| A hetvenes évek elején | TARTALOM | Kiadások (Antológiák) |
A hatvanas évek lényeges eredményei közé tartozik, hogy a pályakezdő fiatalok újabb csoportjait is színre léptette. Az évtized közepe táján érkezett az első hullám, amelyet a "Hetek" együtteseként tartott számon az irodalmi köztudat. Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon tartozott ebbe a körbe. Bár szervezeti összetartozásuk kezdetben sem mondható feltűnően szorosnak, közös antológiában sem vonultak fel, bemutatkozásuk nagyjából egyidejű volt. Első köteteik sorra a hatvanas évek derekán jelentek meg. Rokonságuk és közelségük nem az egyéni műhelyek megszervezett közösségében, formailag is összetartott zártságában mutatkozott meg az induláskor sem, amikor a legközelebb voltak egymáshoz, sokkal inkább a valóságszemlélet, az esztétikai eszmény, a művészi törekvések összhangjában. Sorsukban sok volt a hasonló motívum: a szegénység mélyvilágából küzdötték fel magukat, hozva a küzdelmes gyerekkor eleven élményeit, a súlyos élettapasztalatok sokaságát, a szemléletformáló életismeretet. Ez az élményanyag alakította költői hivatástudatukat, ars poeticájukat. A személyes élettörténet lírájuk gazdag forrásává vált, verseikben elsőrendű szerephez jutott a közvetlen személyesség, az életrajziság. Ragaszkodtak a primer valósághoz, erősen kötődtek a tapasztalati élményformákhoz, és költészetükben – a természetes különbözések ellenére is – közösnek tetszik a valóságközelség elve, a modern realizmus programja. Világképük fontos eleme az élményszerűen megismert közösség, a szegénységből fölemelkedők iránti hűség, az etikai elkötelezettség, a közéleti felelősségérzet. Szinte valamennyien József Attilát, a plebejus indulatokat és értéktudatot versbe foglaló Illyés Gyulát s a fiatalabbak közül mindenekelőtt Nagy László és Juhász Ferenc példáját tartották követendő hagyománynak, meghatározó örökségnek. A csoport a hetvenes években széthúzódott, az egyéni utak alakulása többféleképpen történt, de az irányok elválása nem olyan mértékű, hogy visszamenőleg kétségbe vonná az ide tartozó lírikusok együttemlítésének indokoltságát. Teljesítményük java az évtizedforduló költészetének jellegzetes és értékes része.
A Tűz-tánc (1958) után hosszú ideig nem jelent meg olyan versgyűjtemény, amely új nemzedéki sereglésre, a fiatalok egy bolyban való jelentkezésére irányíthatta volna a figyelmet. Pedig időközben, a "Hetek" nyomában is jöttek már a hatvanas években is az újabb rajok. Az Első ének (1968) láthatóan bizonyította, hogy új tehetségek készülődnek (Dobai Péter, Tandori Dezső, Takács Zsuzsa, Várady Szabolcs). A gyűjtemény arra vallott, hogy jóformán mindenki elkülönülten kísérletezik. Ami közösnek vagy hasonlónak érezhető törekvéseikben és kezdeti eredményeikben, az inkább véletlenszerű, esetleges vagy éppenséggel évjárati helyzetükből spontán következő – s alkalmasint a tudatos közeledés igénye nélkül is magától kifejlő – párhuzamosság, analógia, találkozás. Az Első ének tehát első vonulatában jó színvonalú, ígéretekre utaló eklektikus szemlének bizonyult, pusztán annyi lehetett a szerepe, hogy néhány tehetséges – kötethez akkor még nem jutott – fiatalt egyszerre mutatott be. Röviddel ezután két újabb gyűjtemény {119.} adott teret a hatvanas évek pályakezdőinek, karakterében két erősen különböző antológia (Költők egymás közt, 1969; Elérhetetlen föld, 1969). Az előbbi – bő válogatás több, akkor már nagyobbrészt kötetre érett fiatal műveiből – egyáltalán nem mutat valamiféle irányzatos egységet, bár egy-két rokon ars poeticát akaratlanul is egymás mellé állított. A másik kötet viszont kilenc, csoportszerűen is összetartozó, az alkotói hitvallás tekintetében is rokon lírikus első eredményeinek a foglalata.
Ezek a válogatások – amelyek sorát aztán a még fiatalabbakat felléptető Ne mondj le semmiről (1974) is kiegészítette később – a kritikának alkalmat adtak arra, hogy megpróbálja felmérni a fiatalok indulását, kiválaszthassa a legtöbb ígérettel biztató egyéniségeket, megrajzolja a műveikben sejthető kezdemények és irányzati jelenségek szerkezeti vázlatát. Természetesen különösen nehéz kritikai feladat ez, hiszen az új költők mezőnye folytonosan gyarapszik, évente jönnek az elsőkötetesek, s a távlat hiánya, a folyamat nyitottsága meg a bemutatkozók nagy többségének művészi kialakulatlansága igencsak megnehezíti a biztos ítéletet, a helyzet tisztánlátását.
A több-kevesebb várakozás után a hatvanas évek végén és a hetvenes évek első felében kötethez jutók több irányban tájékozódnak, a hagyományok különféle ágazatához kapcsolódnak, és a kortársi világlírából is más-más ösztönzéseket fogadnak be. Költészeteszményükben számottevőek az eltérések, sokféleképpen képzelik el a modernség lehetséges útjait. Ars poeticájuk – már amennyire egyáltalán kialakultnak mondható – nem mutatkozik uniformizáltnak. Hozzávetőleges érvénnyel irányzati jelenségeket lehet megkülönböztetni, jóllehet inkább csak a kezdemények fokán.
A fiatalok egy része radikálisan eltávolodik attól a líraeszménytől, amelyet közéleti igényűnek, a közösségi élményeket befogadó, társadalmi érdekeltségű költőiségnek minősíthetünk. A modell képviselői nem vonzódnak ahhoz a költőszerephez, ahhoz a magatartásmódhoz, amely érzékenyen reagál a népi-nemzeti érdekű gondokra, felelni kíván a forradalom s a szocializmus nagy kérdéseire. Egyéni élményeik kifejezésére törekednek, s ezek az élmények nem kapcsolódnak szorosan a társadalmi lét köreihez, azoktól éppenséggel elkülönülnek, individuális érvényűvé redukálódnak. Főként a filozofikus létélmények motívumaival átszőtt – a konkrét valóságszemlélet felől nézve absztrakt – verstípusokban jelenítik meg az "én" és a világ alapvetőnek tartott relációit, sokszor messze kanyarodva a hagyományos élménylíra vagy akár a modern lírai realizmus klasszikus példáitól. Költészetfelfogásukban feltűnő a hagyományoktól megszentelt líraiság tagadásának és szétrobbantásának a programja, mégpedig az elméleti meggondolásokhoz is igazodó avantgardisztikus modernségelv bűvöletében. Az elvont tudatlíra új változatainak a megalkotására törő fiatalokban elevenen él a kísérleti szándék, a líra tradicionális funkciói átalakítására való törekvés. Elégedetlenek a régi módszerekkel és poétikai elvekkel, lemondanak a hagyományosság továbbképző és megújító folytatásában rejlő lehetőségekről, és a szakításhoz bátorítást mindenekelőtt a mai világlíra némely irányzatában találnak. A hazai elődök közül Weöres Sándor "laboratóriumát", Pilinszky János és Nemes {120.} Nagy Ágnes művészetét tekintik példának, ösztönző mintának. Experimentalizmusuk, avantgarde szándékuk sokféle módon megnyilatkozik, hiszen ebbe a körbe tehető a "konkrét költészet" honosítása, az "antilíra" lehetőségeivel való próbálkozás vagy a "széttört vers", az ezoterikus "rácsköltészet" eszközeinek a feltűnése. Az áramlatban vannak olyan figyelmet érdemlő példák, mint Tandori Dezsőé – aki már ki is emelkedik társai közül –, Oravecz Imréé vagy Petri Györgyé. Ők pályakezdő szerepükben is részesei már a líránk megújítására törekvő kezdeményezéseknek.
A fiatalok jelentős része folytatni akarja a közéleti illetékességű magyar költészet legjobb hagyományait, társadalmi élmények szószólójának tekinti a verset, nem kíván elvonulni a privát és merőben individuális élménykörökbe, felelősséggel szeretne szólni a nép, a közösség dolgairól. Szép számmal vannak a közelmúltban vagy a legközvetlenebb jelenben indulók seregében képviselői a társadalmi élettények iránt fogékony lírának. Olyanok, akik a társadalmi érvényű cselekvés és tudatformálás szándékával írnak, az elvont létélmények helyett közvetlenebb életproblémák kifejezésére vállalkoznak, keresik a szocialista elkötelezettségű költészet jelenkori lehetőségeit. Törekvésük sajátszerűsége nem utolsósorban épp abban ismerhető fel, hogy ennek a nagy hagyományú líratörténeti irányzatnak egyéni értelmezést is próbálnak adni. Ennek az átértelmező és továbbfejlesztő szándéknak főként az adja a fedezetét, hogy nem kis részben nemzedéki közérzetükből, annak élményeiből és tanulságaiból indulnak ki, valóságszemléletüket jórészt saját társadalmi helyzetük alapélményei határozzák meg. Amit eddig elmondtak, főként azzal keltett érdeklődést, hogy az ide tartozók legtöbbje a cselekvési lehetőségek szempontjából sokszor perifériára szorított helyzetben érzi magát, s ez a helyzettudat bizonyos elégedetlenséget, helykereső nyugtalanságot, esetenként szkeptikus rosszérzéseket ébresztett bennük. Átélik rendre a fiatalság és a felnőttség konfliktusait, vallanak csalódottságaikról, eszmények megfakulását panaszló rezignációjukról, hiányérzeteikről. De az effajta dezillúzió érzelemviláguknak és szemléletüknek csak egyik része. Legjobbjaikból nem hiányzik az eleven indulat, az ideálokat számonkérő harag, a követelő kritikai attitűd, a lázadó kedv fellobbanása, a mindennapi valóságot a magasabb eszmékkel és normákkal szembesítő szigor és az olykori türelmetlen túlzások mögött is érezhető felelősségtudat. A lírai valóságelemzésben, a történelemre és a jelenre is tekintő gondolkodás műveleteiben, a világképalkotásban még gyakran megállnak félúton, nem jutnak tovább a részlegességnél, megrekednek a szemléleti közvetlenségben és a spontaneitás szűkebb lehetőségköreiben. Az is látható, hogy saját poétikájuk megteremtésében nem haladtak előre elég bátran és következetesen. Így is nyilvánvaló azonban, hogy néhányuk (például Utassy József, Kiss Benedek, Rózsa Endre, Kovács István, Veress Miklós és mások) eredményei a társadalmi küldetést vállaló, a közösségi indulatot alakító költészetnek a folytatását ígérik. Az előttük járó nemzedékek kiemelkedő alkotóival együtt nekik is szerepük lehet – amint máris van – abban, hogy a három évtizednek ez a vonulata nem szakad meg, mert a folytonosság képviseletére mindig újra éled az igény.
| A hetvenes évek elején | TARTALOM | Kiadások (Antológiák) |