KÁLDI JÁNOS (1922)

Káldi János (1922) első versei a Kelet Népében jelentek meg. Költészetének vissza-visszatérő motívuma a vasi táj és az itteni emberek szívós munkája. A felszabadulás előtt arra is felfigyelt, hogy ezek a "szegény magyarok" színes álmokat őriznek. E titkon palástolt vágyakat szólaltatta meg első kötetében, az 1947-ben megjelent Halott vízimalomban. Verseire elsősorban Petőfi népszemlélete és a fiatal József Attila világa hatott. Már korai kísérleteit is jellemzi, hogy a költészetet elsősorban tanításnak és tanulságnak szánja, ezért szívesebben marad meg a dolgos hétköznapok krónikásának, s ritkán enged a "végtelen csábító varázsának".

A Rába-parti elégia (1966) annak a folyamatnak a dokumentuma, amelynek során a hatásoktól és emlékektől szabaduló lírikus kialakítja a maga egyszerű, de bensőséges színeket felvillantó világát. Versépítkezésének struktúrája megváltozik, szókincse némileg modernebbé válik, s felerősödnek a világért és embertársaiért már korábban is vállalt felelősségének hangjai. A természet és ember dialektikus kapcsolata, ellentéte és harmóniája kezdettől témája volt költészetének. Szívesen és kedvvel festette a környezet idilli színeit. A Rába-parti elégiában a tájban mindig megjelenik a tevékeny ember, a környezet csak hátteréül szolgál a szüntelenül gazdagodó és szebbé váló élet ábrázolásának. Amint a táguló világot figyeli s eseményeit regisztrálja, sokszor elégikus hangokat is megzendít, hiszen a modern élet lüktető fejlődése során tovatűnnek a régi kedves táj jellemzői. Verseit ilyenkor is az öröm és a megtalált bizonyosság jellemzi. A szenvedés mélységeibe elsősorban azok a költeményei visznek, melyekben anyja betegségéről, haláláról, emlékéről ír. Világa és világképe alapvetően kiegyensúlyozott, hiányoznak belőle az érzelmi végletek. Szívesebben mozog abban a szűkebb körben, amely igazi otthona, s amely szépségek és élmények kifogyhatatlan tárházát kínálja számára.

"Megépül majd végső arcom" – írja A világító kapanyél (1970) (nem éppen találó) című kötetének egyik versében. Újabb lírája valóban a szívós önépítés dokumentuma. Legszerencsésebb pillanataiban szimultán sikerül megvalósítania a {466.} külső és belső rendet. Ismét erősödik tanító-nevelő szándéka, s a klasszikus egyensúly filozófiájának jegyében igyekszik általános érvényű költői tanítást megfogalmazni. Szerinte nem tud rendet teremteni az, "akiben szenvedély, harag szinte szüntelen Süvölt", eszménye az a lírai magatartás, amely az ellentéteket tompítva inkább a harmonikus szépségek megragadásával, kevés és nem nagy kérdést felkavarva igyekszik együttérzésre hangolni az olvasót. Ez magyarázza, hogy szívesen kalandozik emlékei között (ennek a tudatos, de költészetének egészébe szervesülő múltszemléletnek néhány érett példája akad a Tavaszt-kiáltó (1975) versei között is), hiszen ez a táj, mely költészetének kiindulópontja, ihlető közege, annyi nemes hagyományt őriz. Itt, a szelíden emelkedő lankák és a mélyben megbúvó völgyek között, ahol a "nyár is alig fér meg a világban", szinte minden rög egy nagy költő- vagy művészelődöt idéz. Az ő példájukból meríti azt a tartást, amely önszemléletének legszilárdabb pillére. A tájjal, a múlttal azonosulva találja meg leginkább a jelent, a végső arcot és magatartást:

Igen, ideértem.

A folyton-virágzó lázból életforma lett.

Konokabb – s kínzóbb is – ez,

mint a múlhatatlan szerelem.

Lelkemben egy szélbe-hajló, nyári fa neszez,

s egy régi víz mond mindig

Ezt a szűrt pasztell színekkel megrajzolt világot népesíti be a mindennapok egyszerű embereivel, élményeivel, s ezt a képet színezi újra meg újra gondosan csiszolt, csendes költészetében.