitásából. Kassák őszikék-klasszicizmusá-{110.}nak hangnemi és stílusbeli eredetisége; az Illyés-versek reflexiót, gondolati elemeket és látomásosságot, metaforikus képnyelvet önmegújító frisseséggel ötvöző módszere; Benjáminnál az önmegszólító verstípus és a burkoltabb-közvetettebb vallomás alakzatainak a megjelenése; Weöres motívum- és képvilágának a színeződése, stílusteremtő erudícíójának a meglepetései, játékot és ezoterikus komolyságot keverő ihletformái; Vas István "ómódi modernsége", mely a kristályos bonyolultságra törő racionalizmusnak ad meg nem merevedő formát; Juhász Ferenc lírai eposzainak nyelvteremtő, a poétikai hagyomány kötöttségeit szétfeszítő módszertana, Nagy László "káromkodásból katedrálist" építő látomásverseinek nyelvi szintézise; Váci staccato-izgatottságú pátosza; a Ladányi-versekben a profanizáló groteszk hatóelemek, az élőbeszédszerű közvetlenség, az izgató depoetizáltság jelenléte; Csoóri Sándor versnyelvének villódzó képisége: vagy Kálnoky László visszahódított tömörsége és fegyelmezettsége; Jékely Zoltán romantikus hevületűnek tetsző látomásformálása, érzelmességet és indulatot vegyítő reflexivitása; Pilinszky János versmodellje; Tandori neoavantgarde-ot honosító experimentalizmusa – pusztán néhány példa megemlítésére szorítkozva a felsorolásban – mind részét alkotják a műfajt versesztétikai, stílusirányzati szempontból is oly nyilvánvalóan fölíveltető líratörténeti fejlődésnek. A sokfelé mutató egyéni kezdeményezések, a különböző jelű poétikai törekvések a történeti mozgás rendszerében végül is nagyerejű áramlattá állnak össze. Együttesen járultak hozzá az ötvenes évek utáni hosszabb időszakban a líra átformálásához, a modernség elvének mind teljesebb érvényesüléséhez.
| Új világképek körvonalai | TARTALOM | A hetvenes évek elején |