A hetvenes évek elején

A hatvanas évek második felére kialakultak a legjelentősebb áramlatok, a meghatározó vonulatok, világosan kivehetők a legfontosabb pólusok. Kibontakoztak a leglényegesebb formanyelvi törekvések, túljutottak a kezdeményező és kísérleti szakaszon a poétikai újítások. Összegező stádiumhoz értek a legnagyobb alkotó egyéniségek. Korszakjelző értelmet kapott a nagyfokú változatosság, a sokszerűség, a heterogenitás. A hatvanas évek vége felé a kétségtelen gyarapodás, a nyilvánvaló értéknövekedés mutatja a lírafejlődés irányát. Sejteni lehetett, hogy az eredmények teljességéhez és sokszínűségéhez a következő periódusban nem könnyű lényegbevágóan újat hozzátenni. A műfaj szembekerült a megőrzés, a folytonosságteremtés és a továbbhaladást hozó megújítás kettős feladatával. Egyszerre látszik ennek, az előzményekhez képest kevésbé dinamikus fejlődésű periódusnak a kettős jellege: folytató, megerősítő, színező és kiegészítéseket eredményező természete, s ha gyengébbnek tekinthető is, bizonyos megújító, átformáló, tendenciákat elindító hatóereje.

A hetvenes évek elejére némileg megváltozik az előző esztendők alkotói együttesének tagolódása. Lényeges fejlemény, hogy érzékeny veszteségek érik a műfajt. Eltávozott Kassák Lajos. Hirtelen megszakítja a halál Váci Mihály pályáját. A Sziklarajzokban (1973) Benjámin László még közzétesz egy-két új {111.} verset, de utána jóformán elhallgat. A lovak és az angyalok (1969) című válogatott kötetet Nemes Nagy Ágnes pályáján sokáig nem követi az újabb versek könyve. A példák hiányokat, szakadásokat, elhallgatásokat és válságokat jeleznek.

Ugyanebben az időszakban másfelől jelentékeny egyéni eredmények tanúsítják a folytonosságteremtő szándék meglétét és hatékony működését is. Ezek együttesen hozzák létre a hetvenes évek periódusának kétségbevonhatatlanul erős és gazdag értéktartományait. Töretlen Illyés Gyula lírikusi pályaíve (Minden lehet, 1973; Különös testamentum, 1977). Élményanyagában és tematikában nem nagy a változás, viszont a közérzet, az indulatvilág nyugtalanabb és szaggatottabb, a világlátás aggodalmasabb és komorabb, mint ennek előtte. Juhász Ferenc A halottak királya (1971) után A Megváltó Aranykardban (1973) az eposzi hosszú ének formáitól elszakadó rövidebb dalok, rapszódiák és elégiák alakzatait teszi alkalmassá a személyes drámák és az általánosabb létélmények zaklatott és katarziskereső kifejezésére. Nagy László (Ég és föld, 1971; Versben bujdosó, 1973; Jönnek a harangok értem, 1978,) roppant következetesen gazdagította tovább egyéni jelrendszerét, nagy erejű költői nyelvét. Izzó személyességgel nézett szembe fájdalmas élményeivel, az élet s az egész kor felfokozottan érzékelt nagy kérdéseivel. Derűre s játékra is fogékony kedélye mind ritkábban tudta megszelídíteni keserű indulatait, a világtisztító harag kitöréseit, a szenvedélyes bajvívás gesztusait. A szegénylegény-szerep, a "versben bújdosó haramia vagy" álarc felvétele is sejtette, hogy a maga kérlelhetetlen erkölcsi szigorát, a tisztaság s az érték elveit képviselő magatartásmodelljét egyre nagyobb fenyegetések és szorongattatások terhét viselve igyekezett megőrizni. Komor és zordon pátosza a korábbiaknál is kínzóbb szenvedésekről, tragikusabb látásról és megrendültebb küzdelemről tanúskodik.

Változatlanul igen termékeny ideje, az életmű lankadatlan építésének szakasza az új évtized első fele a "harmadik nemzedék" lírikusainak, akik már régóta egyéni utakon járnak. Ekkor kerül ki Weöres Sándor műhelyéből a Psyché (1972), amely kiemelkedő fejezettel gyarapítja költészetét. Vas István (Önarckép a hetvenes évekből, 1974) nagy versek sorozatában végzi el a sokoldalú közérzetelemzést, a feszültségekkel teli élmények, személyiségproblémák kifejezését újszerű nyelvi megoldásokkal, egyáltalán nem "ómódian" modern stílusformákkal kapcsolva egybe. Zelk Zoltán (Bekerített csönd, 1971; Ahogy a kötéltáncosok, 1975; Meszelt égbolt, 1976) a tömörítés, az összetett képiség hatóelemeivel meggyőzően modernizálta a hagyományos őszikék-lírát. Kálnoky László hősies, illúziótlan pesszimizmusa, szenvedésekre hangolt érzékenysége megújult költői erővel, formáló fegyelemmel szólal meg (Letépett álarcok, 1972; Farsang utóján, 1977). Tovább mélyült Csorba Győző lírai gondolatisága, reflexív-fogalmi alakzatokkal élő meditatív líraisága (Időjáték, 1972; Anabázis, 1974; Észrevételek, 1976,). Hajnal Anna intim személyessége, bensőséges érzelmessége a közvetlen vallomásosság hangnemeiben jelenik meg (Időjárásjelentés hajóknak, 1973; Elhiszed nekem?, 1976). Rónay György klasszicizmusa, kultúrélményekkel telítődő versvilága a teljes világkép közvetítésére alkalmas formákba szerveződik (Téltemető, 1973; Kakucsi rózsák, 1977). Jékely Zoltán (Az idősárkányhoz, 1975; Minden csak {112.} jelenés, 1977) romantikus ihletettsége, szenvedélyessége megújulásra volt képes. Kitágult és töprengőbb alkatú lett Takáts Gyula sajátos regionalizmusa, táji kötöttségű ihletköre (Sós forrás, 1973; Száz nap a hegyen, 1975). Kiss Tamás pályája ez idő tájt emelkedik a legmagasabbra (Mérleg hava, 1972; Holdkikötő, 1978).

A fiatalabb nemzedékekhez tartozók pályájának alakulástörténetét is rendre értékes teljesítmények jelzik a hetvenes években. Pilinszky János a végletes egyszerűség, az eszmei elvontság egyeduralmához vezető lényegszerűség jegyében újította meg versművészetét (Szálkák, 1972; Végkifejlet, 1974). Rákos Sándor Az emlék jelenében (1973) szétrobbantotta a redukált vers alakzatát, s az összetett szerkezet újjáteremtésével fordult más irányba. Csanádi Imre teljesen egyéni verseszményt képviselő Írott képek (1973) ciklusa a hosszabb alkotói veszteglés meghaladásának érvényes bizonyítéka. Kormos István (Szegény Yorick, 1971; N. N. bolyongásai, 1975) a sokáig tartó hallgatásból kilépve a látványos önmegújítás demonstrációját adta. Simon István is le tudta győzni utolsó költeményeiben az elnémulással fenyegető bizonytalansági állapotot (Rapszódia az időről, 1975).

Az ötvenes évek közepétől jelen levő generáció minden jelentős alkotója számottevően gazdagította a hatvanas évek végétől számított periódusban is saját líravilágát. Csoóri Sándor verseinek dús képi rétege, érzelmi színessége és elevensége gondolati elemeket is jobban magába fogad. Szuggesztív költői egyéniség ötvözi az egyéni és a közösségi érdekű élménytípusokat (Párbeszéd, sötétben, 1973; A látogató emlékei, 1977). Garai Gábor intellektuális alkatú közéletiségének élményanyaga sok új személyes mozzanattal bővült. A válságokkal is küszködő magatartás kifejezése jóval közvetlenebbé tette lírai vallomásosságát (Ablakban a Nap, 1972; Elégiák évada, 1974; Visszfény, 1976). Szécsi Margit indulatokat, erkölcsi szenvedélyt lobogtató és látomásformákat teremtő líraisága oldottabb és árnyaltabb, mint korábban (A Madaras Mérleg, 1972; Szent Buborék, 1974; Birodalom, 1976). Ladányi Mihály politikus valóságkritikája, ostorozó és protestáló indulatossága még illúziótlanabb és keserűbb, gyakrabban áthajlik az elégikus hangnembe és önironikus vallomásformákba (A túloldalon, 1969; Kedvesebb hazát, 1971; Kitépett tollú szél, 1974). Fodor András költői személyisége nyugtalanabb és szenvedélyesebb lett, erősödött az önfeltáró közvetlensége, s gondolatilag sokat érlelődött (Másik végtelen, 1970; Kettős rekviem, 1972; Az idő foglya, 1974; A bábu vére, 1977).

A "Hetek" csoportjából a hetvenes évek elején válik ki a továbblépés feladatát az élménytágítás, a világképgazdagítás és a formanyelvi változtatások révén megoldani képes Ágh István (A tündér megkötözése, 1971; Jóslatok az újszülöttnek, 1973), Bella István (Hetedik kavics, 1975), Buda Ferenc (Ébresszen aranysíp, 1970), Ratkó József (Egy kenyéren, 1970; Törvénytelen halottaim, 1975). Ekkortájt teljesedett ki Tandori Dezső a neoavantgarde lehetőségeit a legkövetkezetesebben végiggondoló költői vállalkozása, amely kezdeményező szerepbe került, nagyon élénk visszhangot keltett (Egy talált tárgy megtisztítása, 1973; A mennyezet és a padló, 1976). Kiss Anna kötetei (Fabábu, 1971; Feketegyűrű, 1974; Kísértenek, {113.} 1976) az archaizáló s folklorizáló mítoszteremtés egyéni változatait hozták. Pályakezdőkként az évtized első felében érkeznek be a hatvanas évek végén már antológiák körül sereglő legfiatalabbak, akik első önálló eredményeikkel ugyancsak ezt a periódust teszik teljesebbé.

A szemle bizonyíthatja, hogy a líra mezőnye egyrészt megritkult, másrészt átrendeződött és kiegészült, a változásban gazdagodott is. Mutatkoznak a megállapodottság s a veszteglés jelei, és ezekkel szemben a lírikusi pályák nagyobb hányada a gyarapodás, az eredményes folytatás és önmegújítás bizonyítékaival szolgál. A műfaj életében nem lehet kimutatni folytonosságmegszakadást, a történeti folyamatot széttagoló hiányt vagy törést.

A hatvanas évek utolsó harmadának társadalomtörténeti eseményei, a gazdasági viszonyokat jócskán átrendező változásai az egész közéletben, az erkölcsi tudatban, a szociálpszichológiai régiókban új tartalmakat bontakoztattak ki, felgyorsult mozgásokat indítottak el, és ezek a lényeges módosulások a költészet helyzet- és szereptudatát, feladatélményét is láthatóan befolyásoló átalakulásokat idéztek elő. Olyan tapasztalatok felhalmozódása kezdődött el a szocializmus alapjainak lerakását befejezetté tevő és sokban újabb történeti periódus kialakulását jelentő évtizedfordulón, amelyek számos új elméleti és gyakorlati kérdést körvonalaztak, és átgondolást parancsoló válaszokat kívántak. Nemcsak a jelenben érvényes alapelvek, törvényszerűségek és tendenciák elemző újragondolása vált szükségessé. Időszerű lett a társadalomfejlődési irányok és távlatok gondolati vizsgálata is. Ezek a körülmény- és feltételváltozások elsősorban a közösségi, társadalmi elkötelezettségű költészet pozícióit és létezésmódját érintették. Ösztönzően és lendítően hatottak a szocialista eszmeiségű lírai áramlatokra, másrészt időleges tétovaságot, átmenetiséget is előidéztek. A líra új erőfeszítések révén próbálkozhatott meg azzal, hogy reagálásmódjában követni tudja a társadalom mozgásfolyamatait és a világtörténelmi tendenciákat, amelyek a hetvenes években szintén megnehezítették a tisztánlátást, a biztos eligazodást.

A történeti korszak a korábbiaknál is nyomatékosabban s nyilvánvalóbban állította előtérbe az egyén és a közösség, az individuális és a társadalmi értékek, a nemzeti és az egyetemes kategóriák viszonyát, s ekként az életminőség és az egész erkölcsi életszféra problémáit. Ezeknek a tényezőknek az aktualitása sokban hozzájárult a költészetben a személyiség jelentőségének megnövekedéséhez. Nem is csupán abban a líratípusban, amely eleve kitüntetett szerephez juttatja a közösségi kapcsolatoktól elszigetelt magányos individuumot. A közösség ügyeiben magát illetékesnek tartó líra elkötelezett alkotói is mintegy rákényszerültek a személyiséglét újraértelmezésére. Magának a közéleti szerepvállalásnak a magatartáselve, épp a közéletiség és politikusság érvényességéhez való ragaszkodás követeli meg a hetvenes évek lírikusától a változások élményeinek kifejezésére rendelt lírai "én" újjáteremtését. A "mit tehet a költő?" új időszerűsége, talán a korábbiaknál is keményebb és nyíltabb kihívása kérdésessé tette az evidens és paradigmatikus lírai személyiségszerepeket. Új értelmet, tartalmat s jelentőséget nyerhetett a megformált individuális magatartáspélda, az egyedi magatartásminta. Még nagyobb {114.} rangot kapott a jelentésteremtésben és a világközvetítésben az értékelveket, mondanivalót, ethoszt hordozó és sugalmazó személyiségmodell. Egyfelől erősödött és teret hódított a költői magatartás individualizálódása, a személyiség elszigetelő ábrázolása, autonómiáját az elvont és közvetett meghatározottság közegében kiépítő személyiség szerepe. Ezzel egyidejűleg sokasodtak a kollektív érdekeltség elveit fel nem adó, az elvontság és közvetettség viszonyminőségeibe bezáródni nem hajlandó lírai személyiség önvizsgálatainak, helyzetfelmérő önszemléletének a jelzései. A felszín mögött kezdődő jellegmódosulás tünetei nem utolsósorban a személyiséglét, a lírai személyiségteremtés – az egyéni világképalkotás – újszerű gondjaival és konfliktusaival való szembekerülés folyamataiban alakultak ki.

Mindinkább szétváltak a líra lehetőségeiről, betöltendő szereptípusairól, érvényesíthető funkcióiról való különféle felfogások. Nagyobb a távolság a "mit tehet a költő?" kérdésére adható válaszok alaptípusai között. Vannak, akik továbbra is elszántan és következetesen ragaszkodnak a korábban kivívott szerephez, küldetéstudathoz. Nem adják fel a "cselekvő költészet" elvét, az életjavító igényt s a valóságkritikai szándékot kifejező magatartás pozícióit. Ha érzik is a körülmények változását, a feltételek átalakulását, s ennek nyomán tapasztalják a korszak új kihívásait, nem akarnak lemondani a költészetnek arról a jogáról, hogy a nemzeti közösség, a szocialista mozgalom, a forradalom és az emberiség életbevágó ügyeiben, létkérdéseiben kimondja és képviselje a legfontosabb erkölcsi s bölcseleti értékszempontokat. Küzdelmek, megpróbáltatások, csalódások és válságélmények ellenére is hisznek a költői szó individuálisnál s a pusztán poétikainál jóval többet jelentő és teljesebb érvényű hatalmában. Nem vonják kétségbe a vállalás, a képviselet s a közösséghez szóló beszéd értelmét, jelentőségét, hasznát. Bíznak a lényeges dolgokat kimondó, a figyelmeztető, a felhívó vers erejében és hatásában. A példaadás, a felmutatás, az etikai sugalmazás alkalmát látják a lírai közlésben. Ha úgy adódik, hősies erőfeszítéssel, magányos heroizmussal, daccal, a nagy hagyományú "mégis-morál" (Király István) őrzésével és tovább éltetésével kísérlik meg a remény elvének igazolását, a küldetéses költőlét hatóerejének megvédését és újrabizonyítását. Változatlanul a művészi szerepvállalás részének tekintik a közügyek szolgálatát, a közösségi élmények lírai értelmezését, a korjelző feladatot s a társadalom életének alakulását követő figyelem demonstrálását. Az őrző, képviselő szerep fenntartásával védelmezik a hagyományos költői státus szilárdságát. Nem kételkednek a nyelvben, annak megbízhatóságában, a kommunikáció hitelében, a szavak és fogalmak valóságos tartalmában.

A hetvenes évek során megerősödött az a tendencia, amely ettől eltérő, sok tekintetben különböző szerepfelfogásokat, líraértelmezéseket és státusváltozatokat bontakoztatott ki. Költészetünkben is felgyülemlettek azok a jelzések, amelyek arra utalnak, hogy a lírát sem hagyta érintetlenül a sok tényezőre visszavezethető helyzeti bizonytalanságérzet, a "szereptudat válsága" (Szabolcsi Miklós), a bizonyosság megrendülése, a műalkotás evidenciaszerű létének és jelentőségének {115.} kétségbevonása. Számosan közvetlenül átélték, hogy bizonyos általános korjelenségek és a hazai viszonyok közt is végbemenő társadalmi átalakulások együttes hatására újabban "alaposan megcsappant a költő társadalmi szerepe" (Béládi Miklós). Sokan szembekerülhettek a nehéz kérdéssel: "Megvan-e, él-e igazán a kormeghatározta igény a "himnusz minden időben" magatartás megőrzésére?" (Tamás Attila). Milyen új szerepértelmezéseket követelnek a művészi szférán kívüli változások, van-e értelme és elvitathatatlan funkciója a klasszikus változataiban tovább élő versnek, érvényesek maradhatnak-e a költőiség régebbi alapformái, teremthető-e még világkép, amely alkalmas lehetne a jelenkor átfogó és teljes lírai tükrözésére? Korábban csak ritkán feltett kérdések váltak égetően időszerűvé.

Ez a kérdezésre, vizsgálódásra felhívó és átgondolásra kényszerítő helyzettudat nem kevés kételyt, aggodalmat s rezignációt is előhívott. A költészet egyre többet gondolkodott önmagáról, mibenlétéről, saját létfeltételeiről és állapotáról, önnön létmódjáról, és ezek a töprengések sok esetben meggyengítették az evidenciákat s axiómákat. A hetvenes évek derekán a líra egyik jól látható s meglepő fejleménye, hogy "jelentős részében immár "irodalom az irodalomról", azaz egyik uralkodó témája a művész helye, helyzete, az irodalom léte, szükségessége, illetve szükségtelensége" (Szabolcsi Miklós). A vívódó meditációkban egyszerre jelentkeznek a világszemlélet s a magatartáselvek újszerű gondjai és magának az alakításnak, a művészi kifejezésnek, a formateremtésnek az esztétikai problémái.

A hatvanas évek végétől kezdve felgyorsultak a poétikai jellegváltozások. A nagy kísérletezők – mint Weöres Sándor, másrészt Juhász Ferenc és Nagy László – már az ötvenes évek közepe táján kezdeményező módon átalakították a vers művészi alkatát. Kezdeményezésük a konszolidáció utáni szakaszban egyre kevésbé tekinthető társtalannak. A költészet kísérletező s újító kedve is felfrissül, s mind általánosabbá válik, szélesedő körre terjed ki. A mozgás felgyorsulása és terjeszkedése a hetvenes évek elejére észrevehetően átformálta a líra poétikai jellegzetességeit. Egészében tovább csökkent az elválasztó távolság a világlíra új utakat kereső kísérletei, hagyományrobbantó merészségben megnyilvánuló próbálkozásai és a hagyományossághoz jobban ragaszkodó magyar költészet áramlatai között; jóllehet a saját jelleg őrzésének szándéka líránk nagyobb részében továbbra is hatékony szabályozó elv. Jóformán tökéletesen visszaszorult a sokáig vezérszerepet játszó tradicionális lírai realizmus. Teret veszített az empirikus szemléleti formákra épített leíró, festő, látványelemeket, tárgyi valóságot és konkrét élményhelyzeteket megjelenítő verstípus. Átértelmeződött a közvetlen valóságtükrözés funkciója, közvetettebbé vált a tükrözésmód, halványodott az ábrázoló jelleg. Utóvédszerepbe kényszerültek az anekdotikus és elbeszélői elemeket magukba fogadó epikus-narratív versváltozatok. Az élménykivetítő közlésben meggyengült a logikus tagolás, a világos motiváció, az intellektuális szigor, a racionális szabályozás és az éber gondolatiság részvétele. Kötetlenebb és szövevényesebb az asszociációs rendszer, az utalások és képzetkapcsolások hálózata. Hódítanak a legkülönfélébb szabadvers-formációk, s ugyanakkor nagyon szűk térre szorulnak a szigorúbb kötöttségű formák, a szabályos {116.} kompozíciók. Fölértékelődött a váratlan kapcsolatokat teremtő és a szeszélyes perspektívaváltásokat követő költői képek rangja. A metaforikus alakzatok kultusza csökkenti a gondolati-reflexív közlésformák értékét. "A gondolati szerkezet helyét kép- és hangulatszerkezet vette át; az addig szerény metafora egyeduralkodóvá vált; az asszociációk köre sokszorosára tágult. Eddig soha nem látott formák és formátlanságok jelentek meg" (Szabolcsi Miklós). Föltámadt a kikezdhetetlennek látszó lírai köznyelvvel szemben a bizalmatlanság, föléledt a nyelvfilozófiai bizonytalanság s a nyelvkritikai indulat. Egyfajta megismeréselméleti és szemantikai zavar, szkepszis tűnik fel, mely a lírai kommunikáció érvényességét, hitelességét, adekvát voltát és általában az evidensnek tartott líraiság szabályait támadja meg. Korábban ismeretlen mértékben terjedtek el a "versek a versről", versek a közlésről, a líráról, a beszédről típusú alkotások, amelyek látványosan jelzik a költészet különös önreflexiós állapotát, önmagáról való ironikusan távolságtartó gondolkodását. Visszavonhatatlanul devalválódott az egyszerűség, a közvetlenség, a konkrétság s a homálytalanság ars poeticája. Hódít a rejtjelezés, az enigmatikus beszéd, az ezoterikus jelentésteremtés módszere. "Új költészetünk elvontabb nyelven beszél; napi gyakorlatához tartozik, hogy él az elvonatkoztatás eszközeivel, merészebb a képteremtésben, logikája eltér a mindennapi gondolkodás megszokott gyakorlatától, ismeri a széttördelés, kihagyás, szünet vagy váratlan képzettársítás sugalmazó képességét" (Béládi Miklós).

A módosulások legáltalánosabb megnyilvánulásai az irányzati sokféleség szerint is tagolódnak; és ebben a tarkaságban akár egymással vitázó kísérletek is együtt élnek. Jelentkeznek s föl-fölerősödnek a mitologikus képzeletműködés és az újszimbolizmus képnyelvére alapozott kifejezésmódok. Jelen vannak a klasszikus avantgarde örökségének olyan elemei, mint a posztexpresszionizmus és a posztszürrealizmus. Sokféle módon – képelemekben, képzetformákban, motívumokban, hangnemben, stílusban – mutatkoznak az archaizálás és a folklorizálás új törekvései. A hatvanas évek kezdeményeit is folytatva újulnak fel a prózavers alakzatai, különféle változatai. Szóhoz jutnak az úgynevezett antilíra áramlatai, amelyek a poétikus vers ellenében a prózaiság eszközeivel élő alkotásokat hoznak létre. Ennek egyik oldalágaként is felfogható a groteszk esztétikai minőségét uralkodóvá emelő líratípus. Felbukkannak a "konkrét költészet", a lettrista vers hazai példái is. Mindez összefoglalóan a neoavantgarde medrében helyezhető el. Ez a neoavantgarde experimentalizmus – ha föllelhető is idősebb mesterek, Weöres Sándor és mások művészetében – főként a fiatalabb nemzedékek soraiban talál magának híveket; s a legnagyobb hatású példával Tandori Dezső versei szolgálnak. Eléggé általános tünet, hogy megfigyelhetően szaporodtak az ezoterikus lírai magánbeszéd, a senkihez sem szóló monológvers példái. "A magyar költészet több áramlata is eljutott odáig, hogy a magánbeszédnek lett egy sajátos fajtája" (Szabolcsi Miklós).

A "magánbeszéd" jelleget érvényre juttató magatartás- és szerepformák s a hozzájuk szabott poétikák átszínező, átalakító hatása nagyobb erővel tör magának {117.} utat, mint korábban bármikor. A különböző avantgardisztikus modernizáló törekvések, hagyománybontó kísérletek tendenciává erősödtek. Elkezdődött a líra funkciólehetőségeiről vallott nézetek újragondolása, átrendeződés mutatható ki a szemléleti és esztétikai eszmények tartományában. Mindez újdonságnak, számottevő módosulásnak, periferikus jelenségnél többet jelentő fejleménynek minősíthető. A metamorfózis mégsem volt parttalan, nem tört át bizonyos zárt kereteket. Bármilyen változásokat hoztak is a költészet életműködésében ezek az újabb áramlatok, a hetvenes évek közepéig alapjában így sem tudták gyökeresen átalakítani a műfaj vonulatrendszerének belső arányait. A meglevő irányzatok rendje nem rendeződött át annyira radikálisan, hogy a korábbi struktúra korszakos megváltozásáról kellene beszélni. Olyan alkotók lírája, mint például Illyés Gyuláé, Juhász Ferencé, Nagy Lászlóé, Vas Istváné vagy a "harmadik nemzedék" legtöbb lírikusáé, a Csoóri – Garai – Ladányi generációhoz tartozóké, a "Hetek" legjelentősebb képviselőié, a még fiatalabbak közül a legerősebb egyéniségeké, bizonyító módon arról tanúskodik, hogy ebben a periódusban is érvényesen megvédték pozícióikat azok az irányok, amelyek korántsem ezoterikus magánbeszédnek, nem önelvű lingvisztikai produkciónak, nem is nyelvlaboratóriumi kísérletezésnek tartják a lírai közlést. Nem ebben látják a költészet egyedüli vagy elsődleges rendeltetését. A hetvenes évek első felének költészetében is azok a világképváltozatok, magatartástípusok és formanyelvi modellek alkotják a fő vonulatokat, amelyek a neoavantgarde eszményeket követő áramlatoktól a szemléleti alapelvek és a poétikai ideálok alapján egyaránt elválaszthatók.

Az önmagáért való és önmagára néző kísérletezés módszere tehát most sem tett szert vezető szerepre. Költészetünk sokat megőrzött abból a mély hagyományú tartózkodásból, amely korábban is távol tartotta a líra kiemelkedő egyéniségeit az experimentalizmus szélsőségeitől, a modernség sokféle bátor kalandjának aggálytalan és önállótlan követésétől. Lényegében változatlanul a hagyományvédő modernség ideálja és mércéje szab törvényt az újító próbálkozások legtöbbjének is. Autonómia és szuverenitás ismerhető fel abban, ahogy legújabb líránk a hagyományokban kialakult jelleg, a tradíciókban gyökerező karakter őrzésével bocsátkozott új utakat kereső vállalkozásokba. Nem fogad el bármiféle ösztönzést, csak termékenyítő és áthasonítható hatásokra érzékeny és nyitott. Továbbra is igénye a különböztető másféleség. Egészében idegen maradt líránktól a poétikai érdekű változtatás és újítás jelentőségének s értelmének a misztifikálása, az elvont modernségelv fetisizálása. Az átértelmező és robbantó szándék, a szakítás és eltérés akarata alá van rendelve a folytonosság eszméjének, a megőrzés gondolatának, a tudatos kapcsolódás és átörökítő továbbfejlesztés ars poeticájának. Az újonnan fellépő nemzedékek programjában is rendre felfedezhető az örökségvállalás, az elődökre tekintés magatartása, amely már az induláskor is többnyire határok közé tereli az újítási szándékot, és a folytatás elvével köti össze a másra törekvő nyugtalanságot.