{421.} Bevezetés II.

A harmadik nemzedékhez tartozó költők első kötetei a harmincas évek elején jelentek meg, s legtöbben az évtized közepétől lettek a Nyugatnak többé-kevésbé rendszeres munkatársai. Néhány évvel később jelentkeztek velük egykorú pályatársaik – mint Csorba Győző vagy Kálnoky László –, akik általában vidéki környezetből kerültek az irodalomba, s meg kellett küzdeniök e tény nehézségeivel: a könyvek megjelentetése bonyolultabb volt, s nem voltak körülöttük ösztönző költőtársak sem, inkább olvasmányaikból merítették első mintáikat. A fővárostól távol eső környezetben a Nyugat nem ösztönző minta volt, hanem izgalmas olvasmány, egy folyóirat a többi közül. Hogy Kálnoky Lászlót vagy Csorba Győzőt mégis a Nyugat harmadik nemzedékének tagjai között tartjuk számon, annak – az életkor azonos volta mellett – az az oka, hogy pályakezdésük témavilága néhány rokon vonást mutat e nemzedékével. Másrészt például éppen Kálnoky első kötetét – mely jóformán teljesen visszhangtalan volt megjelenése idején – a Nyugatban fedezte fel Weöres Sándor, s az akkor még ismeretlen költőt közös levelezőlapon bátorították Radnóti Miklós, Takáts Gyula, Vas István és Weöres Sándor, akinek kritikája egyben Kálnoky László integrálását is jelentette a harmadik nemzedék sorába. Paradox módon Csorba Győző pályakezdésénél is az akkor Pécsett bölcsészkedő Weöres Sándor bábáskodott: később az ő ajánlására nevezték ki városi könyvtárosnak. Első kötetéből, a Mozdulatlanságból pár száz példányt nyomtak csupán, 1938-ban, mint ahogy Kálnoky László nyitó kötete, Az árnyak kertje, 1939-ben, ugyancsak "rangrejtve" készült.

Hogy a harmadik nemzedék legtöbb tagjával egykorú költőket, Csorba Győzőt, Kálnoky Lászlót, Károlyi Amyt végül mégis külön és mint jellegzetesen egyéni vonásokat mutató költőcsoportot elemezzük, annak részben az a magyarázata, hogy a felszabadulás utáni irodalomtörténetírásban többször is felvetődött az a kérdés, vajon e lírikusok hová is csoportosíthatók. Akadtak, akik az Újhold körébe utalták őket, a "negyedik nemzedék" soraiba, mások viszont az ezt megelőző csoportosulásban jelölték ki helyüket. E vonatkozásban alighanem Garai Gábornak van igaza, aki Kálnoky Lászlóról szólva, de az itt tárgyalandó költőkre általában is érvényesnek mondta ki, hogy "irodalomtörténeti helye – ha ezt élő költőnek egyáltalán kijelölni lehet – valahol a kettő között van".

Az a tény is erősíteni látszik e közbülső helyzetet, hogy Csorba Győző, Kálnoky László és a többiek első köteteikben nem azt a hangot ütötték meg, amit a "harmadik nemzedék" legtöbb lírikusa: náluk az élettől való elidegenedés, a reménytelenség érzése vált az uralkodó szólammá, s ennek objektiválásával a negyedik nemzedék közvetlen előkészítőivé váltak. Hiányzik belőlük az expresszivitás, józan önszemlélettel, a világ tényeinek minél pontosabb leírásával igyekeztek egyéni hangjukra találni. Ahogy Kálnoky László fogalmazta meg Elégiájában: "... a szeretetben – mindig valami lelki vérszegénység – gátolt meg, hogy egész szívemet adjam – s ha más akart szeretni, gyáva voltam – ahhoz, hogy az egészet elfogadjam."

{422.} E néhány költő életérzésének legfontosabb motívuma a kérlelhetetlen és illúziók nélküli önismeretre való törekvés, s ennek érdekében szakítani próbáltak minden feleslegesnek érzett lírai sztereotípiával, a szerepverssel, a stilizálással, mely a harmadik nemzedék pályakezdésének fontos jellemzője volt. Elidegenedtek a világtól, s ha nem is olyan egyértelműen, nem is olyan tétova döbbenettel, mint a következők, ők is azt az érzést fogalmazták meg verseikben, mely a magányos, a világba kitaszított ember lelki drámáját pontosítja s hitelesíti a megfogalmazás egyértelmű nyíltságával és póztalan egyszerűségével.