| Bevezetés II. | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
A háborús időkben már megmutatkozott jellemének szilárd eltökéltsége: teljes szolidaritást vállalt a fasizmus üldözötteivel. Alföldy Jenő, a költő monográfusa idézi könyvében Vas István Boccherini sírja című versét, melyben így örökítette meg Kálnoky Lászlóval való, szinte kísérteties találkozását:
| De most itt a sötét templomban eszembe jutott, |
| És gondolatba térdet hajtok ... |
| {423.} ... K-nak, a koszorútlanul kimagasló költőnek, akit |
| Titkos követségbe küldtem hozzád, és aki belépve |
| Összecsapta bokáját és "K.L. minisztériumi titkár", |
| Így mutatkozott be a zsidótlanító osztag |
| Állig fölfegyverkezett parancsnokának ... |
Költői munkásságát 1947-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták. Versei 1945 után a Magyarokban jelentek meg. 1949-től nemzedéktársainak többségéhez hasonlóan jórészt műfordításokat publikálhatott. Részben a kényszerű, hosszú hallgatással magyarázhatjuk, hogy hosszú ideig "egyversű költő"-nek hitték, s minden újabb jelentkezésekor fel kellett fedezni kivételes erejét, férfias keménységét, indulatát, mely szemléletének és lírájának is egyik meghatározója, s hol a reménytelenség variációiban, hol gunyoros leleplezések formájában nyert megfogalmazást.
1957-ben vékonyka kötetet jelentetett meg, a Lázas csillagont. Ez nemcsak új verseit tartalmazta, hanem egész addigi lírájából is válogatást adott. A gyűjtemény is azt igazolta, hogy a költő meg tudta őrizni a Szanatóriumi elégia rezignált s mégis forró vallomásosságát, s az intellektus kontrollját állította őrül a szenvedésekbe már-már belerokkanó emberi gyengékhez:
| A szív is lassan ver. Szegény |
| ugyan miért sietne jobban? |
| Mi sejlik, ha a fürge fény, |
| az öntudat zöld lángja lobban? |
| Dúlt álmok törmeléke, vagy |
| emlékek romja, kusza halmaz? |
| Fölötte őr csupán az agy, |
| amely még ítél és fogalmaz. |
| (November) |
Költőtársaihoz hasonlóan tétován tájékozódott a megújuló világban, s a pusztulás látványa, a jóvátehetetlennek látszó károk, romhalmazok csak erősítették lírájának romantikus alapvonásait. Kozmikus arányú víziói, hatalmas képei leginkább Vörösmarty kései lírájára emlékeztetnék olvasóját, ha ugyanakkor nem fogalmazna hallatlanul pontosan, a kifejezés minden lehelletnyi árnyalatára ügyelve. Ez a kettősség e korszakának szinte mindegyik versét jellemzi. Egyfelől a végtelenben tájékozódik, de egy banálisan egyszerű kifejezéssel valóságközelbe hozza a verset. A távolra és közelre való figyelem képessége rendkívül feszültté teszi műveit, amelyekből ugyanakkor sosem hiányzik a megejtő költőiség sem, melyet egy-egy szerencsésen megválasztott jelző, egy játszi rímpár megcsendesítése, vagy épp egy szokatlan helyen alkalmazott ritmusdöccentés képvisel. A felszabadulás után írt egyik első műve, az Időszerűtlen vallomás az egyik legjobb példája ennek a dialektikus versépítésnek. Idilli képeket – e nemzedék jellegzetes eszközeit – {424.} villant fel: "Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal / bevonva mintegy tompafényű lakkal / csillognak .../", aztán romantikus hangulatot árasztó, választékos szókincsből épült látomásokat: "... Elmosódott két orom / töri át távolabb a párafátyolt, / s fény ömlik el a zömök és rovátkolt / falú óbarokk palotasoron" – a vers hangulatát elsődlegesen mégsem ezek határozzák meg, hanem a nyitó kép, mely e gazdag költői fegyvertárat szimultán vonultatja fel:
| Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló. |
| Megejtenek a délután aranyló |
| reflexei. A pasztellkék eget |
| szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem |
| védi cukrát a barnán töppedő szem, |
| melyet tolvaj madárhad csipeget. |
Prométheuszi teremtő erő s baudelaire-i szenvedés, kárhozat jellemzi ekkori líráját. "Azt hittem ... világomat magam teremthetem" – sóhajt fel Bűn című versében, de csalódnia kellett, mert magára maradt, érzelmei sem találtak viszonzásra, s "furcsa Ádámként, kit elhagyott az angyal", de tehetetlenül és mozdulatlanul várta, míg rászakad a végzet. Egy ideig visszaszállnak még emlékei, "melyek kecsesen kergetődznek / és elszaladnak, mint az őzek, / ha vadász közelít", de aztán szinte megbénítja a felismerés: "A szív bolond, az ész kegyetlen, / vadállat éhezik a testben ... / Az ember szörnyeteg!" Ez mintha megint a kései Vörösmarty tépett vízióinak visszhangja volna, s megírja Jegyzetek a pokolban című hatalmas versét, a háromévi hallgatás feloldásaképp, s ebben mondja ki a súlyos felismerés szavait:
| Beteg vagyok, de szenvedéshez edzett, |
| Élek, s tudom: nem lenni volna jobb. |
Költészete ezekben az években leginkább Verlaine világából – nem személyiségéből, hanem kifejezésmódjából – meríti ihletését. Kálnoky László esetében ugyan nehéz hatásról beszélni: teljesen magába olvasztja, a magáévá teszi az őt ért világirodalmi hatásokat, a maga szenvedésein átszűrve – s ez nála reális testi szenvedés is, nem a századvég hangulata – még koncentráltabban fogalmazza meg látomásait. Az ötvenes években, amikor eredendően meglevő pesszimizmusát, betegségéből eredő sötéten látását csak tovább erősítette a hallgatás kényszere, már egyetemessé tágította véghangulatát:
| Hisz így is, úgy is pusztulás a vége, |
| s útján kihaltan fut tovább a föld. |
| Hátán egykor fajunk folytatta harcát, |
| de most, akár a puszta űr, hideg; |
| kihamvadt kráterektől foltos arcát |
| {425.} kölcsönzött fény sem aranyozza meg, |
| ha elliptikus pályán tovább száll, |
| amig feltárul egy óriás száj |
| s elfújja végleg, mint egy porszemet. |
| (Jegyzetek a pokolban) |
Ezt a félelmetes víziót még kérlelhetetlenebbé teszi a ritmus kalapácsütése, a rímek kérlelhetetlen egymásnak feszítése, mintha egyetlen, kapkodó lélegzettel mondana el mindent, utoljára, mielőtt kihűl a föld, s mindnyájan elpusztulunk. Verlaine-t idéztük, mint aki döntően hatott lírájára. De nála "édes" az űr, "nagyszerű" a lemondás, s "végtelen nyugalom érzése itt belül, / felséges frisseség gyermeki tisztasága" (Ó, ti búk, örömök. Kálnoky László fordítása). Kálnoky ezzel szemben a nihil apológiáját hirdeti:
| Van-e szükségem szívre, észre, |
| ha oly törékeny, mint a csésze, |
| s ezer darabra hull a porban? |
| Söpörje el a SEMMI VOLTAM! |
| (Szavak) |
"Undok mocsár a lét, / Szennylé a gondolat!" – kiált fel kétségbeesetten, s ódát intéz a reménytelenséghez, meghirdetve a filozófiai pesszimizmus gondolatát: "Bár élhetnék teljes közönyben", de megírja ennek ellenpárját is Ars poeticájában:
| Panaszkodol, hogy túl kevés |
| a levegőd, s megfojt e század? |
| Jó oxigén a szenvedés, |
| vele izzítsd forróbbra lázad. |
A műfordító halálában, keserű-pesszimista jóslatot mond, de van ereje, hogy felmérje magányát, s kialakítsa azt a tartást, amely az alkotás forrása lehet:
| Te magad légy a költemény, |
| melyet hatalmával a szónak |
| világra hozol! Légy tömény |
| s elvont párlata a valónak! |
| Erőd pattanásig feszítsd, |
| így lesz tiéd, amit kerestél. |
| Magad kell, hogy benépesítsd |
| a magányt, melyre ítéltettél. |
{426.} Hogyan próbálja "benépesíteni" a maga magányát Kálnoky László? A Lázas csillagonban (1957) inkább csak jelzések, kezdeti kísérletek mutatnak ebbe az irányba. Ebben a kötetben kísérletezi ki azt a groteszk hangot, amelynek megvannak a világirodalmi párjai és előzményei, s megvannak a magyar irodalmi előképei is, de nála ebben a furcsa-villódzó varázslatba mindig belejátszik az éjszaka, a tragédia árnya, s benne feszül az élet és halál kozmikus ellentétpárja:
| Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja, |
| s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva. |
| Egy hullócsillag ott halálugrásra kész, |
| vakítón villan az ezüstfényű trapéz, |
| s behintik az eget púderral s kis cipellők |
| aranyporával a mennyei műlovarnők. |
| (Az éjszaka cirkuszában) |
Apollinaire Alkonyatában voltaképp hasonló kép villan fel, de nála következetesebben végigvitt a cirkusziasság hangoztatásából adódó konklúzió; Kálnoky itt is kozmikus arányokban gondolkodik, s általában a tragikum felé tágítja groteszk látomásait. Nála is meglendül "az alkony nagy körhintája" a Kamaszkorban, de "nem nyúl egy csillagért", s nem "emeli le", mint Apollinaire clownja, hanem így fejezi be a verset: "Hazarohanok szédült-boldogan / a kisvárosi utcán, tántorogva, / s boldogságomban felkötöm magam / pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva. / Két sarkam pajzán indulót dobol, / míg himbálódzom az ablakkilincsen, / s azt kívánom, bár jönne egy komoly / józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen."
A szókincs és a versforma különböző kísérletei is a "magány benépesítésének" különböző módjai. Néhol tudatosan archaizál, másutt, mint az Esti árnyak énekében a forma játszi lebegtetésével kísérletezik. A "végeredmény" azonban szinte mindig ugyanaz: a költő leveti kölcsönruháit, a groteszk látomás a végtelenbe tárul, a forma feszesre húzódik, s a kerti ünnepély fölött hirtelen megjelenik a halál árnya:
| Én földre rogyva didergek |
| egy ház sötét fala mellett. |
| A reggelt meg nem érem, |
| sebemből csorog a vérem. |
| Lantornás ablakomban |
| gyertyák rőt lángja lobban. |
| A süvöltő szeleknek |
| harsány csatakürtjei zengnek. |
Több mint tíz év telt el a Lázas csillagontól a Lángok árnyékában (1970) megjelenéséig. Ez a tízegynéhány esztendő költői kiteljesedését hozta: "... lángjai-{427.}nak árnyékában csak éles körvonalak vannak, nem pedig egybemosódott foltok – írta Vas István. – Itt nincs panasz és önsajnálkozás. És nincs tetszelgés vagy szenvelgés: férfias pesszimizmus ez, könyörtelen a világgal és önmagával." S nemcsak a kontúrok rezzenéstelen kézzel, rebbenés nélküli tekintettel való kihúzása teszi igazán jelentőssé ezt a korszakát, hanem az eszközeinek birtokában levő, azokkal szuverén biztonsággal dolgozó költő könnyedsége, ahogy a világirodalmi előképek nyomán megteremti a maga mitológiáját:
| Mily révületben úszik |
| a boldogok naszádja |
| túl ama kikötőn, hol |
| emlékek horgonyoznak, |
| túl szivárványain |
| idegen csillagoknak! |
| Mily könyörületes szél |
| simul vonásaikhoz, |
| hogy mosolyogni lássa |
| a déli félhomályból |
| éjféli ragyogásba |
| költöző arcokat! |
| (Boldog vándor) |
"Csak egy hajszálat adjatok, / abban is megkapaszkodom, / s le nem zuhanhatok!" – írja Együgyű könyörgésében. Valóban egy hajszálon lebegve, a semmi fölött egyensúlyozva, amikor "öregedőben a szív egyre várja, / hogy valami kimondhatatlan, / szem és homlok mögötti virradatban / kezdődjék ég és föld színeváltozása" – teljesen sajátjának mondható, nagyon is tudatos erkölcsi normákkal őrzött világrendet alakított ki magának. Az "elkerülhetetlen eltűrésének" alázata lesz e világ központi filozófiája:
| Megáll szorongva, összerezzen, |
| mint aki sejti már a csapdát. |
| Ferde sugarak nyílvesszője éri, |
| feszélyező emlékek fojtogatják. |
| Tudja, bekerítették. Visszatérni |
| nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, |
| s eltűri, ami elkerülhetetlen. |
| (Várakozás) |
"Magától hajol a tagló alá", miközben "a nap mereven nézett vissza rá". Ebben a gesztusban, ebben a fáradt magamegadásban mégsincs alázat, elvek feladása. Inkább a megtisztulás és megigazulás – nem keresztény értelemben vett, hanem általánosan emberi – folyamatának vagyunk szemtanúi.
| Érzem, hogy lassan elnyüvöm kölöncömet, |
| csontszerkezetre húzott gyatra burkomat. |
| Legyűröm az önzést, vérre szomjas kannibált, |
| és bűneim kígyóbőrét levedlem én. |
| {428.} Szétszórom azt, mi mérgező, bár súlytalan, |
| a gondolat mihaszna pitypangpelyheit, |
| az értelmetlen ösztönök darázsraját, |
| és visszanyert hazámba nélkülük megyek, |
| hol ismeretlen a boldogság a szenvedés ... |
| (Megnyugvás) |
Magányos királyfi vagy inkább magányos koldus birodalma ez, "magánya csordogál szürke arca árkaiban", de a megszemélyesítések s a váratlan látomások is azt sugallják: "robbanás előtti pillanatban" van ez az egész világ, a magányába dermedt ember időnként előmerészkedik, tapogatózva tájékozódik:
| A biztonság unalmas |
| nyúltornyából néha előmerészkedsz, |
| a késpengeélű éjszakában |
| botorkálsz, hogy megtapogasd |
| a zsákutca végében a falat. |
| (Zsákutca) |
Ennek az "előmerészkedésnek", tapogatódzó világfelmérésnek dokumentumai utolsó versei (Letépett álarcok című kötetének címadó aktusában) (1972), melyek a Szanatóriumi elégia tiszta, magaslati levegőjét idézik, de koncentráltabban, sűrűbb megfogalmazásban. "Nem veszhet el, ki újraszüli magát" – fogalmazza meg a nagy felismerést, s immár egy általánosabb hangvétellel, az egyén szenvedésein és szenvedélyein felülemelkedve, mások nevében is igyekszik megfogalmazni az emberi élet és lét tanítását:
| Meglepődünk mindannyiszor, |
| ha arcot vált a megszokott jelenség, |
| vagy ha az emlékek madárrajában |
| megpillantunk egy szárnyas, különös lényt, |
| valami ismeretlen szellemet, |
| vagy ha unalmas zátonyunkról |
| távoli part felé sodor a hullám, |
| ahol üvegként átlátszók a sziklák, |
| a földnyelvek, mint pántlikák lobognak, |
| s boldog a lelkünk, hogy fénylő kis kavics lehet |
| a végtelen homokmezőben. |
| (Meglepetések) |
{429.} Itt, az "üvegként átlátszó sziklák" felé haladva megszűnik már az egyén fájdalma és keserve, s csak a messzeségben lobogó nagy lángok, a tisztaság vágyott birodalmának e távoli hírnökei maradnak.
Újabb költészetének egyik legjellemzőbb motívuma, mely a századvégi lírának is fontos eleme volt, a világszínház látványa: valamennyien az élet bábjátékosai vagyunk – írja. Megkülönböztetett szerepet kap műveiben a groteszk, mely egy egész ciklusának, a Kancsal világnak esztétikai alappillére. Ez ellensúlyozza szemléletmódjának meg-megvillanó reménytelenségét, álláspontjának kérlelhetetlen kietlenségét. Újabb nagy verseinek hősei egyre világosabban ismerik föl, hogy a világban és az emberi kapcsolatokban is romboló erők munkálkodnak, de – mint Alföldy Jenő írja – "az ember maga is az elrontott teremtés része és részese, a teremtés kudarcának előidézője és áldozata". A szemtanúban így jeleníti meg a Rossz princípiumát:
| Arcán üszkös mosollyal |
| látott száguldani tüzes tekéket, |
| s keze hamuba fúló fény után nyúlt. |
| S látott vízáradást, |
| amely térképeket hatálytalanít. |
Egy helyütt a "megváltó hányinger"-ről ír, olyan léthelyzet lehetőségét villantva fel, amelyben a költő új pozícióban idézheti fel a múltat, s azt ironikus távolságtartással arra a szintre fokozhatja, amilyennek most látja, s ahogyan egykor átélte. Ez a felszabadító és teljesen új költői szemléletet ígérő gesztus egyben lezárása költészete első, nagy szakaszának, s nyitánya egy újnak, amelyben ismét a "mindenséget ostromolni készen", de a múlt és az apró élettények iránt sokkal nagyobb figyelemmel és érzékenységgel valósítja meg a költészet egyik legnagyobb bravúrját, a belső tudathasadást, mely a külső számára egységes, új világot ígér. A háttérben című versében arról ír, hogy "valaki les, figyel a házból, – arcát az ablakhoz szorítja, – elmosódott vonásait – rovátkolják az eső szálai". Később ez a valaki lesz maga a költő, aki felülemelkedve időn és téren, egykori önmagát, hajdani közegét idézi újra, a megbocsátó irónia és a szenvedélyes igazságtevés kettős prizmáján törve meg és élesítve a lassan fakuló, sárguló képeket.
Életművének elválaszthatatlan része műfordítói tevékenysége. Egyike a legkitűnőbb műfordítóknak. Java tolmácsolásait két kötetben gyűjtötte össze (Szeszélyes szüret, 1958; Évgyűrűk, 1967). A Szeszélyes szüret végén egy shakespeare-i műfordítás-paródiát közöl, mely önvallomás is: a fordító munkájának játékos-ironikus leleplezése, de vallomás is, hiszen "a legelképesztőbb, hogy mindennek végül is értelme van; a halandzsa-szó hangzásával, hangulatával, s bármily groteszkül hangzik: szintaktikai összefüggéseivel mond valamit, s ugyanakkor nem karikatúra, nem karinthyáda, egyáltalán nem nevettető, hanem félelmes. Mintha a műfordító kötetnyi kitűnő teljesítmény után egyszerre lerántaná arcáról a maszkot, s végső lényegül ezt mutatná meg: a korlátlan fordítói {430.} lehetőségeknek ezt a tragikus nihiljét" (Rónay György). S valóban, mint A műfordító halálában is jelzi Kálnoky László, voltaképp "tragikus önpazarlással" fordít, mert "minden magamegtagadó alkalmazkodás és alázat ellenére – mint Lengyel Balázs írja – a fordítóban a saját költői egyénisége valahol mégiscsak a felszínre kívánkozik, vagy helyesebben, mégiscsak rejtve dolgozik, a felszín alatt". Kitűnő verskultúrával, a forma minden árnyalatának ismeretével fordít, s ott van igazán elemében, ahol az eredetiben is ugyanezek az eszmények érvényesülnek (Hugo); ahol a fordítandó szöveg teljesen puritán, ott – a saját elveinek megfelelően – kicsit "megemeli" a verset. Szürete valóban "szeszélyes", hiszen a műfordító nagyon ritkán fordíthat – mint Szabó Lőrinc – a maga vonzalmát, szívét követve, jórészt a kiadók igénye szerint kell dolgoznia. A Fausttal (1956) azonban legnagyobb feladatát oldotta meg nagyszerűen, s Verlaine-nel, kinek hatása saját költészetében is megmutatkozik, szinte tökéletesen azonosulva valóban "ész és szív dialektikájában" adja vissza az eredeti zengését, élményét. Költői ereje teljében érte a halál 1985-ben.
| Bevezetés II. | TARTALOM | Kiadások |